Nagy a politikai nyomás manapság a pénzügyi tárca vezetőjén: egyrészt mint a K&H egyik volt vezérigazgató-helyettesét az ellenzék minden eszközt bevetve támadja a brókerbotrány miatt, másrészt egyre élesebb meccset vív a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) elnökével is. Ez utóbbiban múlt csütörtökön újabb menet kezdődött azzal, hogy a Pénzügyminisztérium egy PSZÁF-levél alapján fölvetette a felügyelet felelősségét is Kulcsár Attila ügyében. Mindeközben készítenie kell a 2004-es költségvetést, amelyben vissza kell fogni a kiadásokat és növelni a bevételeket. Ez utóbbi egyik eleme - a személyi jövedelemadó - miatt szembekerült a kisebbik koalíciós párttal is.
László Csaba: A PSZÁF levelében két olyan momentum van, amit mindenképpen tovább kell gondolni. A felügyelet már 1998-ban beazonosította, hogy Kulcsár Attilának a banki rendszerekhez nem kapcsolódó "magánnyilvántartása" volt. A felügyelet két felszólítás után, 2000-ben valami alapján úgy gondolta, hogy ez megszűnt. Márpedig az 1998-ban feltárt, majd az 1999-es felügyeleti utóellenőrzéskor ismét tapasztalt külön rendszer olyan kockázati elem egy pénzügyi intézménynél, ami nagy valószínűséggel adhat lehetőséget visszaélésekre. A PSZÁF mégsem lépett. Félreértések elkerülése végett: nem azt mondom, hogy a felügyelet öt évvel ezelőtt arra jött rá, hogy Kulcsár Attila ezt vagy azt csinálta. De hogy a bank működési mechanizmusában talált olyan momentumot, ami után a vészcsengőnek egy banki szakemberben meg kell szólalnia, az tény.
MN: Ami a másikat illeti, a felügyelet szerint a Kulcsár bizonyítványára vonatkozó dátumot elírták, és nem 2002, hanem 2003 júliusában szereztek róla tudomást. (A PSZÁF eredeti levele szerint 2002 júliusától tudták, hogy Kulcsár brókerbizonyítványa hamisítvány - a szerk.)
LCS: Ez a rész tisztázódott, Szász úr levelében valóban egy dátumelírás történt. De egy év nagyon sokat számít ilyenkor. A Kulcsáréhoz hasonló történetek koreográfiája általában azt mutatja: idővel egyre kockázatosabb ügyletekbe vetik bele magukat, hogy a hiányt ki tudják egyenlíteni, ezért egyre nagyobbakat is buknak, vagyis a veszteség exponenciálisan nő. Valószínűsíthető, hogy a veszteség 60-70 százaléka az utolsó időszakra esett, tehát ebből a szempontból is jelentősége lehet annak, hogy a felügyelet mulasztott-e vagy sem. Mindenesetre a jelenlegi információk alapján megkockáztatható: ha a felügyelet mondjuk a "magánnyilvántartásnak" komolyabban utánament volna az elmúlt években, biztos, hogy földeríthették volna a szabálytalanságot.
MN: Hogyan érzi magát a pénzügyminiszter, amikor a néhány héttel ezelőtti bejelentését felülbírálva, a szabadságáról visszatérő miniszterelnök "arra utasítja", hogy dolgozza ki az 53. heti nyugdíj törvényben meghatározott novemberi kifizetését? Van ennek egy olyan olvasata, hogy a restriktív pénzügyet most jól a helyére tették.
LCS: A nyugdíjasokat senki nem akarta megrövidíteni. Arra volt javaslat, hogy november helyett január elején, mindössze másfél hónappal később legyen a kifizetés. Ezt amúgy elég széles körben egyeztettük, a kormányülésen nem kérdőjelezte meg akkor senki.
MN: Mit jelent a "széles kör"?
LCS: Azokat a személyeket, akikkel a fontos költségvetési ügyeket szoktam egyeztetni. Ez alapján vittem be július 16-án a kormánynak a komplett javaslatot, beleértve az 53. heti nyugdíj kifizetését is.
MN: Összegszerűen mekkora tételről van szó?
LCS: 34 milliárd forintról.
MN: Amikor a novemberben esedékes kifizetés januárra halasztása fölmerült, senki nem gondolta végig, hogy mi lehet e javaslat politikai következménye? Hogy egyrészt pillanatok alatt hangulatot lehet teremteni, másrészt a nyugdíjasok igen aktívak a választásokon, melyeken eddig ráadásul az MSZP-t favorizálták?
