A rendszerváltás óta nem nyúltak hozzájuk: pedig a tizenkilenc intézet más és más korban, más és más feladatokkal, jogi és politikai környezetben született. Mi sem tükrözi ezt jobban, mint az elnevezésük: az oktatási és tudományos szerepet is betöltő, a klebelsbergi koncepció alapján született Collegium Hungaricumok mellett létezik Magyar Intézet, Magyar Ház, Kulturális Központ, Kulturális és Tájékoztatási Központ és Magyar Akadémia is. Van, amelyiket képzett diplomata vezeti, van, amelyiket tudós; újabban pedig több fiatal, menedzserszemléletű értelmiségi került az intézetek élére. E kinevezések előbb Hiller István, majd Bozóki András változtatási szándékát jelezték. A intézetek működését nagy vonalakban az EU-s szempontok, a kormányprogram és a mindenkori kultuszminiszter elgondolásai határozzák meg (utóbbiból másfél év alatt kettő is akadt); ám szakmai teljesítményük leginkább a személyzeti politikán múlik.
Pénz, intézet
Az oktatási és kulturális tárca tavaly nyár óta dolgozik a rendelkezésére álló kulturális külpolitikai eszközök erősítésén. Az intézetek felügyelete meg a kulturális inváziók (évadok, hónapok, hetek, fókuszok) szervezése az új, nemzetközi szakállamtitkárság felügyelete alá vándorolt. Az átszervezés a kulturális intézeteket felügyelő Külföldi Magyar Kulturális Intézetek Igazgatóságát (KMKII) a Balassi Bálint Intézetbe olvasztotta be, ez utóbbi feladata lett a külföldre irányuló kulturális, oktatási és tudományos tevékenység összahangolása (beleértve a lektori hálózatot és az ösztöndíjasokat is), valamint a külföldről ideérkező ösztöndíjasok istápolása.
A Balassi Bálint Intézet márciusi beüzemelése ugyanakkor érintetlenül hagyta az óriási aránytalanságot a hálózat fenntartása és a programokra fordított adóforintok között. Tavaly a KMKII büdzséjéből összesen 350 millió forintot költöttek programokra, míg ennek kb. hat és félszeresét vitték el a személyi, illetve működési kiadások (1,4 milliárd, illetve 932 millió). Az intézethálózat tavaly 3,07 milliárd forintos büdzséből gazdálkodott (ez az idén 2,8 milliárdra csökkent), amiből 1,7 milliárd deviza formájában jutott a tizenkilenc intézethez, működési költségre és a kinti programkiadások fedezésére. A fennmaradó harmadból állták az intézetek forintkeretét (10-15 millió forint között), amiből például a repülőjegyeket, a szállítást, a honoráriumot fizetik, továbbá a KMKII költségeit (260 millió), a kirendelt munkatársak bérét, a Klebelsberg-ösztöndíjat, valamint több kulturális intézet bérleti díját, amely az egyedi államközi megállapodások következtében a tárcára hárul.
Kis ház, nagy ház
Bár a Balassi Intézet az OKM háttérintézménye, az intézetek - lévén a kulturális külpolitika állomásai - a külügyi tárcától sem függetlenek. A kulturális intézetekről szóló, 2007. március 1-jén hatályba lépett rendelet megerősíti, hogy a hálózat irányítását és felügyeletét a kulturális miniszter a külügyminiszterrel együttműködve látja el, utóbbi például véleményezi az éves munkaterveket. Jelenleg pusztán elvi lehetőség, de az intézetek felügyeletét és feladatát tisztázná, ha azok - a francia, német vagy osztrák szokás szerint - kizárólag a Külügyminisztérium alá tartoznának. A külkapcsolati stratégia előkészítésének kulturális fejezetében Pröhle Gergely volt NKÖM-államtitkár és korábbi berlini nagykövet azt javasolja, hogy az intézetek működését legalábbis hangolják össze jobban a külüggyel. "Ha elfogadjuk, hogy a külképviseletek és az ország külföldi megjelenése Magyarország külföldi érdekérvényesítését szolgálják, akkor a Külügyminisztériumnak valamifajta primátusa a feladatmegosztásban mégiscsak van" - érvelt Pröhle a Narancsnak.
