A tavaly év eleji ukrán-orosz gázárvitának (lásd: Sz novim gazom, Magyar Narancs, 2006. január 5.) nem Nyugat-Európában kellett volna a legnagyobb riadalmat keltenie, hanem nálunk. Noha a Mol a krízis napjaiban mindig talált egy kis eldugott földgázt, a csapok elzárása rávilágított a magyarországi energiaellátás sebezhetőségére. Energiafelhasználásunk fele földgáz, aminek több mint 80 százaléka Oroszországból érkezik. Rajtunk kívül Európában egyedül Hollandia ilyen gázszomjas, csakhogy ő exportőr - nekünk pedig üresek a szénhidrogénmezőink.
A tavalyi válsághelyzet Európa-szerte az energiastratégia újraértékelését vonta maga után, így az orosz gázfüggőség csökkentésére Magyarország is letett egy EU-konform programot. A kormány egyrészt arról döntött, hogy magáncégek bevonásával stratégiai tározót alakít ki a Dél-Alföldön, ami a meglévő tározókapacitásunkat közel harmadával növelné - ez krízishelyzetben három hét lauf a fogyasztóknak. Másrészt a Mol együttműködést kezdeményezett a horvát olajipari vállalattal, az Inával (melyben a magyar cégnek kisebbségi üzletrésze van) egy LNG-terminál (liquefied natural gas, cseppfolyós földgáz) létesítésére. A terminált a tervek szerint összekapcsolnák az Adria-gázvezetékkel, és azon keresztül jönne a gáz. A harmadik pillér "a régi terv", a Nabucco-vezeték, amely a Kaszpi-térséget, a Közép-Keletet és Egyiptomot kötné össze Európával, és ha megépül, az orosz gáz- és szállítókapacitás igénybevétele nélkül juttatna földgázt a régióba. A projektcéget kétéves előkészület után még 2004 júniusában alapította a török Botas, a bolgár Bulgargaz, a Mol, az osztrák OMV Gas és a román Transgaz azzal, hogy befektetőt keresnek, és megállapodnak valamelyik célországgal a kitermelésről.
A Nabucco kezdeményezője és fő lobbistája az osztrák gáz- és olajipari tröszt, az OMV AG volt, amely úgy ítélte meg, hogy pusztán nagykereskedőként gyengék a piaci pozíciói, és a talpon maradáshoz szüksége van az orosz exporttól független további nyersanyagforrásokra. Mivel az unió geopolitikai törekvésének a Nabucco megfelelt, a projektet az EU is felkarolta. Első ütemben a vezeték Ankaráig kanyarodna, ahol a meglévő török infrastruktúrára csatlakozva közép-ázsiai (azeri, türkmén) gázt szállítana Európába, míg további két év alatt érné el a Kaszpi-térséget. A Nabucco a szlovák-osztrák határnál fekvő Baumgartentől indulna, melyet a tervek szerint nyugat-európai gázelosztó központtá fejlesztenének.
E projekttel két probléma van. Nem sikerült eddig szakmai befektetőt találni, pedig az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) az ötmilliárd euróra taksált beruházást alacsony kamat mellett akár hetven százalékig is előfinanszírozná, az EU pedig egymilliárd euróval szállna be. A másik probléma, hogy még nem dőlt el, melyik gázmezőre is csatlakozna a cső (lásd: Gázkészültség, Magyar Narancs, 2007. március 22.). A szóba jöhető helyszínek magas banki országkockázata nagyrészt magyarázza, hogy miért nem tolakodnak a befektetők. A Kaszpi-tenger területére jelenleg nincs érvényes nemzetközi szerződés, amely megmondaná, hogy a víz alatti gázmezők tulajdonjoga miként oszlik meg a környező államok között, míg iraki és iráni kalandokba a feszült, háború közeli politikai helyzet miatt senki sem mer belevágni. A francia Total - amely Iránban próbálkozott - már visszalépett; a hírek szerint jelenleg török és indiai befektetőkkel tárgyal a konzorcium menedzsmentje.
Mialatt Magyarország a stratégiai földgáztározóval, a horvátországi LNG-terminállal és a Nabucco-programban való részvétellel pozicionálta magát az összeurópai intézkedési tervben, közben
az oroszok felé is
tájékozódott. Mert a gázcsap mégiscsak náluk van. Tavaly februárban létrejött egy munkacsoport a Mol és a Gazprom részvételével, hogy javaslatokat dolgozzon ki "Magyarország és Közép-Európa ellátásbiztonságának növelésére". A dolog pikantériája, hogy az a Gazprom is benne volt, melytől elvben meg kellett védeni az energiaipart. Az oroszok ebben nem találtak semmi kivetnivalót: szerintük az ellátást nem ők veszélyeztetik. Épp ellenkezőleg: a biztonságot csakis ők garantálhatják, ha a tranzitországok (Fehéroroszország, Lengyelország, Ukrajna és Moldova) monopóliumát megtörik két új nyomvonallal. A magyar fél meggondolása az lehetett, hogy ha már úgyis annyira függünk az orosz földgáztól, próbáljuk a kölcsönös előnyök és érdekek alapján biztosítani a folyamatos ellátást.
