"Mindenütt vannak idióták", nyilatkozta Didier Angibeaud, a Sturm Graz és a kameruni válogatott kiválósága arra a kérdésre, hogyan viseli az osztrák pályákon megnyilvánuló rasszizmust. Az európai futballvilág egyik fő feladatának manapság az idegengyűlölet visszaszorítását tartja. Nálunk viszont az ún. futballhuliganizmus problémakörének a kibeszélése csak mostanság kezdődött: a McCann Ericcson "Szurkolj, ne háborúzz!" kampánya egyéb sikerre nem is számíthat, dacára annak, hogy a magyar pályákon egyre gyakoribbak az erőszakos cselekmények.Többféle válasz is adható arra a kérdésre, hogy mit kell futballhuliganizmuson érteni. A nemzetközi szakirodalom általában azt a változatot fogadja el, amely magában foglalja a futballmeccsekkel kapcsolatos (tehát a találkozó előtt, alatt és után történt) bármilyen erőszakos cselekményt.
E meghatározás a klubvezetés vagy a futballisták cselekményeire nem vonatkozik, még akkor sem, ha adott esetben éppen ők hergelik a nézőket, vagy ha tevőlegesen is részt vesznek zűrös helyzetekben, mint például 1994-ben a kispesti Bozsik stadionban rendezett Magyar Kupa-döntőn. Emlékeztetőül: a győztes meccs után a Fradi-szurkolók a pályára rohantak, majd néhány futballista vezetésével szembeszálltak az őket a játéktér elhagyására felszólító rendőrökkel. A meccs utáni napon Kónya Imre belügyminiszter elnézést kért a rendőri beavatkozás miatt, pedig kár volt sietnie: a bíróság jogerősen felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte a verekedő focistákat.
A rendszerváltás után a jog, a politika, a sportszféra - tehát a társadalom - képtelen volt kezelni a futballhuliganizmust. Folyamatosan elbeszéltek egymás mellett a felek, a nyugati példákra pedig legyintettek, mondván: ahol pénz van, ott rend is van. Márpedig nálunk a sport környékén a rendszerváltás óta nincsen pénz - hallhattuk a magyarázkodást. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű.
Machomúlt
A futballhuliganizmus nagyjából egy idős magával a játékkal. A kezdeteket úgy kell elképzelni, mint amikor mondjuk a városkörnyék háromban szereplő csapat szurkolói a bírót és felmenőit szapulják: pusztító hajlam nincsen bennük, igaz, adott esetben nem riadnak vissza attól, hogy móresre tanítsák a szerintük csaló dirigenst. A jelenség őshazája, mint a sportágé is, Anglia.
A témával foglalkozó tudományág kezdetben a szociológia: nem véletlen, ha a huliganizmus kezdeti formáiról mint az "alsóbb néposztályok szórakozásáról" beszéltek. Szociológiai tanulmányok szerint a meccsre járók döntő része az alsó középosztály fiatalabb tagjaiból kerül ki. Egy 1996-ban, a leicesteri egyetemen készített tanulmányban is az áll, hogy a két vizsgált klub - a Manchester United és a Leeds United - bérleteseinek csupán egyharmada diplomás.
Ma már azonban a jelenséget kutatók nem osztják azt a nézetet, hogy a huliganizmus egyértelműen köthető lenne valamely "néposztályhoz", nemhez, korhoz, valláshoz, nemzethez vagy kultúrához. Mindezt jól mutatja, hogy Argentínától (ahol legutóbb egy meccs 15 másodpercig tartott, mivel Chilavert kapust petárdával fejbe dobták s elájult) Afrikán át (ahol rendszeresek a lövöldözések) egészen a legutóbbi (franciaországi) világbajnokságig mindenhol előfordulnak huligán cselekmények, s az elkövetők sok esetben "normális" hétköznapi emberek. (A franciaországi világbajnokságon kómába esett csendőr támadóját például a sajtó egy ízben saját ügyvédjével keverte össze.)
