Ahhoz, hogy a köztársasági elnök megválasztásának kalandjához közelebb kerüljünk, fontos tudnunk, hogy feladata körülbelül a mesebeli okos lányéhoz hasonlítható, aki ugyebár gyalog is jött, meg nem is. Az ideális jelölt ugyanis pártjától független, meg nem is; képviseli szűkebb ideológiai holdudvarának elképzeléseit, de túl is lép azokon. Konkrét javaslatokkal áll elő, meg nem is; mindenkihez szól, de nem ígéri túl magát; az első fordulóban elkülönül, a másodikra szövetségeket köt. Újnak hírnöke és a múlt büszke örököse. Eljövendő egyeduralkodó az egyik legnagyobb múltú köztársaságban.
A sokaság
Az első forduló előtti hónap, a hivatalos kampány időszaka azért is a demokrácia kitüntetett pillanata, mert ekkor minden politikai erő megkapja a lehetőséget az önkifejezésre. Az összes olyan jelöltnek, aki beszerezte az induláshoz szükséges 500 támogató nyilatkozatot a különböző szintű képviselőktől, ugyanannyi idő áll rendelkezésére az audiovizuális médiában. Az idén tizenketten indulnak. Az öt jobboldali pályázó közül háromnak van esélye arra, hogy húsz százalék körül teljesítsen. Szélen Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front (FN) 78 éves matuzsáleme ötödik alkalommal próbálkozik. Az év eleje óta tartó szimpátiahullámot meglovagoló Francois Bayrou (UDF) középről próbálja előzni a favoritnak tekintett Nicolas Sarkozyt, aki a leköszönő Jacques Chirac formációjának élén áll (UMP). Philippe de Villiers icipici eséllyel kísérletezik a Le Pen-i nyomvonalon, és van itt még egy fiatalember, aki a halász-vadász vidékiek érdekeit képviselné.
Balról ugyan heten indulnak, de az egyetlen döntőesélyes a szocialista Ségoléne Royal (PS). Itt találunk még két volt miniszter aszszonyt: a zöld Dominique Voynet és a kommunista Marie-George Buffet (PC) nem biztos, hogy átlépi az ötszázalékos küszöböt. Majd az utóbbi tizenöt évben a kispártok közül viszonylagos népszerűségnek örvendő trockista formációk következnek. Az abszolút rekorder a 67 éves Arlette Laguiller (LO): a szélsőbal eleddig legsikeresebb jelöltjének ez a hatodik és utolsó megmérettetése. Sarkában a versenyzők benjáminja, Franciaország leghíresebb postása: az 1974-es születésű Olivier Besancenot (LCR) most kampányol másodszor. Végül két új arc: a még trockista elvtársainál is radikálisabb, egyelőre teljesen ismeretlen Gérard Schivardi nemcsak a legnagyobb francia vállalatokat államosítaná, hanem az EU-tól is rögvest elbúcsúzna. Valamint az "altermondialista" (másként globalista) címke alatt induló José Bové, a globalizációkritikus mozgalmak francia parasztsztárja, aki a génmódosított kukorica- és rizsföldek megtépázásáért már ült börtönben, és jelenleg is folyamatban van egy pere. 1965 óta, az eddigi hét közvetlen elnökválasztás alkalmával a baloldal csupán kétszer aratott győzelmet (Mitterrand 1981-ben és 1988-ban), és első fordulós eredménye még a zöldekkel összesítve is mindig alulmúlta a jobboldali csoportok egészét. Tizenkét évnyi Chirac-éra, és a legutóbbi, különösen sikeresnek nem mondható jobboldali kormányzás után elvileg nagyobb esélyük lehetne. A közvélemény-kutatások szerint azonban nemcsak a baloldal egésze van mélyponton (összesítve 40 százalék alatt), de a személyes előny is hónapok óta Nicolas Sarkozynél van.