Ám erős érvek szólnak az intézetek tisztán kulturális küldetése mellett is. Ezzel nemcsak a homályosan megosztott felügyelettől, de jelentős gazdasági béklyótól is megszabadulnának. A diplomáciai státus ugyanis - bár diplomatagépkocsit és esetenként kulturális attaséi állást jelent - mindenfajta haszonszerző tevékenységet kizár. Sok intézetigazgató úgy véli, ha az ingatlanokat és a nyelvoktatási tevékenységet piaci alapon lehetne kihasználni, sokkal hatékonyabban tudnák teljesíteni a feladatukat (e tevékenységek jelenleg költségtérítéses alapon működnek). Bár a diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961-es bécsi konvencióval nem egészen egyezik, burkoltan minden intézet végez üzleti tevékenységet, hiszen bevételkötelezettek. És nem csak költségtérítéses tevékenységekről van szó. Berlinben például bérleti díjat szednek az étteremtől, ez a pénz azonban nem a ház programjába, hanem a KMKII-be forog vissza. Ugyancsak helyet adhatna étteremnek a párizsi intézet, ha nem a konzulátussal osztozna az épületen - az igazgató Derdák András hosszú ideje vívja e tárgyban szélmalomharcát. De szóba jöhetne a kulturális intézethálózat ingatlanközpontú működésének átalakítása is. Az állami tulajdonú házzal rendelkező intézetek (Párizs, Róma, Moszkva például) juttatásaik legalább 80 százalékát az épület fenntartására költik, anélkül, hogy a közelmúltban - a római kivételével - felújították, illetve korszerűsítették volna őket. (A bérelt intézeti ingatlanokra és lakásokra a 2006-os központi költségvetésből közel félmilliárd forintot költöttek.) Márpedig a nagy házakba nehéz bevinni a közönséget, és még nehezebb belefolyni a révükön a helyi kulturális életbe - Kovács András Bálint (a kilencvenes évek közepén volt igazgató Párizsban) egyik története szerint a Sátántangó vetítésére ketten jöttek be az intézetbe, egy párizsi moziból viszont kétszázan rekedtek kint. Az ingatlaneladás veszélyes vizeire azonban a kormányzatból ma senki nem merészkedne; a házak mellett az épületek által teremtett szimbolikus jelenléttel és központi városi pozíciójukkal érvelnek.
Noha a jelenlegi átszervezés nem érinti a rendszer alapjait, a kulturális kormányzat már korábban felismerte, hogy a kis irodák sokkal jobban alkalmazkodnak a befogadó kultúra igényeihez. Ezek ugyanis a közönség becserkészése helyett a helyi kulturális intézményrendszer kereteiben szerveznek programokat. Így az 1998 óta megnyitott londoni, New York-i és brüsszeli után a varsói intézet új székhelye is egy kisebb, többfunkciós bérelt ingatlan lesz. A hálózat egyébként hiányos - fehér folt például a volt Jugoszlávia és Spanyolország -, ám új intézetekre nem jut pénz, Kínában például a nagykövetségre telepített szakattaséi hálózat debütál. Időről időre mégis felbukkan a terjeszkedés gondolata. Õsszel startol az új berlini Collegium Hungaricum, ami korszerűbb kiadásban a nagy házas hagyományt viszi tovább; a PPP-ben megépülő házat harminc éven keresztül bérli majd vissza a magyar állam.
