Hongkongban még érződik a gyarmati jelleg, de ez lehet, hogy csak az időjárás miatt van. Meleg és pára és jobbra hajts: közép-európai utasnak ez már meghozza a délszigeti koloniálromantikát, minden kormányirodába egy Sean Connery vagy Roger Moore képében megjelenő James Bondot vizionál, aki csont nélkül dobja kalapját Miss Moneypenny fogasára. Hongkong a világ legnagyobb Chinatownja - ha elfogadjuk azt a definíciót, hogy a Chinatown nyugati környezetbe ékelt kínaiság, mint San Franciscóban, mint New Yorkban a Canal St. alatt vagy Londonban az a pár kis utca a Gerrard St. környékén -; de ez már nem sokáig lesz így. Hongkong belvárosa olyan, mintha Manhattan felhőkarcolós közepén lenne a kínai negyed; egzotikus és dinamikus, fülledt és csábító, otthonosan kozmopolita és specifikusan kínai: minden euro-amerikaiból kibújik a Marco Poló-i vágy, megfejteni a kínaiak titkát, ami nem is biztos, hogy olyan nagy titok, de megfejteni akkor sem lehet. (Mert a kínaiak olyanok, mint az ufók: ahol öt évszak van és öt égtáj [és öt íz meg öt hang - bár ez utóbbit mi értjük, de ők a hanok, mi meg a hunok, and that makes a big difference], azt teljességgel felfogni sose lehet, s az ufóságra még rá is játszanak.)
Érződik a gyarmati jelleg, de egyre kevésbé. A Brit Birodalom gyarmati elitalakulata, Õfelsége II. Erzsébet 1. Királyi Gurkha Lövészdandárja már lehúzta a csapatzászlót a Sek Kong-i (cikkemben a kínai szavak nemzetközi normáknak megfelelő, úgynevezett pinyin átírását használom, nem a fonetikus magyarítást) Malaya laktanyában; összecsomagolt, és novemberben jól hazamegy Nepálba. Szeptember 16-án, kedden egy magát is míniumba mártó férfi kalapáccsal beverte Victoria királynő bronzszobrának az orrát, leöntötte az egészet vörös festékkel, majd az antikolonialista protest-művész bevárta a rendőrséget. Hongkong központi negyedében még masszív az anglo-amerikai-ausztrál jelenlét - félmillió fehér él itt, erre a környékre kínaiak sokáig csak háziszolgának vagy gweilo-nézőbe jöttek (gweilo: "idegen szellem", "fehér ördög", white trash kantoniul) -, az Admiralitás környékén vagy a Lan Kwai Fong vigalmi negyedben még ausztrál zenekarok játszanak, utcán isszák a csapolt sör pintjét bankfiúk, komputer-wizzardok és az észak-angliai gazdasági depresszió menekültjei; még kínai Elvis-imperszonátor szórakoztatja őket, első szóra még komolyan mondják, hogy semmi nem fog változni. Hongkong az 1984-es kínai-brit egyezmény értelmében a Kínai Népköztársaság különleges gazdasági övezete lesz, a középső birodalmi (Chung Kwo; Középső Birodalom, Kína kínai neve) apparatcsikoknak nem éri meg tönkretenni a világ jelenleg tizenvalahanyadik legfejlettebb ipari országát, amely a Mao halála és a Négyek Bandája eliminálása utáni nyitásban akkora szerepet játszott a nagy ország gazdasági talpra segítésében.
Mondják, hogy Hongkong a tengerentúli kínaiak fővárosa, annak a több mint negyvenmillió embernek, akik Délkelet-Ázsia különböző országaiban a gazdaság legfontosabb pozícióiban vannak, származásuk szerint dél-kínaiak, tehát kantoniul beszélnek, szemben például a mandarin nyelvű taiwaniakkal.
A taipan szó "nagyfőnököt" jelent, olyan gazdasági tótumfaktumot, aki milliárdos vagyonok és rengeteg politikai befolyás felett rendelkezik. Taipan a múlt században, de tulajdonképpen a II. világháborúig kizárólag fehér volt - Hongkongban elsősorban skótok, mint William Jardine, a nagyhatalmú kantoni Jardine Matheson kereskedőház alapítója -, a mai taipanok viszont kizárólag kínaiak szerte Kelet-Ázsiában. Az első kínai taipan egy Dickson Poon nevű nagykereskedő volt, ma a Forbes magazin leggazdagabb embereket osztályozó listája szerint az első huszonötben három hongkongi van: Lee Shau Kee, a Kwok fivérek és Li Ka-Shing. (Az utóbbi, a Cheung Kong holding és a Hutchison Whampoa telekommunikációs óriás ura, nemrég egy interjúban kifejtette, hogy félretett kis magánvagyonát a Kajmán-szigeteken tartja, és ennek csak egyik oka lehet a karibi sziget adóparadicsom-jellege.) Persze ő is abban bízik, hogy Hongkong július 1. után is az marad, ami.
Ez az egyik szcenárió, és beszélgetésekben nagyjából húsz percig tartja magát. Aztán jön a másik, a "ha valami szörnyűséges történne" forgatókönyv - lásd: Li Ka-Shing kajmán-szigeteki bankszámlája -, amikor minden hongkongi arról beszél, hogy hogyan szerzett brit vagy amerikai vagy kanadai útlevelet, just in case. A Kanada csendes-óceáni partjainál terülő Vancouver ma már hongkongi gyarmat, a gazdag hongkongiak befektetnek egy kisebb összeget, és már meg is van az útlevelük, aztán gyorsan visszamennek Hongkongba, mert ott több pénzt lehet keresni. Mert Hongkongban nagyon sok pénzt lehet keresni, ezért is van, hogy annyi a Rolls Royce, mint Pesten a Mercedes, ha a fapadosokat is beleszámítjuk, és egy főre számítva itt isszák az emberek a legtöbb drága francia konyakot. A hongkongi taipanok amúgy mélyen kínai patrióták, legfőbb céljuk, hogy megcáfolják Kaname Akamatsu japán közgazdász tételét, aki szerint az ázsiai gazdaságok olyanok, mint a repülő vadludak, és Japán a V alakban repülő ludak közül a középső, aki húzza maga után a többit.
