A másfél évig regnáló első Gyurcsány-kabinetnek nagy ambíciói eleve nem voltak, a kibekkelés, majd a remények szerint ezzel megnyert választások utáni azonnali cselekvés tervével múlatta az időt - a semmittevés e módja ismerhető meg pontosabban Gyurcsány balatonőszödi vallomásából. A 100 lépés program meghirdetett intézkedéssorozata adta volna a kormányzati munka gerincét, de ez lényegi változást semmilyen területen nem hozott. Kiemelhető az időszak két vérbeli baloldali intézkedése: a családi pótlék átalakítása, miszerint azoknak is jusson, akik addig az adókedvezményként érvényesíthető részével nem tudtak élni; valamint az indokolatlan különbségeket mérséklő, többéves nyugdíjkorrekciós program elindítása. Kétségtelen, a jövőbeni erőfeszítések csírái azért több helyütt megjelentek, például az egészségügyi ellátás jogosultságának szabályozását illetően. Megszületett a bármiféle közgazdasági racionalitást nélkülöző ötéves adócsökkentési program ötlete is, melynek első mozzanatai - az ötszázalékos áfacsökkentés és a felső szja-kulcs csökkentése - sajnálatos módon meg is valósult. Ettől, és a politikailag amúgy hasznos láblógatástól sem függetlenül a ciklus végére növekvő eladósodás mellett az államháztartási hiány elérte a tíz százalékot, a befektetői türelem pedig a végpontját.
A második Gyurcsány-kormány ellenben a "na, akkor eljött az idő" hangulatában fogott a munkának. Ám hogy ez önmagában mily' kevés, arra a részmegoldások aránya emlékezteti az utókort.
A kurzus elvitathatatlan eredménye, hogy a (jobbára saját maga generálta) költségvetési hiányt mostanra három százalék körüli szintre tornázta le - a bevételek és kiadások különbsége önmagában még a pozitív tartományban is van, "csak" az irtózatos adósságszolgálat keletkeztet összességében deficitet. Mindennek alapját az a konvergenciaprogram adta, amelyet az uniós csatlakozásunk után sikerült végre felruházni annyi racionalitással, hitelességgel és tartalommal, hogy az Európai Bizottság is elfogadja. Az egyensúlyteremtést és a későbbi növekedést a konvergenciaprogram úgy kívánta megvalósítani, hogy kezdetben a stabilitást adóemeléssel biztosítja, majd következhetnek a hosszú távú kilábalásnak megágyazó, az állam működését hatékonyabbá tevő, kiadásait mérséklő szerkezeti átalakítások.
Az első fele sikerült
- sőt, az adó- és munkaügyi ellenőrzési szigorral még valamiféle gazdaságfehérítési előrelépés is történt. Lényeges, hogy a korábbi ciklusnál jóval több uniós forrás elköltésére a megelőzőnél sokkal komolyabb programot dolgoztak ki, a pénzfelhasználás koordinálására pedig hatékonyabb adminisztrációt állítottak fel - érdemi értékelésre persze csak úgy 2015 körül nyílik mód.
A közigazgatás esetében a központi irányítás szerveinek, feladatainak és létszámának átalakításához elég volt a kormányzati akarat. Az önkormányzati igazgatásban elképzelt regionális és kistérségi átszervezés sikeréhez viszont már kétharmados törvényt kellett volna módosítani, amiben az ellenzék nem volt partner, így a parlamentben elbukott a javaslat. Ezután a kormány a továbbiakban a feles törvények és a pénzügyi ösztönzők eszközével próbált operálni, így az országos hatáskörű szervek megyei helyett regionális irányítást kaptak. A közigazgatási hivatalok regionális összevonásánál a kétharmados törvény megkerülésére azonban az Alkotmánybíróság lecsapott, a megyei önkormányzatok pedig a finanszírozás csökkentésére hitelfelvétellel reagáltak.
