Kormányfelkérésre készült, de a jelek szerint visszhangtalan maradt Magyarország új vidékfejlesztési stratégiája. A kutatói zárójelentés elkészítésében többtucatnyi egyetemi és tudományos munkatárs vett részt. A két szakember, akinek a véleményét kikértük az anyagról, nem ismerte a dolgozatot - szerzõnk juttatta el azt hozzájuk.
"Magyarország az általános honi közfelfogás szerint vidékies ország, vagy más nézõpontból félperiféria. Ennek nagyrészt történelmi okai vannak. Sajnos ma is elmondható, hogy a kisvárosok, a falvak és a tanyák társadalmai a rendszerváltozás talán legnagyobb vesztesei" - indít a Csatári Bálint témavezetésével készült zárójelentés, amely Magyarország új vidékfejlesztési stratégiáját vázolja negyven oldalon. Csatári, aki Kecskeméten az MTA Regionális Kutatások Központja Alföldi Tudományos Intézetét vezeti, négy pontban sorolta fel a vidék elmaradottságának okait. Egyrészt a mezõgazdaság tartós válságban van, a termelési színvonal nem éri el a másfél évtizeddel ezelõttit. Ezzel szoros összefüggésben a települések és térségeik infrastruktúrája 1990 óta csak mérsékelten fejlõdött, s ez nem járt együtt gazdaságuk eltartóképességének növekedésével. A vidéki Magyarországot az elvándorlás, a tartós munkanélküliség, az elöregedés és a szegénység jellemzi, ami cselekvõképtelenné teszi a vidéki társadalmat. Végül, de nem utolsósorban: szétestek a korábbi város-vidék kapcsolatrendszerek, ingázási és igazgatási értelemben egyaránt, az újak pedig lassan alakulnak ki. Annál is inkább, mert egyre késik a területi igazgatás reformja.
Mi az, hogy vidék?
Csatári Bálint szerint éppen ezek miatt szükséges egy új magyar vidékfejlesztési stratégia kidolgozása, amelynek egyszerre kell építkezni felülrõl (európai uniós lehetõségek, Nemzeti Fejlesztési Terv, törvényhozási és parlamenti dokumentumok) és alulról úgy, hogy a különbözõ vidéki térségtípusok sajátosságaira tekintettel eltérõ megoldási lehetõségeket ajánl. De a mezõ- és erdõgazdaság, természet- és környezetvédelem, gazdaság- és turizmusfejlesztés, infrastruktúra, szociális és önkormányzati politika, valamint területfejlesztés oldaláról is közelíteni kell e problémahalmazhoz.
A szerzõk az EU-országok hasonló stratégiáit átnézve megállapították: azok nem egy-egy hétéves költségvetési ciklushoz kötöttek, hanem sokkal hosszabb távra tervezettek. Csatári példaként meg-jegyezte: a "Hogyan nézzen ki a francia vidék?" címû vitaanyag egészen 2020-ig, sõt bizonyos tekintetben 2030-ig tekint elõre. Csatári Bálint szerint "vissza kell adni a vidéken élõknek - de nem a politikai lózungok szintjén - az öntudatát, a büszkeségét, a fontosságtudatát, a helyi tudásra építõ képességét". Úgy értékeli, koncepciójuk szemlélete ettõl európai, és nem attól, hogy hány hektár földet finanszíroz az unió a földalapú támogatásban. "Az új és modern vidékfejlesztés több és más, mint az agrárfejlesztés. A sokoldalú mezõgazdaság jó mûködése az integrált vidékfejlesztésnek szükséges, de nem elégséges feltétele" - mondta a témavezetõ.
Magyarországon bonyolult a "vidék" kifejezés használata. Éppen azért vezették be a tanulmányban kísérletképpen a "vidékiest", mert ez nem "félperifériát" jelent. Magyarországon a "vidék" szó a mucsai és más pejoratív jelzõtömeggel terhelt s többnyire a Budapesten kívüli Magyarországra vonatkozik. "Az angol szakterminológia nálunk egyelõre szinte értelmezhetetlen. A külföldi szakemberek nagyot néznének, ha a nemzetközi szakirodalomban azt a közkeletû magyar területfejlesztési kifejezést használnánk, hogy >>vidéki nagyvárosa pécsi, székesfehérvári belváros gondjaival, amelyek sokkal inkább a fõvároséira hasonlítanak. Ezeknek az urbánus városközpontoknak kitüntetett szerepük lehetne a periferikus vidéki terek felzárkóztatásában. De egyelõre szigetként emelkednek ki. A legfrissebb kutatásokból kiderül, hogy a vidékies térségek közül a dél-dunántúliak és az északkelet-magyarországiak vannak leszakadóban. A Dél-Alföld részben kivétel: erõsödött a mezõgazdaság az agrárvállalkozások révén. Mindez azt is mutatja, hogy az Alföld déli részén sokkal jobb mezõgazdasági fejlesztési irányokat lehetne találni, mint bármi mást.