A futballhuliganizmust elsősorban azon társadalmi csoportok utasítják el a legkevésbé, illetve fogadják el pozitívumként, amelyek körében az erőszak, az agresszió a férfiasság, a férfias viselkedés egyfajta érték - derül ki az Európa Tanács tavaly ősszel e témában kiadott jelentéséből. Erre az elmúlt évtizedekben (a hatvanas-hetvenes évek fordulójától beszélhetünk a huliganizmus reneszánszáról) ráerősítettek a társadalomban egyébként is meglévő, az agresszivitást fokozó tendenciák, a gazdasági és szociális viszonyok robbanásszerű megváltozása. És persze a média, amely az eseteket széles körben teszi ismertté, s amely így akaratlanul is szállítja a példaképet az erre fogékonyaknak.
Új idők
A probléma komoly, átgondolt és nemzetközi szintű kezeléséhez halálesetek kellettek: 1985 májusában a brüsszeli Heysel stadionban a Juventus-Liverpool BEK-döntőn 39, az 1990-es angol FA-kupa sheffieldi döntőjekor a Hillsborough stadionban 92 néző vesztette életét. (Utóbbi esetben a megengedettnél nagyobb számban jelen lévő szurkolók taposták agyon egymást.)
Az angol bajnokság ekkoriban élte történelmi mélypontját. Az 1949-50-es szezonban a nézőszám 40 millió körül mozgott, az 1985-86-os évadban már csak 16,5 millióan voltak kíváncsiak arra, ami a pályákon zajlik. Az 1984-85-ös bajnoki évben például 18 milliós nézőszám mellett hétezer embert tartóztattak le rendbontás miatt. Az angolok tehát léptek, s ennek meg is lett az eredménye. 1994-95-ben már 21,3 millióan látták a meccseket, s "csupán" négyezer körül volt a letartóztatások száma.
Ehhez az kellett, hogy a Major-kabinet, szakítva elődje, Margaret Tacher politikájával, felismerje a probléma társadalmi veszélyességét (az angol példáról lásd keretes írásunkat). A Taylor-jelentésként ismert összegzés alapján meghozott intézkedések eredményeként 1996-ban, az angliai Európa-bajnokságon (EB) már "csak" a huliganizmus és a tömeget felhasználni igyekvő terrorizmus összefonódásától kellett tartani (az IRA bombamerényletekkel fenyegetőzött), ez azonban a huliganizmus legújabb szakaszának jellemzője. A meccsek viszont végig kerítés nélküli stadionokban zajlottak, s a komoly biztonsági felkészülést jellemzi, hogy az EB e téren nem is említhető egy lapon az 1998-as franciaországi világbajnoksággal.
Franciaországban már a huliganizmus új korszakának tipikus problémájával kellett szembenézniük a rendezőknek. A saját hazájukban egyébként megfékezett angol, holland, német szurkolók idegen környezetben szabadnak érezték magukat; ám már nem a pályákon zajlottak a brutális események, hanem az utcákon, a meccsek előtt és után. Érdekes momentum, hogy a mértéktelen alkoholfogyasztást - ami kézenfevő motiváció - csak az angol drukkerekkel összefüggésben emlegették. A tapasztalatok szerint az utcai kivetítők előtt összeverődött más nációjú tömegek könnyebben estek egymásnak, mint a stadionokban szurkoló kollégáik. (A holland-belga közös EB-n idén nyáron nem engedélyezik a kivetítőket.) Az új idők jellemzője az úgynevezett kemény magok már említett rasszizmusa, illetve a balhékra való tudatos, szervezett készülődés is.
A schengeni határok átjárhatósága nagy gondot okoz a nemzetközi együttműködésen alapuló megelőző, védekező stratégiáknak: a szurkolók külföldre utazását korábban előszeretettel akadályozták meg a rendvédelmi szervek; Schengen után ez Európa nyugati részén már nem működik, éppen ez okozza a legnagyobb gondot az Európa-bajnokságot rendező két országnak.
