Magyar Narancs: Honnan jött a kutatás ötlete?
Szikra Dorottya: A demokratizálódással, a politikai jogok kiszélesedésével mind több embernek, rétegnek egyre nagyobb a beleszólása abba, mi történjék a szociálpolitikában. De van egy fordított történeti tapasztalat: a nem demokratikus vagy autokrata rezsimek időnként egészen komoly szociálpolitikát folytatnak. Magyarán az foglalkoztat, milyen összefüggés van a demokrácia és jóléti állam között. És így föltéve a kérdést, már nem csak Magyarország érdekes. Itt egyébként szépen kirajzolódik a rezsim szociálpolitikája. Ahogy a demokratikus jogokat, úgy a szociálpolitikát is leépítik, kevesebbet költenek rá, és látjuk azt is, mi van az oktatási rendszerben vagy az egészségügyben is: visszaesés, elhanyagolás.
MN: És a másik három vizsgált országban?
SZD: Amikor bevontam a kutatásba – kezdésként – Törökországot, a Journal of European Social Policy tudományos folyóiratba török kollégámmal írtunk a két ország gyakorlatát összehasonlító cikket. Nemcsak a családpolitikáról, hanem a szociálpolitikáról úgy általában. A törököknél máshol voltak a hangsúlyok. Hasonló volt viszont az a mód, ahogyan a szociálpolitikai döntéseket hozták. Az orosz döntéshozatali gyakorlat is nagyon hasonlít. 2011-ben kezembe vettem egy amerikai szerző, Linda Cook 2007-es könyvét, amely részletesen elemzi a putyini szociálpolitika kezdeti időszakát, és erősen hasonló mechanizmusokat találtam, mint az akkori Magyarországon. Például ahogyan a parlament vagy a parlamenti bizottságok szerepe csökkent a szociálpolitika alakításában, ahogyan létrehozták az olyan „zászlóshajó” programokat, mint a családpolitika, amelyeket aztán nagy propagandával népszerűsítenek. Procedurális és kommunikációs-retorikai elemekben nagyon-nagyon hasonló mintázatokat látunk.
MN: Ellesik egymástól a példákat, vagy egyszerűen a gondolkodásmód hasonló?
SZD: Nem tudom, pontosan mi zajlik a szakpolitikák előkészítésénél, de azt gondoltuk a török kollégával, hogy nem lehetnek véletlenek az egybeesések, valószínűleg figyelik egymást ezek a rendszerek. Mondok egy példát. Törökországban 2003-ban a hatalom úgy akart megszabadulni az idősebb bíróktól és az államigazgatás krémjétől, hogy a nyugdíjreform keretében előírta a kötelező nyugdíjazásukat. Ismerős? 2011-ben ugyanezt az eszközt vette elő az Orbán-kormány a bírák nyugdíjazásához. Csakhogy Erdoğannak nem volt kétharmados parlamenti többsége, és volt egy erős török alkotmánybíróság – Magyarországon viszont az Alkotmánybíróságot nagyon hamar kiiktatták, pontosan e nyugdíjtörvények miatt. Ezért aztán az Erdoğan vezette Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) beletörött a bicskája ebbe a reformba, míg Magyarországon simán átment.
MN: Milyen hasonlóságok figyelhetők meg általánosságban?
SZD: Körülbelül a 2010-es évek második felétől mindegyik rendszerben a családok, illetve a nők válnak fontossá, elsősorban kommunikációs szempontból. Sokszor hozzájuk intézik a beszédeket, sokat szónokolnak a török családról, az orosz családról, a magyar családról, s ugyanez megy a lengyeleknél. Tehát van egy közös retorika. Ennek van egy nagyon komoly nacionalista ideológiai háttere. Ha a családokat megerősítjük, akkor azzal a török nemzetet fogjuk megerősíteni, mondja Erdoğan. Mi azt a kérdést tettük fel ebben a kutatásban, hogy valójában mit adnak a családoknak, a kijelentések mögött milyen szakpolitikák állnak? Szerettem volna megérteni, mennyire különbözik az orbáni szociálpolitika a többitől, és miféle hasonlóságokat látunk. Megvizsgálva e négy országot, megállapíthatjuk, hogy bár mindegyikük szociálpolitikája különbözik, Magyarország külön utas az autokratizálódó rezsimek között. És Nyugat-Európában sem találunk a hazaihoz hasonló változásokat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
