Sorra kapja a magyar gazdaságpolitika az intõket - miközben a hiány radikális csökkentésére rövid távon nincs lehetõség. A tét már a politika hitele; ehhez képest komoly változások a közeljövõben, a választásokig már nem várhatók. Szép dolog az adócsökkentés, de van olyan költségvetési helyzet, amikor erre már gondolni sem szabad - tudjuk meg a makroközgazdász-tól, aki nem remél fordulatot a monetáris politikában sem. A lakosság továbbra is gõzerõvel fogyaszt, s inkább további hiteleket vesz fel, mint hogy megtakarítana. Pedig a végén így a tücsök és a hangya is rosszul járhat.
Magyar Narancs: Az utóbbi egy hónapban jó néhány nemzetközi szervezet elõtt vizsgázott elégtelenre a magyar gazdaságpolitika: a Fitch nemzetközi hitelminõsítõ szervezet, a Világbank és az Európai Unió illetékes bizottsága is aggodalmának adott hangot az államháztartási hiány tarthatatlanul magas mértéke miatt, ráadásul idõrõl idõre újra kell írni az eurózónához csatlakozásunk dátumát is.
Antal László: Van, aki azt mondja: nincs is értelme fix határidõkrõl beszélni.
MN: Ilyen körülmények között viszont felmerül: vajon a kormány, illetve annak gazdaságpolitikája kapcsán joggal beszélhetünk bizalmi válságról?
AL: A gazdaságpolitika hitelessége megroggyant. Most igyekeztem nagyon precízen fogalmazni. Más ugyanis a bizalmi válság, s más, amikor egy politika nem hiteles. Ha egy gazdaságpolitika elveszti a hitelét, annak a hatása tartós. Ehhez hozzátartozik, hogy nincs külön monetáris és fiskális hitelesség. A hiteles politika csak nagyon súlyos, váratlan, elõre nem látható körülmények között térhet el attól az irányzattól, amit hirdet. Arról van szó, hogy ha a kormányzat és a jegybank deklarál valamit, akkor az abban rejlõ tendenciát komolyan lehet venni. Ez egy ideje nálunk nincs így.
MN: Azt nem értem akkor, hogy egyáltalán miért ígérnek feleslegesen. Miért mondanak be olyan sarokszámokat, melyeket azután úgysem bírnak tartani - gondolok az államháztartási hiány konkrét mértékére.
AL: Végigcsináltam már jó néhány államháztartási elõterjesztést és ezzel kapcsolatos kormányvitát. Ezek alapján állíthatom: az államháztartási deficit sarokszámai arra valók, hogy megzabolázzák a felmerülõ igényeket. A sarokszámokban persze mindig van egy adag optimizmus. A tárcák jó szokásukhoz híven benyújtják a számlát, s akinek az igényei a legkevésbé realizálódnak, az veszít a presztízsharcban. A pénzügyminiszter igyekszik az igényeket korlátok között tartani, ám a helyzetbõl adódóan - mivel végül mindig adnia kell - rendszerint túleloszt. Más országokban is így van ez, bár hozzátenném: mások a mértékek is. E számoknak nem az a jelentõségük, hogy ha törik, ha szakad, tartani fogják õket. Inkább arról van szó, hogy a sarokszámok kijelölte célok betarthatók, s e számok ráadásul korlátot szabnak a kiadási oldalnak is.
MN: Gondolom, a külsõ gazdasági környezet elvárja a gazdaságpolitikától, hogy a megszabott sarokszámok valamiféle tendenciát eláruljanak. Ha nem sikerül is rendre teljesíteni õket, legalább látszszon, hogy közelítenek feléjük.
AL: Így van, ez a hiteles politika!
MN: S hogy van egy limes, egy határérték, amelyet lassan elérünk.
AL: Errõl szól a konvergencia.
MN: Csakhogy nálunk nem lehet látni ezt a konvergenciát.
AL: Szabad szemmel egylõre valóban nem látni.
MN: Sõt a szándék sem fedezhetõ fel, azaz nem tûnik õszintének a kormányzat abban, hogy valóban mérsékelni akarná az államháztartási hiányt. Ez ugyanis az elosztás mértékének erõteljes visszafogásával járna.
AL: A helyzet szokás szerint zavaros.
MN: Amikor az államháztartási hiány mértékérõl beszélünk, akkor a piaci elemzõk rendre hozzáteszik: a makrogazdasági adatok "amúgy" jók. A gazdasági növekedés még mindig négy százalék körüli, az infláció fokozatosan csökken, a forint pedig stabilan erõs.