Vadkelet
Magyarországon sokáig más volt a helyzet. A szocialista táborban a futballhuliganizmus témája tabu volt, s részben - esetenkénti politikai töltete miatt - bonyolultabb is. Egy Újpest-Fradi után a rendőröket megdobáló zöld-fehér hívek tűnhettek a kádárista rendszer tagadóinak is, s nem csupán bajkeverő taknyos suhancoknak. A jelenséget kutatni sem volt szabad, noha a népstadionbeli kettős rangadók, illetve válogatott találkozók után rendszeres volt az incidens a szurkolótáborok között, s Fradi-MTK-, Újpest-MTK-meccs akkor sem múlhatott el zsidózás nélkül.
Manapság a rendőr elleni erőszak "csupán" a nyolcadik a sorban a focimeccsen elkövetett jogsértések toplistáján. Megelőzi e bűncselekményt a közbiztonságra különösen veszélyes tárgyak (gázspray, ólmos bot stb.) birtoklása, a rongálás, a rablás, a csoportosan elkövetett garázdaság, az uszítás stb. A rendőrség közbiztonsági feladatainak egyébként csaknem tíz százalékát teszi ki a focimeccsek biztosítása, olvasható egy, a Belügyi Szemlében 1996-ban közzétett jelentésben. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy a köztudatban élő kép dacára a legtöbb intézkedést vidéken foganatosítják. Azt már Lasz György biztonsági szakember, az In-Kal elnöke jegyezte meg a MaNcsnak, hogy a vidéki klubok kemény magjai agresszió tekintetében az utóbbi időben sokat erősödtek. Mint mondta, az egyébként vidéken is élő párharcok (Miskolc-Nyíregyháza-Debrecen, Győr-Szombathely-Zalaegerszeg stb.) mellett az is erősíti e tendenciát, hogy a vidéki szurkolók meg akarják mutatni: nem "rosszabbak" fővárosi társaiknál.
Civilek a pályán
Hogy a rendszerváltást követően a magyar pályákon az erőszak ilyen mértékben van jelen, az nem kis mértékben a politika sara is. A tömegrendezvények (mint például a focimeccsek) ugyanis csaknem azonos jogi szabályok között voltak szervezhetők, mint a politikai tüntetések. Nevetségesnek tűnik, de emiatt nem mert senki se beszélni bekeményítésről Bakonyi Tibor és Páva Zoltán szocialista képviselőket megelőzően. ´k még az 1998-as választások előtt álltak elő szigorító törvényjavaslatukkal, amit aztán saját kormányuk sem engedett jogerőre emelkedni.
A tisztázatlan helyzetből csakis felemás megoldások adódhattak. 1993-ban például országos rendőr-főkapitányi értekezlet döntött arról, hogy a Fradi-meccsekre a Rendőri Ezred mindig biztosítson egy bevetési századot, s mindig legyen vízágyú. Az 1994-es kupadöntőről esett már szó: az eset miatt a Fradi-szurkolók és az őket a pályára beengedő rendezők egyaránt hibáztathatók.
A rendőrök állandóan visszatérő panasza, hogy nem tudják, mihez kezdjenek, hiszen vagy a brutalitás miatt (az említett kupadöntő), vagy a határozottság hiánya miatt (eltűrik az uszító, rasszista kántálásokat) kritizálják őket. Szakértők szerint például megelőzhető lett volna a tavalyi Fradi-Újpest-meccs előtti és utáni botrány (roham- és lovas rendőrök zargatták szét a szurkolókat), ha a hatóság időben lép föl határozottan. A biztonsági szakemberek szerint azonban a rendőrök "jófejek" akartak lenni, s mire észbe kaptak, már nem volt más megoldás: előbb ütni, aztán meg magyarázkodni.