Végül pedig meglehet, a szövevényes örökség, a kormányzati befolyás és a reprezentációs igények lefejtésével voltaképpen egy olyan modellnél lyukadnánk ki, ami nagyságrendekkel kevesebb közpénzből, ám rendkívül hatékonyan képes kulturális közvetítői munkát végezni. Öt éve működik is egy ilyen: a civil kezdeményezésből létrejött Krakkói Kulturális Centrum nyári egyetemekre, országos fesztiválokra, helyi programokra szervez magyar résztvevőket. Amióta stabilabb lábakon áll, a Pászt Patrícia által gründolt iroda évi körülbelül 12 millió forintból gazdálkodik, ennek negyede magyar kormányzati támogatás, háromnegyede magyar és lengyel pályázati forrás. A Bozóki András minisztersége alatt létrehozott képzőművészeti és zenei exportirodák (ahol az intézetektől eltérően a kellő szakmai tapasztalat is megvan) szintén közvetítésben utaznak - ám ezekhez ebben az évben már sokkal kevesebb pénz jutott, mint korábban.
Magic fax
Tavaly decemberben Hiller István A kulturális modernizáció irányai című miniszteri programvázlatában (melyről bírálatunkat lásd: Reciklált örömök, Magyar Narancs, 2007. február 15.) a kulturális intézetek "új stratégiai szerepét" is kijelölte. Az intézetek "a kormányprogram külügyi stratégiájának célkitűzéseit hivatottak megvalósítani" - szögezte le a miniszter, majd sorra vette a feladatokat: "az országkép hatékony - innovatív és kreatív - külföldi alakítása", művészek bemutatása, hagyományos értékek és kortárs kultúra bemutatása, együttműködések ösztönzése. Ez nesze semmi, fogd meg jól. A miniszter mintha maga sem tudná eldönteni, hogy a külpolitika szolgálatában álló reprezentációs eszközt keresse a "kultúrában", vagy olyan autonóm, önálló életet élő exportcikket, ami némi állami közreműködéssel képes valódi, őszinte érdeklődést kelteni a nagyvilágban saját maga és Magyarország iránt. Bármelyiket is elérni a kicsit áramvonalasított, ám alapjaiban kétes rendszer mozgatásával, amelynek költségvetését önmaga fenntartása emészti fel - igen merész célkitűzés.
Bogyay Katalin, a nemzetközi területért felelős szakállamtitkár szerint mindenesetre a jelenlegi rendszer képes lehet jól működni. Bogyay magyar és brit újságírói múlttal, Hámori József kinevezettjeként érkezett a londoni intézet élére 1999-ben (pályázaton kiválasztott elődje visszahívásáról lásd: Egy köztisztviselő vesszőfutása, Magyar Narancs, 2004. okt. 7.), majd Görgey alatt kezdte második ciklusát. A második Gyurcsány-kormány felállásakor informálisan kulturális miniszterként is felmerült a neve, végül nemzetközi szakállamtitkárként lett a kulturális diplomácia felelőse. Bogyay a British Council modelljében hisz; úgy véli, a Balassi Intézet átszervezése egy hasonlóan integrált kulturális, tudományos és oktatási rendszer lehetőségét rejti magában. "Minden egyes helyzetet lépésről lépésre korszerűsítek, rakok rendbe" - ígérte lapunknak. Az intézetek működésének velejárója a közigazgatási szférára általában jellemző nehézkesség és az elavult papírmunka. A hivatalos kommunikáció faxon zajlik; a Magyarországról utazók repülőjegyeit például a budapesti központ rendeli meg. A papírtermés mennyiségében sem elhanyagolható: 2005-ben húszezer tétel volt a KMKII ügyiratforgalma. A hatékony és költségkímélő megoldások - digitális aláírás, skype és e-mail - bevezetése a szakállamtitkár szerint folyamatban van, csakúgy, mint a "szabad kapacitások" kihasználásának további lehetőségei. Ez nemcsak a bevételkötelezett tevékenységi kör bővítését, hanem munkahelyek átcsoportosítását is jelentheti az intézethálózaton belül. A kiküldöttek számának csökkentése és helyben élő munkatársak toborzása nemcsak a hatékonyságot és a színvonalat emelheti, de olcsóbb is lenne.
