"Hallgattuk az otthon sírókat" Kemény Dénes szövetségi kapitány

  • Simon Andrea
  • 2005. április 7.

Belpol

A magyar férfi vízilabda-válogatott kispadja évtizedek óta a régi nagyok hitbizományának számított. Rajki Béla óta mindig olyasvalaki ült rajta, aki játékosként olimpiai, de a legrosszabb esetben is világbajnoki címig vitte. Kemény Dénes 1997-ben belegyalogolt a tájképbe. Keveset volt válogatott, világversenyen sohasem járt. Aztán nyolc év alatt kilenc aranyérmet szerzett ő és csapata. Köztük két olimpiait. És most a harmadikra hajt.
A magyar férfi vízilabda-válogatott kispadja évtizedek óta a régi nagyok hitbizományának számított. Rajki Béla óta mindig olyasvalaki ült rajta, aki játékosként olimpiai, de a legrosszabb esetben is világbajnoki címig vitte. Kemény Dénes 1997-ben belegyalogolt a tájképbe. Keveset volt válogatott, világversenyen sohasem járt. Aztán nyolc év alatt kilenc aranyérmet szerzett ő és csapata. Köztük két olimpiait. És most a harmadikra hajt.

Magyar Narancs: Mi kell ahhoz, hogy az ember két győztes olimpia után nekifusson a harmadiknak is?

Kemény Dénes: Kíváncsiság. Ha nem próbálnám meg, sose derülne ki. Soha nem tudnám a kételyt kivakarni magamból. Ha nem futnék neki, mindig ott motoszkálna bennem, hogy megnyertük volna-e a harmadikat... Így legalább megtudom.

MN: Feltehetően nem volt ilyen egyszerű eldönteni...

KD: Nem tudtam, hogy lesz-e rá elég erőm. El kellett telnie több mint két hónapnak, hogy érezzem, nekem jövőre nem egy jól fizető, lábamat a székre föltevő, fütyörésző, középcsapat melletti edzősködésre van szükségem, ahol nincs nagy stressz, mert amiatt, hogy a negyedik és a nyolcadik hely között hol végzel, nem vágják le a fejedet. Az első és a többiek között rohadt nagy a különbség! Én a két hónap alatt nem éreztem, hogy van még bennem annyi erő, hogy elvállaljam azt a stresszt, ami egy arany célkitűzésével jár. Nekünk ugye nyolc év alatt tizenhat világversenyen tizenhatszor volt arany a célkitűzésünkÉ Aztán két hónap után feltöltődtem annyira, hogy úgy éreztem, megpróbálom. Ráérek nyugdíjaskodni, van bennem annyi erő, hogy ezt a négy évet végigidegeskedjem. És érzem, hogy a csapatban van még egy pekingi aranyérem, bennem az aranyhoz ele-gendő motiváltság, tűrőképesség, rutin, és ez így elegendő volt. Másnap, hogy hazajöttem a külföldi nyaralásból, rögtön leültem Tiborral (Benedek Tibor csapatkapitány - a szerk.), és megbeszéltem vele. Azt mondta, örül.

MN: Nyilván puhatolózott a csapat már korábban is...

KD: Még le sem szálltunk a repülőről, kaptam olyan jelzést tőlük, hogy ők abszolút respektálni fogják a döntésemet. Azt ugyanis nagyon jól tudták, hogy az olimpia előtt nem foglalkoztam a jövőmmel. Nem akartak beleszólni, de finoman jelezték, nincsenek az ellen, hogy nyolc év után is maradjak. Örülnének - de megértik azt is, ha nem. Ezek után igazából nem is azt kérdeztem Tibortól, mit szólna, ha folytatnám. Elmondtam neki, hogy folytatni akarom, mégpedig azzal a feltétellel, hogy csak az jöjjön, aki ugyanazt a motiváltságot érzi, mint én, aki ugyanúgy akar még egyet nyerni. Aki nem, bármennyire is kétszeres olimpiai bajnokom, nem jó a csapatnak.

MN: A keretszűkítés érzelmi részét hogy kezeled?

KD: Rosszul viselem. Nagyon nehéz a keretből a csapatot megcsinálni, sokkal könnyebb májusban a lelátóról a keretet. Nem vagy napi kapcsolatban velük. Azt mondod, itt van ez a 22, aki a keret lesz, de csak 18 kell, és akkor 2-3 éjszaka végiggondolod, és meglesz a 18. Ez is rossz érzés. De a 18-ból a 13-at kiválasztani azt jelenti, hogy több hetet vagy hónapot végigdolgoztunk, mindenki mindent megtett, és mégis azt kell mondanom néhányuknak, hogy nem. Itt már egy társról van szó, akinek a közös munka után ajtót mutatok. Nem kívánom senkinek.