A politikai rendezvények és a focimeccsek közötti különbség egyébként ott ragadható meg, hogy míg a politikai rendezvényen szólásszabadság van, addig a focimeccsen (elvileg) nem. Az uszítás különböző formái, amelyekkel szemben egy tüntetésen a rendőrség csak ímmel-ámmal lép fel (már ha egyáltalán), sportrendezvényen (elvileg) szigorúan üldözendők - s nem csak nálunk.
A futballhuliganizmus kezelését célozza például a NAREF (Networking Against Racism in European Football), amely az Európai Unió, több szervezett szurkolói csoport és számos civil szervezet együttműködése. Legutóbb Bécsben tanácskoztak ez ügyben, tavaly, az év elején: a helyzetet egyáltalán nem látták biztatónak, noha éppen egy kampány után voltak, amelynek szlogenje a "Mutass piros lapot a rasszizmusnak" volt.
Ki ne felejtsük a civil rendezőket; a jól képzett, felkészített rendezői gárda sem mindenható. Nem motozhatnak például, mert az nyomozati cselekmény, s kell hozzá az alapos gyanú, végzés meg rendőr; a rendezők csak ruházat- és csomagátvizsgálást eszközölhetnek, ami a motozástól abban különbözik, hogy "külső tapintásra" van csak mód. Így a szurkolók a legtöbbször beviszik a pályára, amit nagyon akarnak. Ezért szorgalmazta Lasz Görgy a nemrég megszületett kormányrendelet elkészítésekor, hogy engedélyezzék az enyhébb pirotechnikai eszközöket a hangulat miatt, viszont minden mást erősen tiltsanak.
Nincs viszont mindenütt profi rendezői gárda, mivel a kluboknak ez drága mulatság, dacára annak, hogy a Fradi biztosításával megbízott In-Kal például meccsenként - 100 embere után - bruttó 300 ezer forintot kasszíroz.
Vadakat terelő juhász
Vitatéma szakmai berkekben a rendezők-rendőrök együttműködése is. A most megjelent kormányrendelet a "pályán belül a rendező, kívül a rendőr biztosít" elv mellett tette le a voksot. Ez Angliában nem tűnt működőképesnek, már csak azért sem, mivel a rendezők jogosítványai (nagyon helyesen) távolról sem emlékeztetnek a rendőrök jogaira (személyes szabadságomban például nem korlátozhatnak).
Számos problémát ugyanakkor rendezett az Ifjúsági és Sportminisztérium által készített kormányrendelet. A pályákról való kitiltás elvi lehetősége mellett tiszta viszonyokat teremtett a jogi felelősség kérdését illetően (a rendező sportszervezet a felelős), egyértelműen tiltja drogos vagy alkoholos befolyásoltság alatt a rendezvények látogatását, s a rendezők számára egyeztetési kötelezettséget ír elő a rendőrséggel; ez korábban nehézkesen vagy egyáltalán nem működött.
Hasonlóképp nem működik itthon a klubok és a szurkolók közötti párbeszéd, amit Nyugaton alapvetőnek tartanak a megelőzésben. Magyarországon sokan egyszerűen a rossz játékot okolják: a nézők unatkoznak, ezért randalíroznak. Alapja persze ennek a véleménynek is lehet, mindent azért nem lehet ezzel megmagyarázni. De hogy miről van szó valójában, s hogy a problémáról nyilvánosan is beszélni kell, ezt célozza a "Szurkolj, ne háborúzz!" szlogennel indult kampány. Ez nem sok, de az akció elindítói szerint első lépésnek nem is kevés.
A McCann Ericcson reklámügynökség által indított, az ISM által támogatott kampány indulásakor a hivatalos nyilatkozatok is erre utaltak. A többek (például Kolláth György alkotmányjogász, a Bakonyi-Páva-törvényjavaslat kidolgozója) által kárhoztatott kormányrendeletet ugyanis Deutsch Tamás miniszter is átmeneti megoldásnak tartja; mint korábban nyilatkozta, a végleges rendezés az idén ősszel elfogadásra tervbe vett új sporttörvénnyel várható. Az előző, 1996-os sporttörvény egyáltalán nem beszélt e kérdésről.