Bogyay a rendszer működőképességére egyébként saját, londoni intézetigazgatói munkáját és az általa 2004-ben megvalósított Magyar Magic évadot említi példaként. Az intézet vezetéséért egy személyben felelős igazgató a szakállamtitkár szerint nem egyszerű rendezvényszervező, hanem egyszerre "menedzser, impresszárió és diplomata", aki közvetít a külvilág és Magyarország között. "A cél az, hogy a párbeszédben kezdeményező szerepet vállalva a magyar kultúrát tágabb értelemben mutassuk be, amihez hozzátartozik például a gondolkodáskultúra, a politikai kultúra, a környezetkultúra is." A teljesítmény nemcsak pénzkérdés, hanem az intézetigazgató aktivitásán, szakmai és médiakapcsolatain múlik. Megfelelő helyi együttműködésekkel a mindenkori büdzsé a többszörösére növelhető - állítja Bogyay.
A Magyar Magicről szólva azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy büdzséje 750 millió forint volt, míg a német évad eddig 240 millió forintból dolgozott - a maradék 300 millióra csak ígéret hangzott el, miközben az évad már zajlik. Bizonytalan helyzetben rajtolnak a további évadok: alig egy hónap múlva indul a Magyar Hónap Athénban (tízmilliós büdzséből), aminek tartalma a nyilvánosságot eddig nem érte el. 'sszel kezdődik a kínai "fókusz", első négy hónapjára százmillió forinttal; az unió 2008-as projektjének, a Kulturális sokszínűség évének szervezése negyvenmillió forint uniós és magyar kormányzati pénzzel indul. Átcsúszik 2008-ra a Migráció és zene projekt, ami egyben a Magyar reneszánsz éve is, és a napokban jelentették be a 2009-es, New Yorkban és Washingtonban megvalósuló Magyar Fókuszt. Bár a kulturális inváziók tartós hatását sokan megkérdőjelezik, Bogyay Katalin a londoninak tetemes turisztikai érdeklődésnövekedést tulajdonít Magyarország iránt. Noha valóban ez az egyik cél, az évadok hányatott sorsa megkérdőjelezi, hogy a programsorozatok itthoni elkönyvelésén és a pénz elköltésén kívül lehet-e érdemi kulturális szerepük is - árulkodó, hogy míg 2005-ig a londoni kivételével a rendezvényszervező Hungarofest Kht. ügyelt az évadok felett, addig azóta a minisztériumi apparátus próbálja házon belül megoldani az operatív munkát.
A tizenkilencek
Van, aki kontinensnyi országban próbál feltűnést kelteni, más egyszerre célozza meg a magyar kisebbség és a helyi többség kulturális piacát. Míg New Yorkban, Párizsban vagy Moszkvában már siker, ha a sajtó felkapja a fejét, addig Pozsonyban természetes, hogy szinte minden programmal foglalkozik a média. Varga György vezetésével a prágai intézet egyfajta "névjegykártyaszerepet" próbál betölteni. Krasztev Péter a magyar kultúra igényes, új termékeit exportálja Pozsonyba, és bozótharcot vív a tömeges kívánságokkal - például a Republic iránt; Derdák András Párizsban éppen hogy a széles tömegek felé nyitna. Lázár Imre - évi százötven programmal, és legalább négy "rendezvényfolyammal" a naptárában - állítja: "Indiában nonstop magyar évad van." A legprovokatívabb állítás New Yorkból érkezett, a Times Square-i 56-os plakátokkal. "Ha invenciózus vagy, és nincsenek komplexusaid, elérhetsz valamit. Egyébként a bukszát nyitogató kultúrdiplomácia szintjére degradálódunk. Megvannak a lehetőségek arra, hogy ez másképp legyen" - állítja Orsós László Jakab, aki szerint az a nagy teljesítmény, ha egy-két olyan, a befogadó kultúrában érvényes állítást tud tenni, ami a magyar kultúrában gyökerezik - történjen bár agresszív populáris eszközökkel vagy aprólékos műhelymunkával.
