Interjúalanyunk a kenti egyetem közkedvelt szociológiaprofesszora, a Guardian és a Times Higher Education Supplement visszatérő szerzője. Sokszor hívják a tévébe is. Budapesten született, családja 56-ban Kanadába emigrált, ő maga a hetvenes években Angliába költözött. Bejátszotta az egész ideológiai pályát: az angol Forradalmi Kommunista Párt egyik alapító tagja volt, később a liberális ideák felé fordult. Az elmúlt években a "kockázat szociológiáját" tanulmányozta. Legújabb könyvének (Politics of Fear. Beyond Left and Right, azaz A félelem politikája. Túl bal- és jobboldalon) fő állítása szerint a nyugati társadalom politikailag vezérelt leépülésen megy keresztül.
*
Magyar Narancs: Hogyan hagyta el Magyarországot?
Frank Furedi: Kilencéves voltam. November második hetében, a reggeli vonattal elmentünk egy faluba. A nevére már nem emlékszem, de az édesapám talált egy parasztot, aki tudta, merre kell átmenni a határon. Éjjel már ötvenen voltunk. Jó huszonöt kilométert gyalogoltunk. Az édesapám órásmester volt, akit nem engedtek egyetemre, mert 45-től 47-ig aktív szerepet vállalt a Kisgazda Pártban. Aztán az ötödik kerületi munkástanácsban dolgozott, ételt szállított, az egyetemista nővérem meg egy elsősegélynyújtó helyen tett-vett. Montrealban jártam egyetemre, Angliába főleg a doktorátus miatt jöttem. Ekkor Afrika és a gyarmatosítás foglalkoztatott, csak később kezdett érdekelni a szociológia.
MN: A forradalmi baloldalról indult. Ez nyilván mást jelentett Angliában, mint Magyarországon.
FF: Az egész családom jobboldali volt, és Amerikában én is konzervatív lettem. Reakciós. Aztán észrevettem, hogy a kinti szocializmusnak és marxizmusnak semmi köze a magyarországihoz. Elég érdekes ötleteik voltak, ezért átnyergeltem, ahogy akkoriban majdnem mindegyik ismerősöm. De mindig is ellene voltam a sztálinizmusnak és a keleti kommunizmusnak, meg az erős államnak. Egészen a kilencvenes évekig baloldali voltam, amikor is rádöbbentem, hogy sokkal fontosabbak a liberális eszmék. Hogy nekem igazán a XIX. századi kommunizmus és a korai liberalizmus gondolatai tetszenek.
MN: Kacskaringós ideológiai pályafutás ez. Hogy úszta meg szárazon?
FF: Egyesek azzal támadtak, hogy jobboldali, már-már fasiszta vagyok, a konzervatívok meg szélsőbaloldalinak mondtak. De mindkét oldalon voltak olyan ügyek, amik nem tetszettek. Aktív szerepet játszottam például a 85-ös angliai bányászsztrájkban. Ám volt egy pont, amikor a szakszervezet nem akarta megszavaztatni a sztrájk résztvevőit. Rizikós lett volna, mert esetleg elveszthették vele a sztrájkot. Én mégis a szavazásra szólítottam fel őket, mert a demokráciában igenis fontos a szavazás, még akkor is, ha veszthetünk vele. Ezért sokan ellenem fordultak. A másik a gyermekek elleni erőszak ügye volt. Körülbelül ugyanetájt a baloldal meg a feministák azt állították, hogy minden negyedik angol gyereket megerőszakoltak. Ezért sok felnőttet lecsuktak vagy elvették tőlük a gyereküket. Én meg azt állítottam, hogy ez nagyrészt pánik. Megvádoltak, hogy nem érdekel a gyerekek sorsa.
MN: Mi az, hogy "félelempolitika", és hogy jön ehhez a jobb- vagy baloldaliság?
FF: Azt vettem észre, hogy Nyugaton a politikusok ahelyett, hogy objektíven beszélnének a félelemről, inkább előre megmondják az embereknek, mitől kell majd félniük. A különbség csak annyi, hogy a jobboldal a menekültekkel, a bűnözéssel, a kelet-európai munkavállalókkal riogat, a baloldal meg a munkanélküliséggel, a globális felmelegedéssel, az alkoholizmussal vagy éppen a jobboldallal. De a nyelv, amit használnak, nagyon hasonló. Egész Európában divat lett az egyenpolitika. A 2005-ös brit választás jó példa erre. Az egész nagyon unalmas volt, ahogy Magyarországon is az szokott lenni. Mindenki arról beszélt, hogy ha nem csinálunk valamit, akkor a gyerekek megbetegszenek az iskolai koszttól, és meg fognak halni. A toryknak is meg a Labournek is az elhízás lett a legnagyobb problémája. Meg a többi félelemtéma, hétről hétre: a madárinfluenza, a felmelegedés, a bevándorlók. Semmi pozitívat nem mondott senki. Hasonló tendenciát látok Belgiumban, Hollandiában, Németországban, Lengyelországban. Nemrég lengyel egyetemi tanárokkal meg újságírókkal beszélgettem, akik szépen elmagyarázták, hogy a kormány hogyan manipulál a homoszexuálisok és a volt kommunisták ellen. Ezek után beszámoltak arról, hogy félni kell a kormánytól. Tehát kölcsönös a félelemkeltés. Az új könyvem fő állítása épp az, hogy az egész politikai spektrum ugyanazon a nyelven beszél, kicsit eltérő tartalommal.