A végső okot sokan a pályák állapotában látják; a nyugati luxusstadionokban nem fordulhat elő az, ami miatt az Újpest a Népstadionban, Magyarország egyetlen kamerarendszerrel felszerelt pályáján kényszerül játszani, hogy tudniillik az omladozó stadion betondarabjaival dobálják meg a bírókat.
E helyzet megváltoztatásához persze egy kampány kevés. Rengeteg pénzre van szükség: elég csak arra gondolni, hogy a többségükben állami, önkormányzati tulajdonban lévő sportlétesítmények felújítása csak a leégett Budapest Sportcsarnok és az éppen mintegy ötmilliárdért megújuló Népstadion (tetőt kap a szentély) után következhet, sok év múlva - ha addig meg nem válik tőlük a tulaj.
Vas Gábor
Sörtúra
Az idei belga-holland közös rendezésű Európa-bajnokság előtt nagy a félelelem a rendezőkben, hogy megismétlődnek az 1998-as franciaországi véres események. Éppen ezért a már korábban kialakult nemzetközi együttműködés révén (Európa Tanács, Európai Unió, UEFA, rendőrségek kooperációja; felvetették a külügyi szolgálatok egyeztetését is) igyekeznek adatokat gyűjteni a várható rendbontókról. Nehezíti a dolgukat, hogy a schengeni határon az unió-tag németek, angolok simán átmennek, a hírhedt holland huligánok meg otthon vannak. A stadionok befogadóképessége is lényegesen kisebb, mint Franciaországban, viszont a rendező városok közel vannak egymáshoz, a táborok könnyen, gyorsan mozoghatnak. Emiatt a jegyeknek csak 80 százalékát adják el előre, utazási irodák kizárva. A szervezett csoportokkal anyanyelvi stewardok utaznak majd. A határokon szúrópróbaszerű vizsgálatok lesznek, s a meccsek idejére és környékén részleges akoholtilalom bevezetését fontolgatják a rendezők; már csak az újabban divatba jött szokás miatt is, miszerint a pályáról kiszorult szurkolók közeli kocsmákban nézik a meccset (egyes helyeken ezen alkalmakra belépőket is szednek), majd csatlakoznak a stadionból kiáradó tömeghez, s aztán ami belefér.
Pontozóbírák
A pályákon és környékükön randalírozókat persze semmi sem menti. A példás büntetések ezzel együtt rendre elmaradtak (pár hete volt az első ítélet, amely szurkolókat városból való kitiltással mint mellékbüntetéssel sújtott; néhány újpesti jó ideig nem látogathatja meg Zalaegerszeget). Pedig a jogi helyzet sokszor egyértelmű: a csoportosan elkövetett garázdaság, a közösség elleni izgatás köztörvényes bűnök, a büntetési tételek megtalálhatók a büntető törvénykönyvben. Ami gondot jelent, az a jogsértések dokumentálása: még ha lenne is pénz kamerarendszerek kiépítésére, az eljárás adatvédelmi vonatkozásaihoz kétharmados törvénymódosításra lenne szükség. E problémákat egy kormányrendelet - alacsonyabb szintű jogszabály lévén - nem rendezheti. A megoldást a minisztérium a már említett új sporttörvénnyel párhuzamosan ígéri: a jogszabályon már dolgoznak a tárcánál.
A modern távközlési eszközöket használó, egyre szervezettebb csoportok egyelőre rettegésben tartják környezetüket. És a szponzorokat is, vagyis a megoldás a futballszakmának is érdeke. Azzal együtt, hogy nem lehet a meccsre járókat en bloc eleve bűnösnek tekinteni, a politikai, a jogi és sportszférának közösen kell megoldást találnia, ha nem akarja, hogy az európai stadionokban is egyre erősödő rasszista megnyilvánulások utat találjanak a társadalom egyéb színtereire.