MN: És hogy mutatsz ajtót? A szemébe nézel?

KD: Csak azt mondom, ki utazik. Nem pellengérezem ki a nem utazót. Elmondom a 13 nevet úgy, hogy mindenki ott van, közben megpróbálok folyamatosan nézni mindenkire. Nem nézhetem csak azt, aki megy. Általában egy-két kétely van csak bennük. Bár most tudomásom szerint 5-6 játékos kivételével mindenki borzasztó bizonytalan volt, hogy hallja-e a nevét. Nem olvasom például. Van, hogy posztok szerint haladok, van, hogy ülési sorrendben.

MN: A kétszeres olimpiai bajnoktól nyilván nehezebb elköszönni.

KD: Törvényszerű, hogy egy-kettő kiszorul közülük. Senkiről nem gondolom előre, de bárkivel megtörténhet, hogy kiesik a szűréskor. Sajnálom, de tudják, hogy ez így működik, mivel ők is így kerültek be. Sydney előtt Tibor sem kért olimpiai csapattagságot, amikor letelt az eltiltása. Annyit kérdezett csak, berakom-e a keretbe, mert-hogy nyolc hónapig nem játszott. Mondtam, a keretbe berakom, de a csapatba neki kell bekerülnie. Nem is akart többet. Aztán Sydneyben nem játszott rosszul... Ezek a törvények.

MN: A csapattól kapsz finom utalásokat, hogy ők kit szeretnének?

KD: Sokkal többre értékelik a munkám, semhogy bele merjenek szólni. Sokszor hónapokkal később értik csak meg, milyen gondolatok vezéreltek két játékos között a döntésben, és hogy az milyen fontos döntés volt. Õk nem edzők. És nem lépik át a határokat.

MN: Csak a játéktudás számít, vagy az emberi tulajdonságok is?

KD: Ezt sokkal hamarabb megszűröm. A bent lévőknél már a játéktudás, a karakterisztika dönt. Van, hogy valaki nagyon jó játékos, de nincs rá szükség, mert van elég az ő posztján, és azok jobbak. Vagy esetleg jobb valakinél, de nem zagyválom össze a csapatot egy játékerősorrend miatt, inkább úgy állítom össze, hogy a lehető legkomplettebb legyen a mozaik.

MN: Minden játékoshoz van egy-két mondatod, amivel ki tudod zökkenteni, át tudod billenteni az illetőt?

KD: Több is van, mert minden szituációban másra van szükségük, meg aztán ugyanabban a szituációban sem mondhatod nyolc évig ugyanazt! Kásást például három-négyféleképpen szoktam átlendíteni a holtponton - nagy kihívás pár másodperc alatt eldönteni, melyikhez nyúljak. De van, akinél mindig ugyanaz a jó. Például Molnár Tamásnál. Neki a büszkeségére kell apellálni - intrikus, cinikus megjegyzésekkel. Kétértelmű, szellemes, de azért bántó megjegyzésekkel, mert tudom, egyrészt úgy érzi, kevesen értették meg - tehát ez jólesik neki -, másrészt pedig tudja, neki szólt és miért nem akarja újra hallani. Mert ez rossz, és én nagyon szemét tudok lenni egy-egy ilyen félmondattal. Örül neki, hogy megkapta, mert javul tőle, de nem szeretne sűrűn kapni belőle. Kásásnál alapvetően a meggyőzés, a simogatás, a babusgatás segít az átlendülésben, mert ő nagyon-nagyon gyerek még. Velem ráadásul családi a viszonya, miután kétéves kora óta ismerem. Rengeteg dolgot hamarabb beszél meg velem, mint a szüleivel, és ez így volt akkor is, amikor nem voltam még kapitány.

MN: Mi van, ha rosszat húzol?

