A második világháború után Kõszeg határában feltárt tömegsír közvetlen közelében néhány helybéli további emberi csontokra bukkant, ám múltfeltáró buzgalmukat az illetékesek nem értékelték - adta hírül novemberben a nyugat.hu internetes lap. A Narancs annak járt utána, hogy a felfedezést végül is követték-e tettek, és mikor kerülhet végsõ nyughelyére a holokauszt valamennyi kõszegi áldozata.
Az eseményeknek néhány lelkes, igazságkeresõ és a holtak iránti kegyeletet fontosnak érzõ ember kitartása adott lendületet. Az Árpád-házi Szent Margit Általános Iskola tanára, Horváth Ferenc számtalanszor hallotta a szóbeszédet, miszerint a Guba-hegy egyszer már feltárt tömegsírjában még további több száz holttestet rejthet a föld. Azt pedig gyerekként a környéken állatokat legeltetve a saját szemével láthatta, hogy az 1947-es exhumálás helyszínén a nyomok be nem fejezett munkára utalnak. Végül tavaly április elején kollégájával, az addig igencsak kétkedõ L. Kiss Csabával elindultak bizonyítékot keresni, ami igen hamar sikerült is: egy fél méter átmérõjû területen, 120 centiméter mélyen több csontot és ruhamaradványt vetett ki az ásó. Ezzel fel is hagytak az engedély nélküli amatõr régészkedéssel, és az eseményeket hivatalos vágányra állították: értesítették a területet tulajdonló erdészetet, az önkormányzatot és a rendõrséget.
Végjáték a végeken
A második világháború idején Kõszegen történtek - elsõsorban Szita Szabolcs történész jóvoltából - megfelelõen dokumentáltak. Halálerõd címû, a nyugati határszélen halálra dolgoztatott zsidók történetét feldolgozó munkájából tudható, hogy Kõszegen 1944 nyaráig több ütemben vonultattak be munkaszolgálatosokat, akiket fõleg útépítéseken, építkezéseken robotoltattak, de dolgoztak fakitermelésen és kõbányában is. Ezeket az alakulatokat azonban 1943-tól kezdve más területekre, más munkára vezényelték, míg a nyilas uralom idején a németeknek munkára "kölcsönadott" budapesti zsidókat irányítottak a városba.
A háború vége felé, 1944 szeptemberében Magyarországnak az akkori Németországba tervezett alpesi erõd (az alpesi magasvidéken létrehozandó védelmi vonal) keleti bejáratának védelmét szánták. A feladat része volt a német- (osztrák-) magyar határon Pozsonytól a Dráváig létesítendõ védvonal létrehozása; a domborzati viszonyok miatt az erõdszakaszon a Kõszegnél felállított német építésvezetõség felügyelete alatt dolgozott a legtöbb kényszermunkás. Novembertõl a szükséges munkaerõt a Budapestrõl Hegyeshalomba irányított gyalogmenetekbõl, valamint a Józsefvárosi pályaudvarról tehervagonokban nyugat felé indított, eredetileg az egyes semleges államok budapesti követségei által "védettnek" nyilvánított századokból biztosították. A munkacsoportokat a két városi téglagyár és a sörgyár épületeiben, pajtáiban, valamint az udvaron barakkokban, sátrakban helyezték el. Az elõzõleg már 250 kilométert gyalogoltatott nõk egy részét az oldalfal nélküli téglaszárítókban, másik felét pedig azokban a magraktárakban helyezték el, melyekbõl elõzõleg egy honvédségi alakulat kiköltöztette a lovait, mert a helyiségeket túl hidegnek találta. A sörgyári táborban furnérlemezbõl és préselt papírból készült, ablak nélküli barakkokat is felállítottak. A teljesen értelmetlen feladat az ellenséges haderõk megállítása volt, ezért a munkaszolgálatosokat sáncépítésre hajszolták: a leghidegebb télben árkot ástak, fát vágtak, rönköt cipeltek, úttorlaszokat, tankcsapdákat állítottak. Enni alig kaptak, viszont a szökésen kívül a tiltott élelemszerzésért is kivégzés járt. A tisztálkodási lehetõségek hiánya miatt járványok pusztítottak, gyógyszer, orvosi ellátás nem volt. Az állásépítésen dolgoztatottak létszámáról ellentmondó adatok maradtak fenn, de az élelmiszer-kiutalásokról szóló fõszolgabírói határozat alapján az a legvalószínûbb, hogy õreikkel együtt nyolcezren lehettek. A kivégzettek, éhenhaltak, megfagyottak, végelgyengülésben elpusztultak, betegségben odavesztek, agyonvertek és a pusztán szórakozásból meggyilkoltak száma napi 10-20, késõbb 20-30 fõ volt. A kõszegi munkatáborokban a német birodalom határainak tervezett védelmén túl tehát a "munkával történõ megsemmisítés" náci gyakorlata érvényesült. A front közeledésekor, 1945. március 22-27. között a táborokat kiürítették. Az életben maradt foglyok egy részét más erõdépítési munkákhoz vezényelték, többségüket azonban az Alpokon át gyalog Mauthausen, illetve Gunskirchen koncentrációs táborába irányították. A sörgyári tábor Bauer nevû SS-parancsnoka a menetképtelen több tucat embert takarókkal leszigetelt barakkokba hordatta, majd ciángázt engedett rájuk. Akik ezt is túlélték, azokat agyonlõtték.