AL: Az a baj, hogy ezek más és más dimenziójú dolgok. Ha ugyanis az államháztartási hiány ilyen szinten marad, az egy beépített bomba. Ez ugyanis állandó többletkeresletet generál. Az is kérdés, hogy ez a többletkereslet hosszú távon mennyire destabilizálja a gazdaságot. Egészen más dimenziójú ez a hosszabb táv, mint hogy milyenek a pillanatnyi adatok. Hogy milyen erõs a forint, az a külföldi tõkebeáramláson is múlik. Az meg attól is függ, mekkora a kamat mértéke. Ezek úgyszólván függetlenek attól, hogy valóban addig nyújtózunk-e, ameddig a takarónk ér.
MN: Milyen worst case scenariót tud elképzelni? Mi történhet, ha tartósan a GDP 5-6 százalékán ragad a deficit?
AL: Annyi biztos: hosszú távon nem maradhat így, arra viszont nincs elõrejelzésem, miként rendezõdik ez a dolog. Egy-két évig még maradhat a magas deficitszint, s lesznek kormányzati, gazdaság-politikai küszködések. Ilyenkor úgy tûnhet, mintha egy lefelé haladó mozgólépcsõn próbálnának gyalog feljutni: a legnagyobb erõfeszítés eredménye is a szinten maradás lesz. Valóban vannak költségvetési megszorítások, de vannak költségvetési többletkiadások is. És persze vannak a leginkább kreatív könyvelésnek nevezhetõ trükkök.
MN: Mint például a tizenharmadik havi bérek kifizetésének elhalasztása?
AL: Az olyan kisstílû, mint amikor az ember a spájzból kilop egy kis édességet.
MN: És mennyire nagystílûek a sajtóban nagy visszhangot kiváltott public-private partnership (ppp) típusú autópálya- és ingatlanberuházások?
AL: Az a nagy kérdés, hogy e beruházások valóban bevonnak-e privát tõkét is. Ha a magántõke ez esetben csupán annyit jelent, hogy egy állami tulajdonú vállalat felvesz hitelt, akkor az csak álmegoldás. Felvetõdik az is, hogy hány évig terhelik az e beruházásokból fakadó kötelezettségek a büdzsét. Ám ettõl akár meg is érheti ez a módszer a maga pénzét: például ha nagy nyomás alá kerül az állami költségvetés, és nincs más lehetõség létfontosságú beruházások kivitelezésére. Ha viszont nem vonnak be magántõkét, csupán pénzügyi technikák közbeiktatásával adagolják a közpénzt, akkor semmi sem történt. Az állam ugyanakkora többletkeresletet generált, csupán a technikák változtak. Ez esetben egy ilyen konstrukció ugyanúgy veszélyezteti az egyensúlyt, mintha közvetlenül fogyasztást generáltunk volna.
MN: Ha valóban csökkenteni akarnánk a hiányt, akkor mihez kellene hozzányúlni?
AL: Kezdjük a reformokkal. Természetesen reformhívõ vagyok, ám azt látni kell: egy reformtól nem azt várjuk, hogy radikálisan csökkenjenek az állam kiadásai, hanem azt, hogy hatékonyabb módon használják fel a forrásokat, aminek persze utólag vannak jóléti többlethatásai is. Olyan egészségügyi reformot nem tudok elkép-zelni, hogy egyszerûen visszaszivattyúzzák onnan a pénzt. Sok területen tényleg visszafogják a kiadásokat - például némely állami fejlesztéseknél (kivéve persze azt a néhányat, amelyekrõl unos-untalan beszélünk). Ezenkívül lehetõség szerint visszaszívják a pénzt a honvédelemtõl is. Az egészségügyet mindenféle reformtól függetlenül is nyomorgatják, ugyanígy nyomás alá helyezték - finanszírozási szempontból - az önkormányzatokat is. A szaktárcák presszionálása, a lineáris kiadáscsökkentés egyszer-egyszer megoldható: ilyenkor felélik a tartalékokat, s végül az jár a legjobban, aki eddig a leglazábban gazdálkodott. Egy ideig mûködhet a kvázibértömeg-gazdálkodás is: ilyenkor csak akkor emelhetsz bért, ha az ennek megfelelõ létszámtól meg is szabadulsz. Csak éppen az a baj, hogy az adminisztratív rendszerek önelve miatt a kormányzat hosszú távon szép csendben szaporodik, s az idõnkénti nyírás után még dúsabban burjánzik - ez szociológiailag is magyarázható tény.
MN: Azért az utóbbi néhány évben a közalkalmazotti bérek is igen erõteljesen nõttek, még a versenyszférához képest is.