Ebből aztán az jött ki, hogy a két cég 2006 júniusában megegyező üzletrésszel egy projekttársaságot alapított az orosz-türkmén gázt szállító Kék Áramlat (hivatalos nevén: Dél-európai Gázvezeték) balkáni és közép-európai szakaszának a megvalósítására. Az üzlet attól lett igazán vonzó a Mol számára, hogy kapcsolódó beruházásként szóba került egy maximálisan tízmilliárd köbméteres kereskedelmi gáztározó kialakítása. Ez lehetővé tenné ugyanis, hogy Magyarországon legyen a térség gázelosztó központja; felmerült továbbá egy közös leányvállalat alakításának a gondolata is, mely Nyugat-Szibériában termelne ki kőolajat. A Mol taktikusan a Kék Áramlatot és a Nabuccót is felkarolta, mondván, neki mindkét program fontos. Dönteni úgyis később kell: a Kék Áramlat és a Nabucco megvalósíthatósági tanulmánya is egyelőre készülőben.
Ebbe a helyzetbe robbant be Gyurcsány Ferenc IHT-nyilatkozata, mely implicite a Kék Áramlat mellett foglalt állást, ráadásul a cikk címe ("Magyarország a Gazpromot választja az EU-val szemben") azt is sugallta, hogy a kormány már döntött. Gyurcsány meglehetősen nyíltan úgy értékelt, hogy a Kék Áramlat mögött "erős akarat, szervezési erő és kapacitás" van, míg a Nabuccót "régi álomnak" nevezte, hozzátéve, hogy "nekünk nem álmokra, hanem projektekre van szükségünk". A hazai gázvezeték-diskurzusba a múlt héten bekapcsolódó Orbán Viktor kapott az alkalmon, mondván, Gyurcsány nyilvánosan alábecsülte a Nabucco biztonságpolitikai jelentőségét. A volt miniszterelnök kiállása "az uniós érdekek mellett" kommunikációs szempontból szerencsétlen pozícióba szorította az amúgy euroszkeptikusnak nem nevezhető szocialista kormányfőt. Az EU-doktrinerség idáig jobbára a baloldal fegyvere volt, s most ő kéri: kezeljük "pragmatikusan" az energiaellátás biztonságának a kérdését.
A térség energiabiztonságának az tenne a legjobbat, ha megépülne mindkét vezeték; az LNG-terminálról is lehetne fölgázt behozni az Adria-vezetéken keresztül, elkészülne a kereskedelmi és a stratégiai tározó, és Kelet-Közép-Európában is olyan sűrűn összekötnék egymással a nemzeti szállítóhálózatokat és tározókapacitást, mint Nyugat-Európában. Ez azonban nem valószínű. Mivel a Kék Áramlat is Bulgárián és Románián keresztül haladna, alternatívája a Nabuccónak - és ha előbb készül el, a Nabucco megtérülése kétségessé válik. Ugyanakkor minél nagyobbak a félelmek, annál valószínűbb, hogy nemcsak az ésszerűség, hanem a politikai akarat dönt majd. Eddig úgy tűnt, az oroszok azok, akik mindenképpen megépítik a vezetékeiket; ha a magyarok meggondolják magukat, akkor Szerbián és Horvátországon keresztül. Az mindenesetre rövidesen kiderülhet, hogy Nabucco-ügyben menynyire elszánt az unió - amennyiben a diverzifikációt komolyan gondolja, a projektet határozottabban kell kezelni. Eleddig azonban leginkább az történt az ügyben, ami az unió közösnek mondott külpolitikai projektjeivel és ambícióival szokott: miközben a nagy és erős tagállamok hangzatosan hitet tettek az egységes fellépés mellett, addig majdnem mindenki (a nagyok is) azon igyekszik, hogy ő lehessen az oroszok és a Gazprom legjobb barátja.
Orbán Viktor ugyanakkor és a maga módján egy alapvető, az európai országok energiapolitikai szuverenitását érintő tényre hívta föl a figyelmet. A Gazprom
őrületesen nyomul
az európai energiaszektorban, és üzletrészvásárlásaival döntően meghatározza a piaci folyamatokat. A volt tagköztársaságokban nyílt politikai nyomásgyakorlásként jelentkező akciók itt nagy felvásárlásokba, monopóliumépítésbe csapnak át. Ez a befolyás Magyarország esetében is megáll, a kormány pedig a jelek szerint igyekszik cserében jó üzleteket kötni Oroszországgal: erre utal az orosz export tavalyi, hetven százalékot meghaladó növekedése. A Gazprom egy részvénycsere-megállapodásnak köszönhetően ma külföldi és belföldi gáznagykereskedőként is jelen van a magyar piacon: vagyis eladóként és vevőként is. Mindez jól szemlélteti, hogy a piac folyamataiba az állam egy idő után nem nagyon tud beleszólni. A Gazprom térnyerése máshol, például Németországban is megfigyelhető.