Nyitható akta
A holttesteket a városszéli téglagyáraktól helyiekkel hordatták a határ felé esõ dombra, ott is kaparták el õket. A maradványokat a még romokban heverõ város vezetése két év múlva kihantoltatta, de ennek körülményeirõl nem készült pontos leírás. Az tudható, hogy a munkát 1947 márciusában kezdték meg, és a sírokból összesen 2400 holttest került elõ. A földi maradványokat a Munkaszolgálatosok Szövetsége és a hozzátartozók kívánságára Budapesten, a rákoskeresztúri temetõben temették el - az ország más pontjain feltárt tömegsírokból exhumáltakkal együtt összesen tízezer embert. Egyes, talán rosszindulatú feljegyzések szerint a kõszegi sírfeltárás kifejezetten erõltetett ütemben zajlott, mivel a dísztemetésre már minden elõ volt készítve. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy az április 3-i budapesti újratemetésig a teljes munkára csupán néhány hét állt rendelkezésre. Az írott források bizonytalanságát jelzi, hogy míg Harsányi László Kõszegi zsidók címû, az exhumálás leírását is tartalmazó könyve szerint a holttesteket eleinte a zsidó temetõ kõkerítése mellett temették el, L. Kiss Csaba szerint ez igen valószínûtlen. A táborok ugyanis Kõszegtõl keletre voltak, a temetõ pedig a város nyugati oldalában található, tehát a halottakat vagy a halálra ítélt páriákat át kellett volna vinni a városon: ilyen azonban a kõszegiek szerint egyáltalán nem történt, a kényszermunkásokat egyébként is teljesen elzárták a városiaktól. A feltárt sírba pedig csak a legvégén, a halálesetek tömegessé válásakor vitték a holttesteket, ezt megelõzõen a Guba-hegy számos pontjára, elsõsorban bombatölcsérekbe hordták a halottakat - ezek exhumálását soha nem végezték el. Szita Szabolcs pedig egy másik forrásról, az 1947-es temetés után készült 10000 hazahozott hõsi halottunk címû kiadványról mondta el, hogy õ a hetvenes években azt még látta, mostanra viszont nyoma veszett.
A Kõszeg határától egy-két kilométerre fekvõ Guba-hegyet azóta benõtte az erdõ, de az egykori vasfüggöny közvetlen közelében ma is láthatók a kiásott sírok. A 15-20 méter hosszú, két méter széles árkok mellett ugyanolyan méretû és elhelyezkedésû hosszanti földcsík fut, melynek behorpadása valóban egy korábban megbolygatott, majd visszatemetett árok ottlétére utal; e süllyedés egy pontján van a tanárok által ásott lyuk, ahonnan a csontok elõkerültek. De a területen lépten-nyomon beleütközünk egyéb "gyanús" helyekbe is, amelyek akár betemetett bombatölcsérek, árkok is lehetnek.