"Vidékinek tekinthetõ az a kistérség vagy az a területi egység, amelyben a népesség több mint fele él 120 fõ/négyzetkilométernél alacsonyabb népsûrûségû településen" - definiálta Csatári a vidék terminológiát. Budapesten kívül ma 167 kistérség van Magyarországon, ezek közül pontosan 100 tekinthetõ "vidékiesnek" az elõbbi kritérium szerint. Számokban kifejezve: 57 ezer négyzetkilométeren és 1813 településen összesen 3,3 millió ember él. Ez a lakosságszám megegyezik Budapest és agglomerációja népességével, míg a fennmaradó ugyancsak 3,3 millió ember a fõvároson kívüli "nem vidéki" városokban és településeken él.
Mi a baj vidéken?
Az új vidékfejlesztési koncepció is megállapítja: az elhúzódó agrárkáosz mázsányi teherként nehezedik a vidékre. Az anyag ugyanakkor jelzi azt is, hogy folyamatos a küzdelem az agrár-környezetgazdál-kodási kis- és a monokulturás nagyüzemi mezõgazdasági lobbi között. Tovább rontja a helyzetet, hogy a pártpolitika e létezõ konfliktust leegyszerûsítette (és a maga terepére vonta) a családi gazdaság kontra nagybirtok ellentétre. Az Európában az egyik legjobb agrárfeltételekkel rendelkezõ Magyarországon a mezõgazdaságban foglalkoztatottak az összes foglalkoztatott 6,2 százalékát teszik ki, a GDP-bõl a mezõgazdaság 4,3 százalékkal veszi ki a részét, és az élelmiszeriparral együtt is az exportnak csak a 7,5 százalékát adja. Finnországban az élelmiszeripar nélküli mezõgazdaság részesedése a magyarénál jelentékenyebb nagyságrendû export 7 százaléka. Mindennek egyik magyarázata lehet a visszaesõ magyar mezõgazdasági termelés, amely 2003-ban 10 százalékkal teljesített kevesebbet, mint az elõzõ évben, miközben Lengyelországban 9,4, Ausztriában 5,7, Szlovákiában 10 százalék a növekmény.
Az elmúlt egy-másfél évtizedben jóval többet találkozhattunk a területfejlesztés kifejezéssel, az Európai Unió is ezt használta, amelynek - bizonyos értelemben - egy speciális részterülete volt a vidékfejlesztés. A vitaanyag szerint az integrált vidékfejlesztés kiinduló elvei között szerepelnie kellene a szubszidiaritásnak és decentralizációnak, hogy a terület- és regionális politika továbbfejlesztésével pár-huzamosan s azzal mellérendelt viszonyban a vidékfejlesztési döntések közelebb kerüljenek az érintettekhez. De fontos a fenntarthatóság elve abban az értelemben is, hogy a vidéki környezet erõforrásait csak annyira használjuk ki, hogy az még a jövõ generációinak is a rendelkezésére álljanak. Szükséges a társadalmi szolidaritás is, hogy össztársadalmi megegyezés alapján a gazdagabb térségek és társadalmi csoportok járuljanak hozzá az egész vidék felemelkedéséhez, ami nemzeti érdek.
Az Európai Unió 2007-2013-as költségvetésérõl szóló vita e téren egyelõre nem sok jóval kecsegtet: úgy tûnik, a hat nettó befizetõ ország elõzetesen nem hajlandó befizetni nemzeti jövedelme 1,24 százalékát a közös brüsszeli kasszá-ba (csak 1 százalékot). Ez jócskán apaszthatja a közös vidékfejlesztésre fordítható forrásokat is. Nyugat-Európában az elmúlt évtizedekben vidékfelzárkóztatási programok sora valósult meg, ami a mezõgazdaság stabilizálódásával járt együtt. Ez teljes értékû infrastrukturális felzárkóztatást jelentett, ami magával hozta a természeti és kulturális értékek felértékelõdését is. Csatári a vidék- és területfejlesztés egyik hibájául rója fel, hogy annak során rendszeresen összekeverik a felzárkózást és a szintre hozást a fejlesztéssel. Az elmúlt 15 évben rengeteg térségi fejlesztési koncepció készült, s manapság már regionális tervek is születnek. Ám ha nincs melléjük téve mûszaki tartalom, megvalósíthatósági tanulmány, valamint hiányzik a pénz és a befektetõ is, mindez hiábavaló. A szakmai megoldás az lehetne, hogy az Európai Unió hamarosan Magyarországra érkezõ hatalmas forrásai miatt az általános elvek kidolgozása és elfogadása után decentralizálni kellene a vidékfejlesztést. Csakhogy ennek az esélye politikai egyetértés híján a nullával egyenlõ.