AL: Ez egy alapvetõ gazdaságpolitikai hiba volt, amely nem következett a dolgok természetes menetébõl. Nincs olyan gazdaság, amely kibírná, ha egyszerre ötven százalékkal emelik a közszolgálati béreket.
MN: Ráadásul nem is egyszeri kiadásról van szó, hiszen ez a tétel évrõl évre ráterhelõdik a költségvetésre.
AL: És ráterhelõdik a szociális transzferekre is: gyes, családi pótlék, táppénz stb. Még ha feltételezem is, hogy minden béremelési igény igazságos és indokolt, akkor sem bírja el a büdzsé az ilyen nagymértékû emelést.
MN: És egy ilyen döntést utólag már nem lehet visszaszívni.
AL: Az utóbbi idõben egy dologban ért el sikert a gazdaságpolitika: meg tudta törni a béremelkedési trendet, sõt a kormányzati szektorban szinte teljesen lestoppolta. Ezt hosszú ideig nem lehet fenntartani, de rövid távon mûködik.
MN: Ez az új kormány egyetlen sikere?
AL: Nem köthetõ kizárólag a Gyurcsány-kormányhoz, elvégre a korrekció már korábban, 2003 õszén elkezdõdött. Összefoglalóan elmondanám, hogy én már egy három és fél százalékos gazdasági növekedéssel is elégedett lennék, ha ez a mostaninál sokkal kisebb fogyasztásnövekedés mellett valósulna meg. Ez utóbbiban rejlik ugyanis a legfõbb veszély. Hozzátenném: a fogyasztás adótartalma nálunk sokkal magasabb, mint akár az exporté, akár a beruházásé. Ha tehát a fogyasztást hirtelen visszafogom, akkor lyukad a költségvetés a visszacsatolások miatt, s nem azért, mintha ettõl romlana az egyensúly. Korábban úgy látszott: semmi baj, a megemelt bérekkel arányosan megnõnek majd a költségvetés bevételei is. Most, hogy meg kell zabolázni a költségvetési hiányt, számolhatunk a fordított hatással is. Tudok más példát is mondani: rövid távon az export megtorpanása nem veszélyezteti a fizetési mérleget, elvégre ilyenkor a felhalmozódott készletek rovására csökken az importigény is, amit csak erõsít, hogy ez esetben a szintén importigényes beruházásokat is visszafogják. A rendszer akkor lyukad ki, a hiány akkor lódul meg, amikor megindulna egy újabb egészséges növekedés. Ha viszont a fogyasztás súlya csökken a növekedési tényezõk között, az önmagában is adócsökentést jelent - a GDP-hez viszonyítva máris csökkent az adószint -, függetlenül attól, hogy bárki azt érezné, mostantól kevesebb adót fizet. Ezt csak azért említem, mert ilyen költségvetési helyzetben adócsökkentést beígérni kockázatos, és most nagyon udvariasan fogalmaztam. Annak dacára állítom ezt, hogy magam is liberális vagyok.
MN: A kormányzat nemcsak adócsökkentést ígér, de a majdani, alacsonyabb szintû adó sokkal hatékonyabb beszedését is. A kormányzati kommunikációban mind gyakrabban jelenik meg az alig rejtett rosszallás: a polgárok a ténylegesen megtermelt jövedelmekhez képest jóval kevesebb adót és járulékot fizetnek be.
AL: Ez egy rosszul interpretált, ám reális tényekre épülõ megállapítás: a nagyvállalati kör kivételével a többiek sikeresen megspórolják például a járulékbefizetéseket. Az adókulcsok nominális szintje nagyon magas, de ha a kedvezmények hatásait is beleszámítjuk, akkor már jóval alacsonyabb az effektív adószint. Nem csupán csalásokról van tehát szó, maga a rendszer így mûködik, s ezt csak fokozta a minimálbér adómentessé tétele.
MN: A Gyurcsány-kormány számára nagyjából adott a gazda-ságpolitikai mozgástér, nagyjából készen kapott egy költségvetést, annak sajátos kiadási szerkezetével együtt. Mit tehet ilyen esetben egy kormány, milyen gazdaságpolitikai lehetõségei vannak az államháztartási hiány csökkentésére?
AL: Draskovics Tibor pénzügyminiszter tudja, hogy nincs nagy mozgástér. Ezért nyilatkozta azt, hogy a hiányt évente csupán a GDP fél százalékával lehet csökkenteni. Ezzel mindenki elégedetlen, s nem tartja valódi eredménynek. Én azt mondom, ha legalább ezt sikerülne elérnünk, akkor belül maradnánk a realitások határain. Ennél tovább menni csak akkor lehet, ha bizonyos ellátási rendszereket, illetve közigazgatási funkciókat radikálisan szûkítünk. Az viszont csak mesebeszéd, hogy a kormány karcsúsítási programja lényeges megtakarításokat hozna. Nem lehet anélkül komoly változásokat elérni, hogy ne változtatnák meg a döntési kompetenciákat is. Könnyen el lehet érni, hogy egy minisztériumból kikerüljenek a háttérintézményei.