LCS: Még egyszer hangsúlyoznám: senki nem akarta elvenni a nyugdíjasoktól az 53. heti nyugdíjat. Anélkül, hogy azt a látszatot kelteném, hogy megpróbálom elbagatellizálni a történteket, szeretném leszögezni: a költségvetés készítése egy roppant összetett folyamat, ami lényegében március óta tart. Ennek során minden szakmai és nem szakmai szempontot igyekszünk mérlegelni. A költségvetés szeptember végi benyújtásáig még sok új szempont merülhet föl, addig állandóan formálódnak az elképzelések. Ez a dolgok természetes rendje. Ám vannak bizonyos elvek, melyeket a kormány nagyon világosan és határozottan megfogalmazott júliusban, például az államháztartás hiányszámai: ez 3,8 százalék jövőre, az azt követő évben 2,8, 2006-ban pedig 2,5 százalék. Az elkövetkező időszakban a költségvetéseknek ebben a keretben kell mozogniuk. Ezen alapelvek megfogalmazása tette lehetővé az eurózónához csatlakozás stratégiáját, és hogy a kormány meghirdesse az euró 2008-as bevezetésének a szándékát.
MN: Ez reális határidőnek tűnik - tekintettel a csatlakozás rendkívül szigorú feltételeire?
LCS: Jogi értelemben a legkorábban 2007-ben kerülhetne erre sor. Az eurózónától függetlenül a jelenlegi gazdaságpolitika alapján 2005 körülre várható, hogy automatikusan teljesítjük a maastrichti feltételeket. Lesz egy évünk arra, hogy olyan szinten tudjuk ezeket az eredményeket stabilizálni, hogy arra már tényleg lehet építeni egy eurózónás csatlakozást. Voltak olyan országok, ahol komoly áldozatokat kértek a lakosságtól az euró bevezetése érdekében, s a kormányok mindenhol tudták is teljesíteni a céldátumokat. Mi nem kérünk olyan többletáldozatot, amire csak az euró bevezetése miatt volna szükség. Az eurózónához történő korai csatlakozás segíti az országot, a legtöbb elemzés ezt mutatja. Javítja a növekedés lehetőségeit, hatékonyabbá teszi a vállalkozói szféra működését. Arról pedig az idei tapasztalatok birtokában már nem kell hosszabban értekezni, hogy milyen költségekkel jár a kiszámíthatatlan árfolyam-ingadozás. Január előtt még holdbéli okoskodásnak tűnhettek sokak számára, hogy az árfolyam-ingadozásnak milyen költségei vannak az állam, a vállalkozók számára. Az év eleji forint elleni spekulációs támadás és az azóta bekövetkezett ingadozások miatt ma már egyértelmű mindenkinek, hogy az önálló valutának milyen árfolyamkockázatai lehetségesek, s hogy ezeknek milyen komoly hátrányai vannak.
MN: A csatlakozás tehát egy több éven keresztül szigorúan betartott szoros költségvetést feltételez. Megvalósítható-e ez, amikor legkésőbb 2006-ban választások lesznek, amikor változatlanul lógnak a levegőben a többmilliárdos ígéretek? Nem puhulhat-e fel, s emiatt borulhat-e a folyamat?
LCS: A költségvetés mindig arról szól, az állami feladatokra miként osztható szét legoptimálisabban a pénz. Puhulásról pedig nem lehet szó: a költségvetésnek egyrészt hitelesnek kell lennie, tehát nem lehet beírni 100 milliárdos bevételt úgy, hogy az valójában nem létezik. Másrészt, amint arról már szó volt, minden évben a most elfogadott hiányon belül kell maradni. Ez egyértelmű iránymutatás, ezt kell érvényesíteni a költségvetés tervezésekor.
MN: Mit mond arra a felvetésre, hogy a mostani kormány az Orbán-kabinet által jól bejáratott módszerrel akar pluszbevételhez jutni, azaz alultervezi az inflációt és a bevételeket?
LCS: Ez két okból sem igaz. Egyrészt nem az a feladatunk, hogy különböző trükkökkel csökkentsük a hiányt úgy, hogy azt senki ne vegye észre. Az államháztartás kijelölt hiányát korrekt tervezéssel akarjuk teljesíteni, az EU-hoz csatlakozás előtt különösen nagy felelőtlenség volna kozmetikázni. Másrészt az infláció tervezésének a hibahatára jóval kisebb, mint az előző kormány idején. Akkoriban 10 százalék körüli volt az infláció, és 3-3,5 százalékokkal hibázták el az inflációt. Ez azonban már olyan alacsony, hogy fél százalékra zsugorodott a hibahatár. Ez pedig nem hozhat komoly többletet, mint ahogyan akkora elmaradó bevételt sem, ami megingatná a költségvetést.
MN: A reformok - az egészségügyi, a honvédelmi, az oktatási - elindultak, vagy nagy valószínűséggel elkezdődnek. Az ilyen lépések az elején mindig viszik a pénzt...
LCS: Viszik azok a közepén is.
MN: Ezek többéves folyamatok. Ezeket a költségeket kalkulálták-e akkor, amikor a teljesítendő hiányokat előre meghatározták?
LCS: Ahhoz még túl korán van, hogy konkrét ágazatok konkrét pénzeiről beszéljek. De elvi alapon azt gondolom: bár nyilván vannak olyan reformok, amelyek jelentős többletpénzt igényelnek, a komoly reformok nemegyszer azt jelentik, hogy a működési mechanizmusokat alakítjuk át. Mondjuk az egészségbiztosítási pénztárnak mint vásárlónak az egészségügyi szolgáltatások piacán sokkal hatékonyabban kell majd föllépnie; ehhez nem kellenek tízmilliárdok, csupán megfelelő intézkedések. Természetesen azon reformok mögé, amelyekről a kormány már határozott, 2004-ben oda kell tenni az időarányos pénzt.