A belügyminiszteri posztjáról a jelöltséggel való összeférhetetlenség miatt frissen leköszönt Sarkozy kampánya még 2003 novemberében kezdődött, amikor egy tévéműsorban elárulta: "nem csak borotválkozás közben" gondol a köztársasági elnökségre.
Jobb
Az azóta eltelt években kommunikátori tehetségénél és a befolyásos médiumok többségére kiterjedő baráti kapcsolatainál fogva bőven volt alkalma, hogy kifejtse elképzeléseit. A túlórák és a magántulajdon adóinak csökkentése, a fogyasztásra alapozott gazdasági növekedés legalább annyira ismerős mindenkinek, mint az "érdem és a kiválóság", az "azt mondom, amit gondolok, és azt teszem, amit mondok" vagy a "dolgozzunk többet, hogy többet keressünk" szlogenjei. Voluntarizmusa és dinamizmusa egyrészt bizakodást ébreszt, másrészt elrettent - olyannyira, hogy hívei olykor attól félnek, a választás a személyéről szóló referendumba torkollhat.
Az UMP 2004-ben megválasztott elnöke mára nemcsak lenyúlta az öt éve Jacques Chirac által alapított formációt az utóbbi híveitől, de a centrum pártjának, az UDF-nek a java is mögötte sorakozott fel. Így a Szuperhazugnak becézett Chirac egyetlen vigasza az maradt, hogy - a szokásos füllentős formuláját alkalmazva - "teljesen természetesen" biztosítsa támogatásáról az ifjú kollégát. Egyetlen mondatban! A leköszönő köztársasági elnök e soká késleltetett nyilatkozatának valódi jelentősége csekély lehet, mégis utal a Sarkozyt kritizálók legfőbb érvére, a szélsőjobb eszméivel való manőverekre.
Nem mintha az ötlet teljesen új lenne a republikánus jobboldalon: humanitárius fordulata előtt maga Chirac is csent innen tippeket. Legismertebb a 2002-es kampányának legfőbb üzenetéül választott közbiztonságtéma, ahogy hét évvel korábban is egy kölcsönvett képpel, az ezúttal a baloldal készletéből kiemelt "szociális szakadék" jelszavával nyert választást. Sarkozy tehát nem a spanyolviaszt találta fel, amikor a baloldal hagyományos fogalomkészletével, hőseivel operál, és a koránkelőknek címzi a "munka értékét" dicsőítő tirádáit. És akkor sem, amikor a bevándorlók és a társadalmi kohézió rovására próbálja maximalizálni szavazatait. Csakhogy úgy tűnik, még saját táborának mérsékeltjeit is megijeszti olykor.
R. szerint - aki évek óta próbálja mozgósítani a fiatalokat az UMP nevében - azért e riadalom, "mert Nicolas túlságosan siet". Azzal az ötletével is nagyon előreszaladt, hogy legyen a bevándorlásnak és a nemzeti identitásnak közös minisztériuma. Most pedig rájuk maradt a kedélyek megnyugtatásának nehéz feladata. Kicsit korábban mindketten hallhattuk Nicolas leggalamblelkűbb beszédét, legalábbis január 14-i beiktatása óta, amikor is bejelentette: megváltozott. Hivatalos elnökjelöltként immár minden franciához kíván szólni. Ezúttal a felmérések szerint legkevésbé lelkes célcsoportot, a fiatalokat próbálta mozgósítani, hosszan értekezve a szeretetről, az elesettek felemeléséről, a nemzetet gazdagító különbségekről. Mintegy negyedórás darenbézklip előlegezte meg az eksztázist, melynek csúcsán a szférák zenéjéhez hasonlítható dallam vezette fel az elnökaspiráns színre lépését. Az amerikai showbizelemek legalább a kampányt színesítsék, ha már Nicolas kénytelen volt visszavenni a Franciaországban nem mindig népszerű feltétlen atlantizmusából.