MN: Mi tartja fenn ezt az egyenretorikát?
FF: Általában akkor ilyen lapos a politika, ha nincs mögötte komolyabb világnézet. A politikusoknak ilyenkor is meg kell találniuk a hangot a közönséggel, és meg kell győzniük arról, hogy mégiscsak fontos, amit csinálnak. De lehet, hogy már a nyugati kultúra alapjaiban van valami, ami arra készteti az embereket, hogy féljenek. A piszoktól, a betegségektől, attól, hogy a gyereket elüti a kocsi, allergiás lesz, vagy egy pedofil elviszi. A tévében arról folyik a szó, hogy milyen ételt nem szabad enned, hogy egy cigarettától rögtön meghalsz, de akkor is, ha terhesen egy pohár bort iszol. Ez tehát nem csupán politikai manipuláció. A kultúránk szinte előrevetíti a félelmeket, természetes, hogy a politikusok ezt kijátsszák. És feszt rémisztgetnek. Az egész világtörténelemben nem féltünk annyi mindentől, mint most.
MN: A félelempolitika terminust egyébként ön találta ki?
FF: Angliában én használom, Amerikában más értelemben él, ott az amerikai kormány terrorizmus elleni politikájára értik. Főleg a szociológusok és a liberálisok használják, amikor arról beszélnek, hogy a jobboldal és Bush a terrorizmus kártyáját játssza ki.
MN: "A politika nem talál szavakat" (Politics is lost for words) című fejezetben azt fejti ki, hogy a politika és a média is csak önmagát igazolja ezzel.
FF: A mai közvélekedés az embereket erőtlennek, passzívnak tartja. Ma az az általános nézet, hogy minden emberi cselekvés hatása rossz. Minél többet autózunk, repülünk, minél több a technológia, annál rosszabb, annál többet ártunk a környezetnek. Ahelyett, hogy ünnepelnénk az embert, negatív megvilágításban látjuk magunkat. Ez teljesen ellentmond az utóbbi évszázadok vívmányainak. A mai nyugati kultúrában az ember nem különleges lény, nem különb a növényeknél. A környezetcentrikusságban, az environmentalismben erős az embergyűlölet. Amikor bejelentették, hogy Amerika lakossága elérte a 300 millió főt, az újságok nemhogy ünnepelték volna, hogy ennyi ember él viszonylag jó körülmények között, inkább szörnyülködtek, hogy hamarabb jön a felmelegedés, és az emberek túl sokat esznek. Mintha kevesebb emberrel jobb lenne a világ. Pedig annyi pozitív dolgot lehetne találni az életünkben! Mindennek következtében Nyugaton is nagyon erős lett a szkepticizmus. Vagy inkább a cinizmus. Amikor nem hiszel a politikában, és mindenről a legrosszabbat gondolod. Az embereket nem érinti meg a politika, nem mobilizálhatók, nem érdeklődnek a világ történései iránt. Ma a fiatalok kultúrája is arról szól, hogy ne higgy semmiben túl erősen, nincs olyan fontos dolog, amiért érdemes korán kelni. A kenti egyetemen régen mindig voltak politikai gyűlések, zászlók, tüntetések. Most a nagy semmi. Ide a bökőt, az antiglobalista mozgalmakból is sokkal kevesebb van, mint a 60-as években. A politikusok épp ezzel az érdektelenséggel nem tudnak mit kezdeni, ezért ijesztgetnek.
MN: Azt is írja a könyvében, hogy az angol jobboldal a múltat, a baloldal a jövőt adta fel.
FF: Az angol jobboldal is egyre kevesebbet beszél a múltról. Kihalt a konzervatív filozófia a régi Angliáról, a nagy brit birodalomról. Már a kapitalistáknak sincs egy jó szavuk sem saját magukról. A Marks and Spencer például nemrég egy csomó pénzt adott a környezetvédelemre. Már ők is csak így tudják érvényesíteni magukat, etikai dolgokkal, mert a pénzcsinálás régi nyelve kiment a divatból. A baloldal meg, amely mindig a jövőről áradozott, most azzal riogat, hogy tönkremegy a környezetünk és kifogy az olaj.
MN: A bal- és a jobboldal közti hasonlóság ön szerint általános? Ezek a megállapítások vajon ugyanúgy érvényesek Keleten is, mint Nyugaton?