MN: Többször - és nemcsak ellenzékiektől - elhangzott, hogy a magyar gazdaság egyre kiszámíthatatlanabb - például az utóbbi idők forintmizériája miatt -, ezért a befektetők egyre bizalmatlanabbak. Ön hogyan látja ezt?
LCS: Itt szerintem több dologról van szó. Nem túl elegáns gyakran hátramutogatni, és nem szeretek erről beszélni, de a tisztánlátás érdekében időnként el kell mondani, hogy az előző kormánynak volt egyfajta külföldibefektető-ellenes hozzáállása. Ez sokszor csak a retorikában jelent meg, de a hatása nem fél év alatt múlik el. Mi úgy gondoljuk, befektetőbarát politikát kell folytatni mind a magyar, mind a külföldi befektetők irányába; hogy mindennek az eredménye látszódjék is, ahhoz idő kell. Továbbá: bár az EU-tárgyalásokon a versenyfejezetet és az adókedvezmények ügyét a végén sikerrel zártuk le, ez több hónapos folyamat volt, ami bizonytalanságban tartotta a befektetőket. Az iraki háború generálta félelmek, a nyugati recesszió, főleg a németországi, megint csak azt okozták, hogy számos befektető elhalasztotta a döntését. Úgy látom viszont, a trend kezd megfordulni, a világgazdaságban megnyugvóban a kedélyek. Vannak biztató jelek nálunk is: a Suzuki komoly befektetéssel egy teljesen új termékmodellt vezet be Magyarországon, a Nokia ugyancsak komoly fejlesztésbe fogott, a General Electric, illetve az ING pénzügyi szolgáltató központot hoz létre nálunk. Az Electrolux nyíregyházi zöldmezős beruházása, amivel egész Európát elláthatja hűtőszekrénnyel, igen fontos a kelet-magyarországi munkahelyteremtés szempontjából is. De ezeknek is van átfutási idejük. Továbbá lesznek olyan privatizációs tranzakciók az elkövetkező egy-másfél évben, melyek szerintem komoly működőtőke-beáramlást indukálnak, például ilyen lehet egy sikeres Dunaferr-magánosítás. Én tehát optimista vagyok, ezzel együtt rengeteg a tennivalónk a versenyképesség javításában, a befektetésösztönző intézményrendszer hatékonysága terén.
MN: Gyakori vélemény az is, hogy nagy hiba volt a látványos béremelés, mert a közszféra bérkiáramlása az egyik fő oka a költségvetés nehéz helyzetének.
LCS: A lépések ütemezésén lehet vitatkozni, de azt hiszem, azt senki nem vonja kétségbe, hogy a tanároknak, az ápolónőknek, az orvosoknak annyira tragikusan alacsony volt a fizetésük, hogy ezen érdemben változtatni kellett. Ezt a lépést szerintem sem szakmai, sem költségvetési oldalról nem szabad megkérdőjelezni. A fő problémát abban látom, hogy bár nem ígértük a minden évbeni 50 százalékos béremelést, de még csak azt sem, hogy 20 százalékot emelünk minden következő évben, a tavalyi lépés sokakban keltett ilyesfajta várakozásokat, mondván, ha lehetett egyszer 50 százalékot emelni, akkor miért nem lehet idén mondjuk 15-öt. Pedig nem lehet, mert nem volna összhangban a gazdaság- és költségvetési politika lehetőségeivel.
MN: Az adótábla elfogadott módosításának visszavonását ellenzi a kisebbik koalíciós párt is. Hamarosan megkezdik a tárgyalásokat az SZDSZ-szel. Mire számít?
LCS: Az ilyen vitákat soha nem szeretném kivinni a nyilvánosság elé, mert először azzal akarom megbeszélni, akivel nézeteltéréseim vannak. Ezt eddig is így csináltam, és ezután is így fogom, tehát erről nem szeretnék beszélni. Abban biztos vagyok, hogy ha értelmes kompromisszumot találunk, akkor azt akceptáljuk. Ha tudunk a kiadási oldalon elfogadható megtakarítást találni, akkor én boldogan támogatom, hogy a személyi jövedelemadó terhei csökkenjenek jövőre.
MN: Az adótábla-változás pénzügyi vonzatát 150 milliárdra saccolják. Reális ez a becslés?
LCS: Igen, az összeg nagyságrendileg pontos.
MN: És a módosítás ellentételezését csak a kiadási oldalon érdemes keresni?
LCS: Az áfát nem lehet tovább emelni, mint ahogyan a vállalkozók terheit - társasági adó, járulékok - sem szabad, mert az a gazdasági növekedés lehetőségeit szűkítené. A bevételi oldalon nem látok lehetőséget az ellentételezésre.
B. I.