Az MTA regionális kutatóintézeteivel a közigazgatási reformelképzeléseket kidolgozó IDEA-csoport sem kereste különösebben a kapcsolatot. Igaz, Csatári szerint "közigazgatási reform nélkül is lehetne hatékony vidékfejlesztés hazánkban, nem ezen múlik a dolog. Minderre a finn és jó néhány más ország példája a bizonyság." A vitairat a vidékstratégia hét tényezõjérõl ír a társadalmi és környezeti feltételektõl a morális tényezõkön és stratégiai befolyásoláson keresztül a gazdasági és pénzügyi életképességig, valamint a technikai megvalósíthatóságig és a végrehajtási rugalmasságig. Ha ezek bármelyikének valamely lényeges eleme kimarad, már elképzelhetetlen a sikeres vidékfejlesztés. A kutató úgy véli, elképesztõ, hogy az agrártárcának minden megyében öt szerve van, emellett a nagy pártoknak vidékpolitikai tagozatai mûködnek, csak éppen a vidék nem kap hoszszú ideje semmit. "Sok a beszéd, de az összehangolt tettek hiányoznak" - összegzett.
Szellemi kiürülés?
Bár a vidék felemelkedéséhez a gyors és könnyû megközelíthetõség elengedhetetlen, húsz évvel ezelõtt Dabasig és most is csupán Kiskunfélegyházáig ér az M5-ös. De a közlekedési infrastruktúra a felzárkózás sok feltétele közül csupán az egyik. Amitõl a leginkább tartani lehet, az a vidék csaknem teljes szellemi kiürülése: társadalmi tõke és helyi humán erõforrás hiányában a felzárkózás hosszú távon is irreálissá válhat.
2003 decemberében a Vidékpolitikai Kormánymeghatalmazotti Titkárság felkérésére elkezdõdött a fentiekben vázolt új stratégia elkészítése. Amikorra elkészült, addigra eltûnt a titkárság a vezetõjével, Szanyi Tiborral együtt. A kutatók mindenesetre a megrendelés szerint is széles körû vitára szánt dolgozatot elküldték a korábbi címre. Késõbb a rövidített változatot több miniszter is kézhez kapta. Egyelõre semmiféle érdemi reakció nincs.
Bod Tamás
"Csendes apátia a jellemzõ"
A vidék fogalma Magyarországon némileg leegyszerûsíthetõ, az ország szinte egész területe - Budapest és a nagyvárosok, illetve egy-két kimondottan ipari (Kazincbarcika, Tiszaújváros, Százhalombatta, Dunaújváros, Paks, Oroszlány) jellegû település kivételével - vidékies - mondta lapunknak Forman Balázs, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, aki szerint a jelenlegi tervdokumentációk (Nemzeti Vidékfejlesztési Program - NFT, Agrár- és Vidékfejlesztési Operatív Program - AVOP, Regionális Operatív Program) nélkülözik a rendszerjellegû megközelítéseket. Mûködési mechanizmusuk sematikus, alapvetõen voluntarista szemléletûek: csak most nem 500 kg/fõ acél termelése a cél, hanem települési szennyvíztisztító, hulladéklerakó, falusi földgázvezeték, települési járda.
Forman szerint a kutatási anyag alapvetõen nem mond sokat az inaktívak és a munkanélküliek problémáiról. "Az vicc, hogy felfedezésként közlik, hogy a kettõ területi elhelyezkedése szoros korrelációt mutat, mintha nem lenne egyértelmû, hogy a munkanélküliek többsége inaktívvá válik, mert a segélyezési idõszak végéig sem talál magának másik munkát. A foglalkoztatási problémák szinte kezelhetetlenek az egyes programok számára. Emiatt sem a népesség fogyásával, sem az elvándorlással nem tudnak mit kezdeni. A programok készítõi mintha nem is lennének tudatában ennek. A tervezett intézkedések nagyságrendje ugyanis köszönõ viszonyban sincs a megoldandó problémákkal. A képzési programok még mindig túl specializáltak, így nem merül fel az, hogy például a vállalkozásoknak, a mezõgazdaságban dolgozóknak milyen kompetenciákkal kell rendelkezniük ahhoz, hogy megállják a helyüket a valós életben" - fogalmazott a Corvinus Egyetem oktatója. Szerinte a programok nem adnak választ arra, hogyan lehetne tõkét bevonni a magyar mezõgazdaságba és a vidéki térségekbe. Nem készültek a mikroszférát bemutató elemzések, így nem tudható, hogy egy mezõgazdasági vállalkozásnak mik a problémái, mikor és milyen formában lenne szüksége tõkére, technológiára és szakértelemre. Az egyik legnagyobb gond a mezõgazdasági termelés legfontosabb tõkeállománya, a termõföld és annak értéke meghatározása körül van. A termõföld értéke, ami a mezõgazdasági tõkebevonás, hitelezés alapja, akkor nõhet, ha változik a tõke és a bérköltség aránya, vagyis csökken a mezõgazdaságban dolgozók aránya, vagy külföldiek vásárolnak termõföldet. A jelenlegi tulajdonosi struktúra nemhogy tõkét vinne a mezõgazdaságba, hanem még ki is vonja onnan.