A beszédek után kezdődő buli közben találkozunk H.-val, aki a külvárosi fiatalok gondjairól szóló beszélgetésre invitál. Elismeri, hogy Nicolas sokáig nem volt túl népszerű ezekben a negyedekben, de fordulóban van a kocka. Szerinte amikor Sarkozy a nemzeti identitás védelmében a poligámia ellen emel szót, vagy épp a fürdőkádjukban bárányt áldozókat kárhoztatja, nem az afrikaiak vagy a muzulmánok elleni előítéleteket erősíti. Az a rossz, aki rosszra gondol. Bemutat J.-nek, akinek pólóján az "Emberi jobboldal" felirat díszeleg, s aki kifejti, hogy ha a jobboldal nem építi be a szociális kérdéseket a programjába, nincs esélye a túlélésre. Például nagyon sok bevándorlóleszármazott egyetért Sarko keménykezű politikájával, és ellenzi a baloldal javaslatát, hogy masszívan legalizálják a már itt lévőket. Csak a stílussal van a baj. Amikor jelzem, hogy Ségoléne Royal többször is kijelentette, hogy egyáltalán nem akar "masszívan legalizálni", J. még azt is hajlandó elismerni, hogy a meghamisított érvek csak a félelmet gerjesztik. Majd afelől érdeklődöm, hogy Sarkozynek az a friss ötlete, hogy a Franciaországban dolgozókhoz csak azok a családtagok csatlakozhassanak, akik már tudnak franciául, vajon az európaiakra is érvényes-e. J. készséggel felvilágosít, hogy egy német vagy épp egy magyar mérnök nem bevándorlónak, hanem külföldi dolgozónak minősül.
Közép
"Igaz, hogy jobboldali, de legalább egy emberi fazon, normális!" - kommentálja három nappal később egy fiatal srác Francois Bayrou belépőjét. A helyszín ugyanaz, de ezúttal a Zenith koncertterem előtt toporgunk talán ezren, ugyanis benn nincs több hely. Az óriás kivetítő előtt vegyes közönség gyűlt össze: akadnak olyanok, akik már legutóbb is az UDF jelöltjére szavaztak, van olyan, akit a Sarkozy iránti "zsigeri utálat", és olyan, akit a Ségoléne kiváltotta mély csalódottság vezetett ide. Egy elegáns idősebb pár szintén két óráig szobrozott a hidegben, s elmagyarázza, hogy a jobb- és a baloldal egyaránt komolyan vehetetlen, demagóg és irracionális ígéreteket halmozó jelölteket állított. 'k ugyan legutóbb jobbra voksoltak, de annyit hazudtak már mindkét térfélen, hogy eljött az ideje egy racionalista pályázónak, akinek legfőbb erénye épp az, hogy alig ígér valamit. A legkacifántosabb indoklást V. szállítja, aki nem csupán baloldali, de legutóbb a trockista Besancenot-t választotta. Azóta a Le Pen-vokssal is kacérkodott, hátha akkor tényleg robban majd a fedő alatt tartott kiábrándultság, az emberek az utcára mennek, és végre valóban változtatnak a dolgokon. Azért döntött végül Bayrou mellett, mert csak neki van esélye megakadályozni Sarko győzelmét, akivel pedig az a gondja, hogy szerinte hataloméhes köpönyegforgató. A szétesett PS-nek időre van szüksége, hogy újra felépítse magát, erre épp jó lesz ez az öt év Bayrou-val, amit majd biztos ki lehet bírni valahogy. Ségoléne-nek vannak ugyan jó ötletei, és a programja se rossz, de érnie kell még a szerepre.