KD: Akkor kikapunk. Rossz érzés, de az is tapasztalat. Az a fontos, hogy ne egy olimpiai döntőben húzzam a rosszat. Athénban a Kásával volt egy párbeszéd a döntőben, amikor a csapattal megbeszéltem mindent, s vele még váltottam három mondatot, és pontosan addig a határig voltam vele szigorú... Itt, a szigeten egyszer négyezer ember előtt úgy üvöltöttem vele a horvátok elleni meccs utolsó negyede előtt ("...a vízilabda nem bélyeggyűjtés..."), hogy gyorsan lőtt három gólt. De ezt csak nagyon ritkán lehet megcsinálni vele. Athénban nem ez volt, de nem is a babusgatás. Az első három negyedben, mintha ott se lett volna, hajtott, de nem ment neki semmi. És le se cseréltem. Úgy kellett tehát javulnia, hogy baromi fáradt volt. Egy negyed még hátravolt, és ha nem javul, kikapunk. Egyértelműen az ő feljavulása hozta a győzelmet, más kérdés, hogy Kiss Gergő lőtte az utolsó gólt, de ő végig jól játszott.

MN: Ideges voltál?

KD: Tudod, mit vettem észre magamon? Az egész olimpia alatt marha nyugodt voltam. Minden meccs előtt-alatt nagyon erős, nem magamra erőltetett, hanem belülről jövő nyugalomban voltam. Nem tudok más választ adni erre, mint azt, hogy öregszem, tapasztaltabb vagyok. De akkor sem voltam ideges, amikor a döntőben a szerbek vezettek. Inkább a horvátok elleni vagy az amerikai csoportmeccs vége felé, vagy az oroszok ellenin, amíg el nem dőlt. Amikor a kezünkben van, hogy most meg tudjuk nyerni, vezetünk kettővel, és most kell beléjük döfni, most kell kiütni őket. Voltak ilyen ideges perceim, amikor nem rajtunk múlt, amikor jól ment, de nem volt biztos, hogy megkapjuk érte a jutalmat... Ilyenkor szurkoló vagy, és amikor szurkoló vagy, ideges is. Tevékeny résztvevőként nyugodt vagy, mert csinálsz valamit. A játékos bent van a vízben, gólt lő, verekszik, védekezik, az edző meg azért, mert az olimpiai döntőben 3-0-ra és 7-5-re az ellenfél vezet, taktikát ad, cserél, el van annyira foglalva, hogy sokkal kevésbé izgul, mint aki a lelátón van, és abszolút nulla ráhatással van arra, ami történik. Kivéve, ha valaki megfújja a sípot, amikor a Sapic lóbál...

MN: Egyszer se fordult meg a fejedben, mi van, ha nem lesz meg?

KD: De. Végig az volt bennem, és azt mondtam, sajnálom a játékosaimat és a közönségünket, mert ezt az olimpiát hat győzelem után nekünk kellett volna megnyerni, ugyanakkor gratulálnom kell a szerbeknek, mert ma jobbak. Három negyeden keresztül azt éreztem, hogy haragudnék a játékosaimra, ha fosnának, ahogy a magyarok szoktak a döntőkben. Meg ha kapkodnának. De ezek se nem fostak, se nem kapkodtak, egyszerűen rosszabbul játszottak, mint a szerbek. Nem tudtunk lábra kapni, tettük a dolgunkat, és ez nem volt elég. Végre iksz lett, megint kaptunk egy gólt. Úgy éreztem, a sors igazságtalansága, hogy pont aznap nem megy. A végén meg örültem, hogy mégiscsak megkapta a csapat azt, amiért hajtott, a közönség, amiért szurkolt. És összességében ez így sokkal igazságosabb volt, mert az olimpia egészét nézve megérdemeltük azt az aranyat.

MN: A győzelem utáni pillanatokra kíváncsi lennék...

