Hajótöröttek

Évtizedes örökség, hogy az adózási rendszer nem tud mit kezdeni több százezer emberrel. Azokkal tudniillik, akik nem alkalmazottak és nem nyugdíjasok, akik nem nappali tagozaton tanulnak, akik nincsenek gyeden, gyesen. Kvázi egyéni vállalkozók, kvázi betéti társaságok. Rendszerbe terelésükre több remek ötlet is született már, de eddig egyik sem vált be.

Aki nem alkalmazott, nem nyugdíjas, nem diák és nincs gyesen sem, annak magának kell megteremtenie a társadalombiztosítási státuszát. Ezt alapesetben úgy érheti el, hogy a havi bevételeiből legalább a bruttó minimálbér összegéig (kötelezően) megfizeti az összes bérterhet és adót. Azaz a szociális hozzájárulási adót – a szochót (a bruttó bér 13 százaléka – ez munkaviszony esetén a munkáltatót terhelné), az egyéni járulékokat (18,5 százalék) és a személyi jövedelemadót (15 százalék). Ez duplán rendkívül kellemetlen: egyrészt akkor is be kell fizetni, ha abban a hónapban egyetlen forint sem állt a házhoz, másrészt irreálisan magas terhelésről van szó, hiszen a munkáltatói és a munkavállalói járulékok, valamint az adó ugyanazon személyt sújtják.

Ez ma sem móka és kacagás, hiszen ahhoz, hogy 100 forint nettó bér az illető zsebében maradjon, összesen 70 forint adót és járulékot kell betennie a közösbe: 50 forint az egyéni járulék és az szja, és majdnem 20 forint a szocho. (A rend kedvéért: ez 150 forint bruttó bért jelent, de a bruttó bér tulajdonképpen csak a számítást segítő fikció.) Csekély vigasz a mai vállalkozóknak, hogy 2010 előtt sokkal magasabb volt a bérteher, 100 forint nettóhoz elérte a 100 forintot. És ahogy megyünk vissza az időben, ez az összeg s ez az arány csak egyre magasabb és magasabb volt. Ahhoz, hogy a megélhetést biztosíthassák maguknak, a vállalkozóknak nagyjából az ehhez szükséges jövedelem dupláját kellett bevételként elérniük.

Az egyéni vállalkozók

Volt köztük mindenféle: burkolt munkaviszonyos, szabadúszó, alkalmi munkákon tengődő, valódi egyéni vállalkozó vagy betéti társaság beltagja. Egy azonban mindig közös platformra hozta ezt a kört: a könnyebb ellenállás felé mozdultak. Ha ez a feketemunka volt, a gyűjtsünk számlát és költségeljünk el mindent, vagy a minimálbér, plusz zsebbe a többi metódus, akkor úgy – ha pedig valamilyen alternatív adózási forma jött szembe, akkor úgy.

Az eredmény sajnálatos módon adózási kupleráj lett. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy ugyanazt a tevékenységet végezve egészen más költségek és más nettó jövedelem lesznek az egyenlet végén – függően attól, hogy milyen színű sapka van éppen a munkavégzésre irányuló tevékenységet végző személyen.

Tegyük fel, hogy egy cég egy szöveget kíván lektoráltatni nagyjából 100 ezer forintért. Ha ezt a saját munkavállalójával végezteti el, akkor a munkavállaló bruttó száz, nettó 66,5 ezer forintot fog kapni, a cég pedig pluszban befizet az államkasszába 13 ezer forintot. Azaz a 100 ezer forintos munka 113 ezerbe kerül neki. Ha a derék munkavállaló ekho szerint adózik, akkor 85 ezer forint üti a markát, és a cég ugyanúgy 13 ezer forintot csenget az államkasszába. (Az ekho, vagyis az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás kevesebb munkavállalói közteherrel jár, mint a munkaviszony – erről lásd keretes anyagunkat.)