Az imént részletezett "stratégiai szavazat" hívői, illetve a jobb-bal választóvonalból kiábrándultak tömegei csatlakoztak az utóbbi hónapokban a közvélemény-kutatások szerint az eladdig az esélytelenek nyugalmával kampányoló Francois Bayrou-hoz. Versenytársai csak akkor kezdték komolyan venni, amikor Royal nyomába ért, és úgy tűnik, ha eljutna a második fordulóig, mindkét ellenfelét biztosan verné. A Sarkozy által középen üresen hagyott helyen induló Francois a legutóbbi választásokon csak 6,8 százalékot szerzett. De sem a mögüle nagyrészt kivonult párt, sem a jobboldallal összefonódó szervezeti és privát múltja nem akadályozta abban, hogy meghirdesse a centrum forradalmát. Az általunk megkérdezett rajongói közül senki sem nézett utána, mit is ígér pontosan kedvencük - az államadósság drasztikus csökkentésén kívül. De azzal mindenki egyetértett, hogy Bayrou képes lesz összefogni a jobb- és a baloldal együttműködni kész erőit, és ebből valami sokkal értékesebb fog kisülni, mint a szembenállásból. Ahogy a társadalmi megbékélést is elhozza majd. Tanult kommentátorok is kifejtették, hogy Francois narancsszínű mozgalma reformálhatja a tömbösödött és ezért meghasonlott tömegpártokat. Bár diadalmenete a felmérések szerint egy hete megtorpant, az UMP-ben állítólag mégis elkezdték félteni az eddig biztosra vett első fordulót. Talán ezért került elő hirtelen Nicolas puttonyából a híres identitásminisztérium, avagy Tzvetan Todorov megfogalmazásában - Orwell után szabadon - a Minident...
A "narancsforradalom" a PS-ben is okozott némi földrengést, ahol a rossz nyelvek szerint már el is könyvelték a vereséget.
Bal
Ha ez nem is igaz, a Bayrou-jelenség egy időre újra felszínre hozta a párt régi törésvonalait, melyeket a legutóbbi kongresszuson a főtitkár Francois Hollande kompromisszumos "szintézise", az őszszel rendezett belső jelöltválasztáson pedig Ségoléne Royal harmadik utas megoldása söpört szőnyeg alá. A belső választás egy időre kétségtelenül a baloldal hagyományos témáit helyezte a kampány középpontjába. Utána azonban hosszú csend következett. Ez lett volna a nép "meghallgatásának" fázisa, míg a szerte az országban rendezett viták összegzéseképp Royal asszony kialakította javaslatainak százas listáját, amelyet "Elnöki paktum"-nak nevez, a polgárokkal kötött szövetségre utalva. Mivel arra vállalkozott, hogy a politikai paletta lehető legszélesebb spektrumát ölelje fel, az a veszély is fennáll, hogy sokat markol, de keveset fog.
Az utóbbi hónapok feszült bizonytalansága volt érezhető azon a kerületi PS-rendezvényen is, ahová Ségoléne élettársa (s négy gyermekük apja), Francois Hollande pártfőtitkár jött el buzdítani. Meglepően szórakoztató politikai pamflettel próbálta meg "semlegesíteni" az ellenfeleket, majd már kissé oldottabb hangulatban özönlöttek a kérdések. (Ezt a beszélgetős részt a PS-ben immár részvételi demokráciának hívják.) A külvárosok gondjairól, a felsőoktatásról, a külföldiek jogairól; a támadásokról és a konkrét érvekről a program mellett - és végül Afrikáról, Európáról. Az utóbbi témát egy argentin hölgy veti fel, ami azért is érdekes, mert a külpolitika, így a jelölteknek az EU-ról alkotott képe jótékony homályban maradt ebben a "valódi emberekre" fókuszáló kampányban. A valódi emberekkel viszont az a gond, hogy valódi gondjaikra valódi megoldásokat várnak, lehetőleg gyorsan - s ezen a ponton Hollande frissessége is elpárolog. Marad az ismert szöveg a jóakaratú baloldal és a csalfa jobb harcáról. Aki elhiszi, marad, aki nemÉ szavazhat Bayrou-ra.