MN: Ez pusztán csak kiszervezés, outsourcing.
AL: Így van. Valós megtakarí-tásokat csak akkor lehet elérni, ha ezzel párhuzamosan funkciókat is megszüntetünk, különösen akkor, ha többen párhuzamosan látják el ugyanazt a feladatot.
MN: Gondolom, nem pusztán az államháztartási hiány mértéke ad okot aggodalomra.
AL: Nem bizony. Sokkal inkább az újraelosztás mértéke, amit nem sikerült csökkenteni, sõt inkább növekszik. Mellékesen megjegyezném: engem nem borít ki annyira, hogy az államadósság a GDP hatvan százalékát teszi ki. Ez persze súlyos tétel, elvégre az államadósság kamatterhét évrõl évre cipeljük a hátunkon. Azt viszont nem hiszem, hogy ez önmagában válságindikátor lenne: az adósságállomány ugyanis az EU átlagában is eléri a hatvan százalékot. Az még rendben is lenne, hogy ezt az úgymond slendrián görögöknek el-nézték. Ám ez a ráta a belgáknál is több mint százszázalékos, mégsem mondhatjuk, hogy a belgák ettõl válságban lennének. Magyarországon sem ez a bajok fõ forrása, hanem az, hogy alacsony a megtakarítási ráta. Egy relatíve magasabb államháztartási finanszírozási igény még elmegy, amennyiben kellõen nagy a lakossági megtakarítás. Nálunk nem ez a helyzet. Egy olyan országban, ahol piacgazdasági reformokat vezetnek be, általában minden gazdálkodó egység számára megkeményedik a költségvetési korlát, egyet kivéve.
MN: A háztartásoké viszont felpuhul, fõleg a fogyasztási hitelek miatt.
AL: Igen. Ráadásul a fogyasztási hitelek után jönnek a jelzáloghitelek.
MN: Az utóbbi két évben sem változott meg az eddigi tendencia, a lakosság továbbra is lelkesen fogyaszt - hitelre.
AL: Alighanem most jönnek majd az elsõ korlátok, amikor a gépkocsivásárlás mértéke már nem nõ úgy, mint korábban. Az viszont biztos, hogy ebben élenjárunk az újonnan csatlakozottak között, még a csehek sem dobták be ilyen vadul a lovak közé a gyeplõt.
MN: A fogyasztás csökkenéséhez az egész társadalom mentali-tásának kell megváltoznia, ami viszont igen lassú folyamat.
AL: És még rá is tettünk egy lapáttal, elég megnézni a még az elõzõ ciklusban kitalált, majd tovább mûködtetett lakásépítési hitelprogramot, aminek hatására a lakás-hitel-állomány hirtelen a tízszeresére ugrott.
MN: Ön mondta: a világ, Magyarország gazdasági környezete nem választja szét a monetáris és a fiskális hitelességet. Azt pedig mindannyian tudjuk, milyen viszonyban van egymással a kormány és a Magyar Nemzeti Bank vezetõsége.
AL: Még ha nem is lenne ilyen szokatlanul, otrombán rossz a viszony a két intézmény között, ha csak "pusztán" nem viselkedik kooperatívan a két fél, már akkor sokkal nehezebben érik el mindketten a céljukat.
MN: Vagyis mind az államháztartási, mind az inflációs célokat nehezebb teljesíteni.
AL: Persze. Ha belekényszerül a monetáris politika abba, hogy csak észveszejtõ kamatok mellett tudja az inflációs célokat tartani, akkor még nagyobb lesz a költségvetési hiány. Ha viszont minden kényszer híján, önként adagolja túl a gyógyszert, akkor fölöslegesen növeli a büdzsé kamatkiadásait. A kétféle politika és a mögöttük álló két intézmény viszonya további tetemes költségekkel súlyosbítja az amúgy is meglévõ folyamatokat. Ha a korábbi, drasztikus - meglehet, indokolt - kamatemelés magas szinten beragad, akkor azzal az országot a hazardõr befektetõk vadászterületévé tettük.
MN: Mennyiben változhat a monetáris politika a Monetáris Tanács kibõvítése után?