A magyar olajipari vállalat a lakossági gázárpolitika fenntartása miatt krónikusan eladósodott gázüzletágát 2006 márciusában értékesítette a német E.ON Ruhrgasnak, hogy a négy év alatt felhalmozódott 200 milliárdos - jórészt az Orbán-kormány által forszírozott nyomott hatósági ár miatt keletkezett - veszteség ne vigye csődbe. A tranzakció lényege az volt, hogy az E.ON, amely a BASF-fel és a Gazprommal közösen építi a Németországot és Oroszországot a Balti-teger alatt összekötő Északi Áramlat-gázvezetéket (hivatalos nevén: Észak-európai Gázvezeték), többek között a magyar gázüzlet kisebbségi üzletrészét adta azért, hogy beszállhasson a Juzsno-Russzkoje mező kitermelésébe. Miután megköttetett, ez a megállapodás segítette elő, hogy a Mol is - "a kölcsönös előnyök megfontolása mellett" - projektcéget alakítson a Gazprommal a Kék Áramlat magyarországi és balkáni szakaszának, valamint egy kereskedelmi gáztározónak a megvalósítására.
Az EU sok mindent nem tud tenni a Gazprom terjeszkedésével szemben: a szabad piac földjén stróman cégeken keresztül a határ a csillagos ég. Az unió versenyhivatala ahhoz azonban ragaszkodik, hogy a gázellátás és -szállítás tulajdonjogilag szétváljék. A Molnak is csak a tározók (E.ON Storage) és a gáznagykereskedő cég (E.ON Trade) átadását engedte. Vagyis a szállítókapacitásnak és az irányító rendszernek stratégiai okokból nemzeti tulajdonban kell maradnia. Érdekes lesz, hogy ha a Mol és a Gazprom megépíti a magyarországi szakaszt, ki mit birtokol belőle - remélhetőleg a Mol nem csak a csövet, a Gazprom pedig a tranzitdíjbevételeket.
Bármennyire is a napi politika része lett a Nabucco vs. Kék Áramlat vita, az események egy
világpolitikai játszma
részei. A háttérben az óriási méretű Kaszpi-tengeri (Irán, Irak) földgázkészletek felosztásáért zajló harc zajlik. Az oroszok az instabil iráni helyzet fenntartásában érdekeltek, mert a gázár így maradhat magas; a közép-ázsiai gáz konkurenciát jelentene az általuk kitermelt és importált földgáznak. Az USA és az EU mögött álló vegyes ipari lobbi értelemszerűen a térség mielőbbi pacifikálásában bízik, ami nyilván erőszakkal történne, és még több politikai kockázattal jár, mint Afganisztánnál. Így viszont duplán fizetnek: a drága orosz gázt és a békefenntartókat a térségben. Ha az európaiaknak sikerül megépíteniük a Nabuccót valamilyen Kaszpi-tengeri konstrukcióban, az oroszoknak komoly vetélytársuk akadna. De erre is készülnek: a BASF-fel történt részvénycserének köszönhetően észak-afrikai földgázmezőkben is sikerült érdekeltséget szerezniük. Azzal, hogy kijutottak a többek között Dél-Európát ellátó algériai és líbiai piacra, megnőtt az esélyük, hogy sikerül összehozniuk egy, az OPEC-hez hasonló gázkartellt. Ami - bármennyire is ennek az ellenkezőjét igyekeznek elhitetni magukkal az európaiak a hosszú távú szerződések miatt - könnyen azzal járhat, hogy még többet kell fizetniük a gázért.
Komoly nemzetközi feszültséget kelt az is, hogy míg az oroszok egyre nagyobb befolyást szereznek az európai energetikai szolgáltató szektorban, Oroszországban akadályozzák a külföldi befektetők piacra lépését, illetve szerzett jogaik gyakorlását. Európa földgázszükséglete az előrejelzések szerint 2030-ig akár 80 százalékkal is nőhet, míg saját készletei gyakorlatilag elfogynak. Tehát még jobban rászorul az orosz piacra. Kisebb cégeknek megérné azokat a gázmezőket is kitermelni, amelyek olyan mamutcégeknek, mint amilyenek az oroszok, már nem rentábilisak. Ennek ellenére a Gazprom csak azon társaságoknak ad koncessziót, amelyeknek a külföldi anyacégében valamilyen befolyása van. De a kereslet-kínálati olló szétnyílásánál is égetőbb probléma, hogy Oroszországnak kimerülőben vannak a már több évtizede kitermelés alatt álló nyugat-szibériai földgázmezői. Élet-halál kérdés, hogy a Gazpromnak van-e annyi ideje és pénze, hogy a tervezett új gázmezőket és tranzitútvonalakat megnyissa, vagy korlátoznia kell a szállításait - ami megint csak veszélyeztetné Európa energiaellátását. Az európai, japán és amerikai cégek szerint a megoldás az lenne, ha Oroszország beengedné őket a piacra, mert ez szolgálná a sokat reklamált "kölcsönös érdekeltségek és előnyök kialakítására törekvő egyensúlyi külpolitikát". Ha megindulna mind az orosz, mind az iráni mezőkön is a kitermelés, a Nabucco és a Kék Áramlat elé semmi sem állíthatna akadályt.