És itt visszakanyarodunk e választás rejtvényéhez. Sarkozy gyenge pontja az lehet, hogy túlságosan sokat tudni arról, mit is tervez. Royalé pedig az, hogy - pláne az óriási várakozáshoz viszonyítva - egyelőre túl keveset. Sejtelmesség és kézzelfoghatóság ideális keverékét eddig talán csak Bayrou kínálta fel. És persze Jean-Marie Le Pen, akinek megvalósíthatatlan javaslatai, pl. a határok azonnali lezárása milliók vágyképeivel esnek egybe. Csendben figyeli hetek óta, hogyan válik egyik régi vesszőparipája, a nemzeti identitás kampánytémává. Mekkora kokárdát tűz a szíve fölé Royal, hány nagygyűlés végén játszatja el kétszer a Marseillaise-t, hogyan buzdítja hallgatóit, lobogózzák fel ablakaikat a nemzeti ünnepeken. Jean-Marie álma egy olyan második forduló, ahol Ségoléne ellenében arat győzelmet.
Széljobb
Az egykor nyíltan revizionista, antiszemita és idegengyűlölő Le Pen ma szelídebb húrokat penget. Lánya, a Nemzeti Front (FN) második embere, Marine sokat tett azért, hogy szalonképesebbé tegye édesapját, akinek nyelvezetében ma is a MI és az 'K antitézise dominál. Le Pen, érthető módon, saját eredményeinek javulására számít áprilisban. Hiszen az a majd tizennyolc százalék, aki legutóbb Chirac ellenében rá szavazott, akárcsak a problémák, amelyek e választói csoportot létrehozták, ma is jelen vannak a társadalomban. Egyes vélemények szerint e deklasszált vagy csak a lecsúszástól félő, illetve a vezetőkkel és a hatalmi struktúrával elégedetlen csoportok frusztrációja tovább nőtt az elmúlt öt év során. Sarkozy ugyan sokat tett az FN-nyáj elcsábításáért, de nagy többségükre talán csak a második fordulóban számíthat. A szélsőbb balon a rendszerkritikus bázis elaprózódik a kis pártok között, illetve a PS-re már az első körben leadott "hasznos szavazatok" is gyengíthetik ezúttal. Míg jobbra Jean-Marie - a Menhir - nem látszik veszíteni erejéből.
a jelöltek
Nicolas Sarkozy, Népi Mozgalom Uniója (Union pour un Mouvement Populaire, UMP), 52 éves (2002-ben pártja jelöltje Jacques Chirac volt: 1. ford.: 19,88%; 2. ford.: 82,21%)
Jean-Marie Le Pen, Nemzeti Front (Front National, FN), 78 éves (2002, 1. ford.: 16,84%; 2. ford.: 17,79%)
Francois Bayrou, Unió a francia demokráciáért (Union pour la démocratie francaise, UDF), 56 éves (2002: 6,84%)
Philippe de Villiers, Mozgalom Franciaországért (Mouvement pour la France, MPF), 58 éves (2002-ben nem sikerült indulnia; 1995: 4,74%)
Frédéric Nihous, Vadászat, halászat, természet, hagyomány (Chasse, pche, nature, tradition), 40 éves (2002-ben pártja jelöltje 4,23%-ot produkált)
Dominique Voynet, Zöldek (Les Verts), 49 éves (2002-ben két zöld jelölt indult: 7,13%)
Ségoléne Royal, Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS), 54 éves (pártja 2002-ben Lionel Jospin-t jelölte: 16,18%; két további baloldali jelölt indult középen, akik ma az SR-t támogatják; összesen: 23,83%)
Marie-Georges Buffet, Kommunista Párt (Parti Communiste, PC), 58 éves (2002-ben pártja jelöltje 3,37%-ot produkált)
Arlette Laguiller, Munkások Harca (Lutte Ouvriére, LO), 67 éves (2002: 5,72%)
Olivier Besancenot, Forradalmi Kommunista Liga (Ligue Communiste Révolutionnaire, LCR), 33 éves (2002: 4,25%)
Gérard Schivardi, a Munkáspárt támogatásával, 57 éves (2002-ben a párt 0,47%-ot ért el)
José Bové, "másként globalista", 54 éves