Egyik stratégia sem kezeli komplexen a mezõgazdaság és az élelmiszeripar problémáját. Továbbá a mezõgazdasági termékeket nem egy virtuális piacon, hanem valós földrajzi helyeken lehet értékesíteni. A vidékfejlesztés ma már elképzelhetetlen a világra nyitott, a térségük életét szervezni képes nagyvárosok nélkül. Ha tudjuk, hogy Trianonban milyen veszteség ért minket az Alföld peremén lévõ vásárvárosok elcsatolása miatt, akkor miért nem próbáljuk megteremteni ezeket a városokat az országhatáron belül?
"Csendes apátia a jellemzõ. A dinamikus fiatalok hiánya miatt az új gondolkodásmódok, megközelítések háttérbe szorulnak. Aki úgymond kihívást akar, aki friss levegõre vágyik, az elmegy, legalább Szegedre, Debrecenbe, de inkább Pestre" - zárta mondandóját Forman Balázs. (Forman Balázzsal készült korábbi interjúnkat lásd: "Az élet fogja kikényszeríteni", Magyar Narancs, 2004. április 22.)
Elvi ellentmondások
"Vegyesek az érzéseim. Kitûnõnek tartom a szerzõi gárda helyzetértékelését, még inkább a koncepcióalkotási és a tervezési folyamat javítására irányuló törekvéseiket. Az átfogó szemlélet, a komplexitásra törekvés, vagyis a vidék- és a területfejlesztés integrálására való igény is idõszerû és pozitív, és a vázolt célrendszer is rendben van. Néhány elvi ellentmondás azonban árnyalja az összképet" - mondta a vidékfejlesztési stratégiáról Udovecz Gábor, az Agrárgazdasági Kutató és Információs Intézet (AKII) fõigazgatója. Szerinte a szerzõi kollektíva is beleesik abba a gyakori hibába, hogy összekeveri a Közös Agrárpolitika (KAP) megreformálására irányuló hajdani elképzeléseket a ténylegesen megvalósult reformintézkedésekkel. Értékelése szerint nem igaz az a megállapítás, hogy a nem termeléshez kötõdõ támogatások túlsúlyba kerülnek a 2007-2013-as uniós tervezési ciklus végére.
Udovecz szerint azt is nehéz elképzelni, hogy miközben mind az élelmiszer-feldolgozás, mind az élelmiszer-forgalmazás brutális módon koncentrálódik, a kistérségek szereplõi ebben találhatják meg a kitörés módjait. "Némileg árnyaltabb ellentmondást vélek fölfedezni a fenntarthatóság kérdésében. Túl sok szép idea hangzik el az ökológiai és a társadalmi fenntarthatóságról, s ehhez képest kevés szó esik az ökonómiai fenntarthatóságról, a végtermékek effektív piacképességérõl. A tanulmány arra sem ad választ, hogy a létezõ vidékfejlesztési programok (AVOP, Nemzeti Vidékfejlesztési Terv) tulajdonképpen nem javítják, hanem rontják a vidék eltartóképességét." Úgy látja, a koncepció helyes célok és szép szavak gyûjteménye, de még nem kellõen praktikus. "Nem hiszem, hogy a világ a közeljövõben ennyire értékelvû koncepciókat fog követni. Sem az Európai Unió, sem a hazai költségvetés, sem pedig a hazai fogyasztók nem lesznek hajlandóak megfizetni a természeti környezet és a vidéki értékek megõrzésének, illetve az emberi morál helyreállításának túlzott költségeit. A szívem lelkesedik a leírt koncepcióért, de közgazdász értelmem szkeptikus marad. A koncepciók s még inkább azok majdani intézkedéseit olyan irányba tartom szükségesnek erõsíteni, hogy a vidék felzárkózását szolgáló projektek közgazdaságilag is fenntart-hatók legyenek, és az akciók végtermékei - legyenek azok termékek, szolgáltatások vagy externáliák - ténylegesen piacképesek legyenek, ne csak bizonyos támogatások megszerzését szolgálják" - hangoztatta az AKII fõigazgatója.