A minősített többséget igénylő döntések sokszor el sem jutottak a parlamenti szavazásig. A pártfinanszírozás átláthatóvá tételéről a kormány kidolgozott egy (az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet [EKKI] korábbi anyagával jórészt egyező) törvényjavaslatot, melyről az Országgyűlésben le is folytatták az általános és részletes vitát. Az őszödi beszéd utáni felfordulásban azonban a szocialista frakció meglátta a menekülőutat, és a javaslatot levetette a napirendről. Az EKKI erősködésére ötpárti tárgyalássorozat indult, amely sokáig a megállapodás esélyével kecsegtetett, de miután a Fidesz két kardinális kérdésben megmakacsolta magát, a javaslatot a kormánypártok nem vitték el a zárószavazásig. A szintén kétharmadosra tervezett közpénzügyi csomagnak pedig csak egyes elemei valósultak meg, úgy, ahogy, kényszerhelyzet hatására. A költségvetési törvény szabad demokrata szavazataiért cserébe elfogadták az egyáltalán nem elhanyagolható súlyú plafontörvényt, ami azért persze nem egyenlő a programalapú költségvetési tervezéssel. A mindenfajta törvényjavaslatot beárazó Költségvetési Hivatal helyett pedig a Fidesznek is megfelelő, háromtagú Költségvetési Tanács állt fel.
Az ágazati átalakításokban kétségtelenül az egészségügyben történt a legtöbb. A jogviszony ellenőrzése és az állam saját "eltartottjai" után fizetett járulékaival a bevételi oldalon, a szimpla forráselvonással, a gyógyszerkassza megregulázásával, a kórházi kapacitások félig sikerült újraosztásával és az önrészfizetés bevezetésével a kiadási oldalon sikerült olyan változásokat elérni, hogy az egészségbiztosítási kassza hosszú idő után
újra egyenesbe
jöjjön. Azonban parlamenti lehetőségek hiányában az ellenzék a népszavazás eszközéhez nyúlt, és a publikum eltörölte a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a felsőoktatásban a tandíjat. Ez végső soron a koalíció megszűnéséhez, majd a kormánypártok homlokegyenest eltérő elképzeléseiből korábban kínkeservvel összetákolt biztosítási reformterv elbukásához vezetett.
Azon érzékeny és bonyolult területeknél, ahol az irányváltás csak hosszú idő alatt vezényelhető le, a kormány életre hívta a politikafüggetlen szakmai kerekasztalokat. Ám a nyugdíj, a közoktatás és a versenyképesség területén körvonalazódó komplex programok elindítására már nem maradt energia, legfeljebb némi mazsolázásra futotta. A kormány preferenciáit tekintve nyugdíjügyben talán még át is lépte a saját árnyékát: valamelyest megszigorította a korhatár előtti nyugdíjazást, az előre hozott nyugdíj melletti jövedelmeket járulékkötelessé tette, az induló nyugdíjakat csökkentette. Legutóbb a 13. havi juttatást maximálta. Szigorították a rokkantnyugdíjazás szabályait is, a megváltozott munkaképességűek rehabilitációja pedig a foglalkoztatás irányába tett szükséges, de korántsem elégséges lépés.
A nagy állami monopóliumokat nem sikerült felkészíteni a piacnyitásra, holott az átalakítás félresiklása itt sajnos nem kenhető sem az ellenzék obstruálására, sem a társadalmi ellenállásra. Az államvasút önálló cégekre bontása nem hozott létre életképes társaságokat: a színvonal a korábban alulmúlhatatlannak hitt mértéket is alulmúlja, a közpénzelfolyás változatlan. Az áruszállítás privatizációja meg éppen csak korrektnek, átláthatónak és privatizációnak nem nevezhető. A villamosenergia-szektorban a piacnyitásból első körben kimaradtak az erőművek és a Magyar Villamos Művek (MVM), azaz a teljes kínálati oldal. Ezen részben az Európai Unió versenyjogi határozata miatt kényszerült változtatni a kormány, de utóbb a miniszterelnök menesztette az MVM vezetését is, majd saját frakcióját győzte meg a monopol nagykereskedő feletti szigorúbb hatósági kontroll szükségességéről.
Néhol pedig a kormány eleve nem is akart konfrontálódni. A messze átlagon felüli adottságú magyar mezőgazdaság továbbra is lehetőségei alatt teljesít; ellenben az uniós agrártámogatásokat sikerült elég szervezetten eljuttatni a hazai termelőkhöz, így az ágazatban viszonylagos nyugalom uralkodik. És bizony előfordult, hogy egyáltalán nem volt szükség semmiféle ármányra a kudarchoz, ment az önerőből is. Jó példa az átlátható szolgáltató államot megtestesítő, hatékony és takarékos ügymenetet vizionáló kormányzati negyed tervének bukása. A beruházást a feltételek tisztázatlansága - a költözők kilétének eldöntetlensége, a projektgazda változásai, a telek tulajdonviszonyainak meglepetései, az építési terv és a finanszírozás körüli zűrzavaros helyzet, egyszóval a totális előkészítetlenség - temette el.