FF: Igen, sok az átfedés. A baloldal régen imádta a tudományt, a jövőbe tekintett, hitt az emberben, a szabadságban. Most fél a jövőtől, és nem szereti a tudományt, mert az árt a környezetnek. Minden, ami most Európában baloldali, száz éve jobboldali lett volna, ma meg már csak konzervatív. Konzervatív - kis k-val. Ezt a kultúrát angolul inkább presentismnek hívnám. Minden csak a jelenben létezik. A jobboldal meg, amely nem hitt a jövőben, már nem érzi magát jól a múltban sem, mert nem tudja pozitívan megjeleníteni. A két irányvonal összetart, kevés köztük a különbség. Az még innen, a távolból is látszik, hogy Magyarországon a Fidesz és a szocialisták között nincs nagy különbség. A baloldal, annak ellenére, hogy szocialistának hívja magát, politikailag teljesen pragmatikus. Nem látni, hogy érdekelné őket a jövő, hogy elhiszik, hogy a jövőben jobb élet lesz. E tekintetben Kelet-Európában is - ahol az ember egyébként több ideológiát sejtene - technokrata a politika. A politikai ideológia ma nem tud életképes jövő- és múltképet megfogalmazni sem Nyugaton, sem Keleten. És bár a két oldal egyfolytában veszekszik, tulajdonképp mindketten csak azt ismétlik, hogy "ez a mi szavazóbázisunk, hagyjátok őket békén". Megköttetik a békeszerződés, ami szétválasztja az országot, és mindkét pártban tovább élteti az elitet, az oligarchiát. Ugyanez történik Angliában, Franciaországban, másutt is.
MN: A gyurcsányi politikát gyakran hasonlítják a Blair-féle pragmatizmushoz. Valóban összehasonlítható a két személyiség? Vagy a két párt?
FF: Bizonyos mértékig tényleg hasonlóak, mert mindketten realisták. Nincsen önálló politikájuk, azt teszik, amit Nyugat-Európa jóváhagy. Szerintem nagyon kicsik a politikai különbségek Európában, még ha kulturálisan mások is a problémák, és persze más a gazdasági helyzet, az intézmények. Az angol konzervatívok vezetője, David Cameron nagyon hasonlít Blairhez. Mintha testvérek lennének. Vigyáznak arra is, hogy ne haragítsák magukra se a jobb-, se a baloldalt. A mai politika egy technokrata mikrovilág, ahol csak a kis kérdések fontosak. Ez szerintem a fő probléma.
MN: Egy tavalyi, a budapesti zavargásokról szóló cikkében azt állítja, hogy az Európai Unió azért ítéli el annyira a kelet-európai populizmust, mert nem tud szembenézni a saját belső problémáival.
FF: Két éve Hollandiában és Franciaországban is az EU-alkotmány ellen szavaztak az emberek. A többiek meg leszólták, sőt lehülyézték őket, mintha nem értenének a demokráciához. Pedig ezek a francia és holland választók valójában azt juttatták kifejezésre, hogy ez az EU nem jelent semmit az ő életükben. Az unió azóta nem mer arról gondolkodni, hogy mi történik Nyugat-Európában, inkább kelet-európai ügyekre figyel, mert ott a problémák karikatúraszerűek. Mi sem könnyebb, mint szlovák politikusokat bírálni Nyugatról, hisz senki sem védi meg őket.
MN: Ön, a pesszimizmus ostorozója, lát-e pozitív tendenciákat? Hisz-e például a tudomány megváltó erejében?
FF: Igen. De főleg az emberek megváltó erejében. A demokráciában, a pluralizmusban, a szólásszabadságban. Konvencionális dolgokban hiszek: abban a baloldalban, amely nyitott a kísérletezésre, a tudományra. Másrészt az emberektől, tőlünk függ, hogy mennyire tudunk előre gondolkodni, mennyire hiszünk magunkban az állam bábáskodása helyett. És annak ellenére, hogy általában pesszimisták vagyunk, a tudomány mégis előremegy, új dolgokat tudunk kitalálni. Tudunk világgazdaságot építeni, ami csillapítja az emberek betegségeit, az éhséget. Ha körülnézek, azt látom, hogy a legtöbb ember olyan életet szeretne, ahol közelebb vagyunk egymáshoz. Hogy ez mikor történik meg, nem tudom. De ma nincs politika, ami ezt ténylegesen támogatná. A humanizmus eddig dogma volt, nem jelentett túl sokat, hogy mik vagyunk mint emberek. Pedig nagyon fontos, mit gondolunk valójában a másikról és magunkról: az emberek közötti kapcsolatban látom a változás lehetőségét. Fontos, hogy a pozitív és erős oldalunkat vegyük elő ahelyett, hogy mindig sírnánk. Én örülök a több embernek, mert a több ember nemcsak többet eszik, de több segítséget is ad. Minél többen vagyunk, annál többen tudunk gondolkozni is.