KD: Nem nagyon voltam magamnál, mert nem úgy ültem le a padra, hogy ezt így nyerjük meg, hanem úgy, ahogy az előző hatot. Egy darabig szoros, utána 1-2 góllal elhúzunk, és amikor már érezzük, hogy a kezünkben van, akkor mi ahhoz már értünk, hogy az megmaradjon. Itt a duda megszólalásáig nem volt biztos, hogy megvan. Az utolsó negyedben átvettük a vezetést, de még ki kellett védekezni két hátrányt, és a legesleg-végén is ők támadtak emberelőnyben. Korner lett, eldobták, és abban a pillanatban szakadt rám, amit az előző 45 percben nem éreztem: hogy megvan. Egy másodperc alatt. Az a pár perc sokkal nagyobb öröm volt, mintha a döntő ugyanúgy zajlott volna, mint az előző hat meccs bármelyike. Aztán jött egy nyugodt óra, ezalatt többször elérzékenyültem, átöltöztünk, Himnusz, nyugodt, kedves ünneplés. Majd egy még nyugodtabb óra következett, amikor magunk voltunk. Ültünk a busz mellett, a fűben, vártuk a két játékost, aki doppingon volt, és mindenki vagy a másikkal beszélgetett, vagy folyamatosan telefonált, ahogy én is. Hallgattuk az otthon sírókat. Aztán elindult a busz, egy-két mondatot mondtam nekik: lesz egy megbeszélés a szobámban, majd elmehetnek éjszakára. Azt mondták, nem akarnak elmenni, vacsorázzunk együtt, maradjunk otthon, szerezzünk piát és mulassunk. Ahogy Sydneyben, itt is tartottam a szobámban egy megbeszélést, de nem tudom, mit mondtam. Nem voltam túlzottan patetikus, de óriási fennköltséget éreztem, mert olimpiát nyerni csapatban, az tényleg olyan, mint Oscart vagy Nobel-díjat nyerni. A pályafutás csúcsa. Bizonyos gondolatokat elmond-tam nekik, és édesek voltak, mert ugyanúgy, mint Sydneyben, egy szót se szóltak, de láttam, egyetértenek velem. Aztán vacsoráztunk, én akkor ettem két hét után, addig csak gyümölcsön és joghurton éltem. 'k hozták föl mindig a szobámba, olyan kicsi volt a gyomrom a szorongás miatt, nem tudtam bemenni az étterembe, nem akartam találkozni más edzővel, trécselgetni a többi sportolóval. Ettünk rendesen, elkezdtünk iszogatni, Steinmetz Barna csinált zenét, és szépen elkezdtek fölszivárogni a faluban lévő magyar sportolók, edzők, vezetők. Nem aludtunk egy percet sem, összepakoltunk, és mentünk a reptérre. Fiatalnak éreztem magam, hamisan üvöltöztem-énekeltem a magyar slágereket. Eddát meg ilyeneket.

MN: Mi a te szereped ebben az egységben?

KD: Kiderülne, ha egyszer el merném engedni a kezüket... Megteremtem a feltételeket. Nem nagyon engedek be olyan játékost, bármilyen tehetséges is, akitől tartok, hogy megbonthatja ezt az egységet. Ha mégis vannak belső feszültségek, ezeket lerendezem egy szempillantással, egy beszélgetéssel. Ha látom, hogy egy játékosnál valami nem jó, és észre-veszem, hogy ez a többieknek is egyre kevésbé tetszik, akkor azt nyilvánosan rendezem el. Azzal már nem lesz több gond, azaz a lassan elszeparálódó társ visszakerül közéjük. De volt, hogy azt láttam, valaki nehezebben integrálódott a csapatba, megsúgtam az egyik oszlopos egyéniségnek, hogy keresse a fiúk jelenlétében az illető társaságát, mert így rajta mint egy hídon keresztül el fogják fogadni, és én szeretném, ha beljebb kerülne a körbe.

MN: A "Fecsó fiának" lenni mit jelent?

KD: Alapvetően az ő produktuma vagyok. Mindent meg lehet vele beszélni. Kevés tanácsot ad, szerintem azért is, mert tudja: ez egy olyan szakma, ahol annak kell döntenie, akié a felelősség, aki mindent jobban lát belülről. Ha kérdezem, megválaszolja. Nem okvetlenül veszem figyelembe a válaszát, és ritkán kérdezem. Különleges viszony a miénk, nagyon korán egymásra maradtunk. Hároméves voltam, amikor elváltak a szüleim, nő nem volt a közelben, mindent tőle tanultam kisgyerek-koromban. Úgy nevelt, hogy a lehető legtöbbre vigyem. A válogatott határán mozgó játékos és állatorvos lett belőlem. Az uszoda is korán kiegyenesíti a gyereket: megtanulod azt, hogy sokkal messzebb vannak a határaid, mint hinnéd. És hogy a többiek körében csak az lehet elismert, aki a legjobban teljesít. Apaként is a Fecsótól tanultakat gyakorlom: igyekszem példamutatóan viselkedni a gyerekeim előtt, nem magyarázom, hogy így kéne vagy úgy kéne, hanem úgy is viselkedem, hogy ha koppintják - és általában a fiúgyerekek majmolják az apjukat -, jól járjanak vele. Fontos mondatokat kaptam tőle, például: "Félig berúgni kidobott pénz." Vagyis bármit csinálsz, próbáld a lehető legmagasabb színvonalon végezni.

Neked ajánljuk

Megszűnt a benzinárstop

  • narancs.hu

Egy késő esti rendkívüli kormányinfón jelentette be Gulyás Gergely és Hernádi Zsolt, hogy már kedd este 11-től megszűnik az üzemanyagárstop.