Kivárásos alapon
A maradványok elõször a rendõrséghez kerültek, de az rövid úton lezárta a nyomozást, mivel új keletû bûncselekmény gyanúja nyilvánvalóan nem merült föl. A sírfeltárás innentõl az önkormányzat feladata, mely meg is kezdte a terep megtisztítását, és szakmai segítségért az Igazságügyi Szakértõi Intézetek Hivatalához (ISZIH) fordult. Ezzel párhuzamosan államigazgatási eljárás keretében a rendõrség is megkereste a hivatalt: mondaná meg, vajon mikor, milyen körülmények között kerültek a földbe a maradványok. Ha a helyiek föltevései hivatalosan is beigazolódnak, akkor - tekintve, hogy az emberiség elleni bûnök nem évülnek el - nyomozást kell indítani. Nem egyértelmû ugyanis, hogy a gyilkosságok elkövetõinek felelõsségre vonása mennyire volt annak idején teljes körû, és a tetteseket akár ennyi idõ elmúltával is kézre lehet-e keríteni. A kényszermunkásokat elsõsorban német SS és (a "hosszú kések éjszakáján" szétzúzott, majd az efféle feladatokra mint "Hilfpolizei" újraélesztett) SA tábori õrség, az osztrák Volkssturm (a hadköteles kor fölötti és alatti életkorúakból létrehozott egység) tagjai felügyelték. A háború után két SA-legényt, valamint a kõszegi tábor parancsnokát halálra ítélték és kivégezték. Valószínû ugyanakkor, hogy az õrök között 14-16 éves nyilas suhancok is voltak: a rendõrség dolga lesz kideríteni, hogy kik voltak azok, mit követtek el, ki az, akit már felelõsségre vontak közülük, és esetleg kit nem. A népbíróságok ugyan 1957-ig több mint négyezer nyilast ítéltek el, de azt csak levéltári kutatással és a túlélõktõl, a helyiektõl lehet megtudni, hogy kik szolgáltak 1944-45-ben Kõszegen, és azok szerepelnek-e az elítéltek listáján.
A vizsgálat tétje egyébként sem kicsi: ha nyomozás indul, akkor a feltárás költsége az államot terheli. Ez több tíz millió forintot igényel: a területet meg kell tisztítani, a fákat ki kell vágni, majd kvázirégészeti módszerekkel, komoly apparátussal, rétegrõl rétegre haladva lehet az ötvennyolc évvel ezelõtt megkezdett feltárást befejezni. Ellenkezõ esetben a feladat a súlyos mínuszokkal küzdõ önkormányzatra marad. Érthetõ, hogy egyelõre mindkét fél ugyanúgy jár el: várnak. Hauer Tamás, Kõszeg alpolgármestere lapunknak elmondta: bár valóban minden jel arra mutat, hogy az 1947-es exhumálás nem volt teljes körû, a hivatalos szakvélemény elkészültéig õk nem nyúlhatnak semmihez. A területet pedig szándékosan nem jelölték meg, kerítették körbe, ugyanis nem szeretnék, ha kíváncsi civilek éppen emiatt találnának oda és bolygatnák a sírokat.
Az eljárást Susa Éva, az ISZIH fõigazgatója, valamint Kovács Gábor, a területileg illetékes szombathelyi intézet igazgatója vezeti. A szakértõk jelenleg a rendõrségtõl megkapott két koponyarészletet, valamint a polgármesteri hivatal, a rendõrség és az intézet munkatársai részvételével novemberben tartott helyszíni szemlén elõkerült további csontok vizsgálatát végzik. Mint Susa Évától megtudtuk, általános morfológiai elemzéssel határozzák meg az elhunyt nemét, korát, azt, hogy melyik népcsoporthoz tartozik, valamint az esetleges sérüléseket is vizsgálják. Az "elfekvési idõre" (azaz mikor kerültek a földbe) támpontot adhat például a fogpótlás, fogtömés anyaga, de adott esetben a holttest mellett talált gomb, ruhafoszlány, lõszer stb. is segíthet. Utóbbiakra azért is szükség lehet, mert ahhoz "kevés" idõ telt el, hogy a csontok fizikai, kémiai, biológiai elemzése önmagában kimutassa, vajon tényleg pontosan hatvan éve fekszenek-e ott. Elképzelhetõ, hogy a csontokon talált sérülések közvetlenül is bûncselekményre utalnak, de a perdöntõ mégis a földben töltött idõ meghatározása, ugyanis az 1944/45 telén történtek megítélése egyértelmû.