AL: Erre nem tudok válaszolni. Kérdés, hogy pusztán ettõl megfontoltabb lesz-e a tanács mûkö-dése. Az új rekrutációs mechanizmussal mindenesetre csökken a jegybankelnök személyes befolyása a tanácstagok kiválasztására. Attól nem tartok, hogy az új kinevezet-tek a miniszterelnöktõl függenek majd. Az ellenõrzésükhöz, az ukázok kiadásához ugyanis a miniszterelnöknek sem apparátusa, sem eszköze nincs.
MN: Informálisan azért gyakorolhat rájuk befolyást. Többen már a nevek nyilvánosságra kerülésekor felhívták a figyelmet: jórészt politikai kinevezettekrõl van szó.
AL: Ezt én sem tudnám egyértelmûen cáfolni. Az biztos, hogy az új tagok között van olyan is - Neményi Judit -, akinek szakmai tudása megkérdõjelezhetetlen. Elfogadom: politikai szempontok is szerepet játszottak a kinevezéseknél, ahogy korábban a jegybankelnök is ilyen szempontok szerint vett maga mellé több munkatársat.
MN: Sikerült tehát ismét haladó hagyományt teremteni?
AL: Pedig ez nem lett volna törvényszerû, ráadásul a mostani gyakorlat, a kettõs jelölés rendszere közelebb áll az európai viszonyokhoz. Kérdés persze, mûködõképes lesz-e ez a mechanizmus az itthoni körülmények között is.
MN: Bõ egy év van a következõ változásokig. Az eddigi ciklusok tanúsága szerint ilyenkor egy kormányzat már nem kezdeményez semmilyen reformot, mert azzal csak szavazatokat veszíthet, viszont hajlamos a költségvetés lazítására. Márpedig ez utóbbi a jelenlegi egyensúlyi helyzetben semmiképpen sem megengedhetõ. Akkor viszont milyen eszközei maradnak a kampányban, elvégre valamit adnia kell.
AL: Az adó-csodafegyvereket már bevetették, s ebben az SZDSZ is jelentõs szerepet játszott. 'szintén szólva világossá kellene tenni, hogy itt adószintcsökkentésrõl szó sem lehet. Lehet változtatni az adóstruktúrát, s lehet szó az adóbeszedés költségeinek csökkentésérõl is. Az egykulcsos adórendszerek elõnye pontosan az, hogy nem kell olyan jelentõs apparátus az ellenõrzésekhez, mint most. Ha figyelembe vesszük, hogy az APEH költségvetése a GDP fél százaléka, akkor rögvest kiderül: nem kis tételrõl van szó. Az adópolitika vál-tozásának annyi az értelme, hogy esetleg lendületet adhat az országnak azáltal, hogy növeli a vállalkozói kedvet. Ehhez az adócsökkenés pszichikai hatása is elegendõ, a valós adószintnek nem kell ténylegesen is csökkennie. Világossá kellene tenni, hogy csodafegyverek nem léteznek, ám ezt sajnos senki nem teszi meg. Egységesíteni kellene továbbá az áfakulcsokat is, s az sem helyes, hogy ilyen magas az effektív áfakulcs mértéke. De az átlagos adószint nem haladja meg az európai átlagot. Ha a mostani áfakulcsokat közelítjük egymáshoz, az biztosan társadalmi konfliktusokkal jár. Ez ugyanis többek között az alapvetõ élelmiszerek áfatartalmának növekedésével járna.
MN: Egy efféle áfarendezéssel a középosztály, a felsõbb jövedelmi decilisekbe tartozók járnának jól, az õ tipikus fogyasztási cikkeik, például a számítógépek, a szórakoztatóelektronika áfatartalma csökkenne, viszont az alsó három-négy decilisbe tartozók számára meg-nõnének az élet költségei, hiszen az õ fogyasztási szerkezetükben jó-val nagyobb szerepet töltenek be mondjuk az alapvetõ élelmiszerek.
AL: Az igazán nagy probléma a középosztály alján elhelyezkedõ masszív rétegeknél jelentkezne. Emlékezzünk csak: a távfûtés áfáját is elõbb megemelték, majd rájuk való tekintettel kénytelenek voltak csökkenteni. Persze az a jó forgalmi adórendszer, ahol nincs nagy különbség az áfakulcsok között. De azt tudni kell, hogy zömmel olyan termékekrõl beszélünk, melyeknek az árrugalmassága csekély: ha nõ is az ár, nem csökken irántuk a kereslet. Az én titkos félelmem az, hogy nem csupán átstrukturálják az áfakulcsokat, hanem ténylegesen is csökkentik a forgalmi adó szintjét. Az pedig további indokolatlan fogyasztásnövekedéssel jár majd.
Barotányi Zoltán