Bizonyos jelek
A szakértõk afféle történeti nyomozást is végeznek. Ezt megnehezíti, hogy 1956-ban sok forrás megsemmisült, és pontos dokumentáció híján a meglévõ iratokból csak indirekt következtetések levonására van mód. Átvizsgálják a kõszegi levéltárban fellelhetõ több száz ív terjedelmû anyagot, archívumokban próbálnak az orvos szakértõi jelentés nyomára bukkanni, továbbá a Történeti Hivatalban és a Belügyminisztérium irattárában is kutatnak. A felkérésnek eleget téve a Mazsihisz is utánanézett a levéltárában fellelhetõ iratoknak - közölte a Naranccsal Zoltai Gusztáv -, igaz, a kõszegi exhumálásról nem, más feltárásokról viszont vannak anyagaik. Ezek alapján valószínû, hogy Kõszegen is a többihez hasonló gyakorlat szerint folyt a feltárás, azaz csak a korabeli propagandisztikus elvárásoknak megfelelõ számú holtat hantolták ki. Ám mivel az eseményen jelen volt az akkori megyei ügyész és a miniszterelnök is, feltételezhetõ, hogy készült híradófelvétel.
Bár a néhány héten belül elkészülõ szakvélemény végeredményét Kovács Gábor természetesen nem kívánta megelõlegezni, annyit azért elárult: bizonyos jelek valóban a korábbi nem teljes exhumálásra utalnak. Egyrészt a feltárást 1947-ben rendkívül mostoha viszonyok között kellett elvégezni: a feljegyzésekbõl például kiderül, hogy a munkában részt vevõknek se megfelelõ szerszámaik, se elegendõ deszkájuk, szögük nem volt, de még maguk a feljegyzések is igen rossz minõségû, szedett-vedett papírokra készültek. Ilyen helyzetben a higiénés körülményeket nyilvánvalóan nem lehetett biztosítani, ami ismét csak nem a precíz feltárás tényét valószínûsíti. A korabeli beszámolók szerint az árkok két méter mélyek voltak, míg tavaly a csontok 120 centiméter mélyrõl kerültek elõ: elképzelhetõ, hogy az exhumáláskor csak eddig a mélységig jutottak el. Másfelõl az is lehetséges - hangozzék ez bármilyen brutálisan -, hogy az akkor már két éve eltemetett, oszló holttesteket csak részben lehetett kivenni a földbõl, és így maradhattak ott a most megtalált csontok.
Ha elkészült a szakértõi anyag, akkor végre el lehet kezdeni az exhumálásokat. A szakmai hozzáértésben nincs miért kételkednünk, hiszen huszadik századi tömegsírokkal jól ellátott országunkban az ISZIH-nek nem ez az elsõ munkája: az intézmény az 1945 és 1962 között bizonytalan körülmények között elhaltakkal foglalkozó szakmai csoportja vett részt többek között a 301-es parcella, a váci, illetve a márianosztrai rabtemetõ és a recski köztemetõ feltárásában is. A kõszegi önkormányzat siralmas anyagi helyzete és emiatti cselekvési lehetõsége már kevesebb optimizmusra ad okot. Hauer Tamás abban reménykedik, hogy adott esetben kapnak azért segítséget, például a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának kegyeleti bizottságától. Az exhumálásnál a Mazsihisz is jelen kíván lenni, de remélik, hogy a finanszírozását nem tõlük várják, hiszen az egyértelmûen állami feladat. Ahogy Zoltai Gusztáv fogalmazott: "Ezért õk már egyszer fizettek."
Ha minden jól megy, a munkálatokat az idõjárás függvényében valamikor tavasszal lehet elkezdeni, és minden bizonnyal hónapokig fog tartani. A két pedagógus kezdeményezésére az önkormányzat a helyszínen emlékparkot is létre szeretne hozni, de a történelemtanár L. Kiss Csaba tervei között a Kõszegre hurcolt zsidók történetének végre teljes körû feldolgozása is szerepel. Mindezzel a közelmúlt egy epizódját lehetne lezárni, de mind e közben ausztriai építkezéseken, fakitermeléskor máig kerülnek elõ újabb tömegsírok. A fentiek fényében a magyarországi borzalmak elvileg feltárt helyszíneirõl is lehetnek elképzeléseink. És talán nem ártana a kõszegi zsidók meggyilkolása óta lepusztult zsinagógával is kezdeni valamit.
Mészáros Bálint