Kínában mély bizalmatlanság él - elsősorban persze a Tienanmen téri nyugati felháborodás után - Nagy-Britanniával szemben, hogy majd az angolok megpróbálnak meglépni a "családi ezüsttel", és lenyúlnak Hongkongban mindent, amit csak lehet. Fokozza ezt, hogy a korábbi, elsősorban reprezentatív feladatokat ellátó kormányzó helyett magas rangú és tapasztalt politikust tettek meg kormányzónak az átmenet utolsó, legkényesebb szakaszára. (Ez hagyomány a brit birodalom felszámolásának folyamatában, legutóbb a rhodesiai/zimbabwei hatalomátadás utolsó szakaszára nevezték ki a dörzsölt Lord Soamesot Hararéba.) A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Sir Percy Cradock képviselte Nagy-Britanniát a Pekinggel folyó tárgyalásokon, és ő jó kapcsolatokat épített ki a kommunista vezetéssel. Chris Patten, az 1992-ben kinevezett új kormányzó a gyarmat demokratizálásával nemegyszer borsot tört Peking orra alá, favorizálja a Martin Lee-féle Demokrata Pártot, amelyet a borúlátó jóslatok szerint Peking 1997. július 1-jén 0 óra 15 perckor fel fog oszlatni. De a Patten vezette hongkongi kormányzat is prioritási rendszer szerint dolgozik, melyben inkább a közvetlen brit, az általános demokratikus és a taipan érdekeket tartja szem előtt, mint piszlicsáré emberi jogi sérelmeket.
Boat People
A vietnami háború lezárulta nem csak azt a filmművészetben többször megörökített menekülést jelentette, amikor az utolsó amerikai nagykövet Saigonban műgonddal négybe, majd nyolcba, majd tizenhatba hajtogatta a csillagos-sávos zászlót, hóna alá csapta, és zaklatott körülmények között beszállt a követség tetején berregő helikopterbe. A hetvenes évek közepétől dél- és észak-vietnamiak százezrei választották a szabadságot, még azon az áron is, hogy mindenféle lélekvesztőkkel nekiindultak a tengernek, bízva abban, hogy eljutnak Taiwanba vagy Indonéziába vagy Hongkongba, vagy felveszi őket valami jóindulatú hajó, nem éri utol őket a vietnami parti őrség, és nem fosztja ki őket a Dél-kínai-tengeren még ma is tenyésző kalózok egy egysége. Hongkongban 200 ezernyi boat people volt a legtöbb menekült a hetvenes évek végén, azóta csökken a szám, de még ma is húszezernyi fölötti a létszám. Kína jó előre közölte, hogy ők már nem akarnak a problémával foglalkozni.
Újsághír (szeptember 10.): "Két, visszatérőket vivő repülőgép indulása elmaradt tegnap, amikor a Sally-tájfun átviharzott Hongkongon. A 218 vietnami indulása Hanoiba ma várható." A vietnamiak visszatelepülnek, de hivatalosan csak az önkéntes hazatérők mennek. A gyanú persze, hogy nem csak önkéntesen mennek, felébred, amikor a hongkongi kormányzat menekülthivatalában Brian Bresniham főtanácsos irodája elzárkózik az ismeretlen újságíró elől; azt mondják, hogy a hivatal PR-főnökét, bizonyos K. W. Makot kell hívni, Mr. Mak azonban artikulálatlanul üvölt kantoniul a telefonba. A különböző menekültügyi civil szervezeteknél azt az információt kapom, hogy az egyetlen módja, hogy eljussak Tuen Munba, a Stonecutter Islandra vagy Whiteheadre, a vietnamiak internálótáboraiba, ha írásos nyilatkozatot adok, hogy forgatócsoportommal Hanoiig kísérem a hazatérőket, és pozitív képet sugárzó riportot készítek újbóli beilleszkedésükről. Hm - mondom a telefonba, hümmögnek ők is, az angol hatóságnak sem könnyű, nem akarnak annyi fronton összecsapni a népi kínaiakkal, van nekik bajuk már elég.
Diaoyu
Hongkongban mostanában gyakoriak a tüntetések. Néha a kínai emberi jogi problémák miatt - 1989. június 4-e, a Tienanmen téri mészárlás után egymillió ember tüntetett a Xinhua hírügynökség, a népi Kína hivatalos képviseletének helyi lerakata előtt -, néha a helyi muzulmán populáció tüntet Irak amerikai bombázása ellen, mostanában meg leginkább egy Okinawától délre, Taiwantól északra lévő kis sziklakert, a Diaoyu (japánul: Senkaku) -szigetek hovatartozása miatt mennek az utcára a népek. A vitatott hovatartozású szigetcsoport nem okozott problémát a háború óta, amíg néhány hete jobboldali japán diákok ki nem tűzték a zászlót és kezdetleges világítótornyot nem emeltek a főszigeten. Kínában berobbant az apparatcsikok agya, a kapcsolatok romlásával fenyegetőztek, egy helyettes államtitkári látogatás elmaradt, a pekingi egyetemen nacionalista tömegtüntetés zajlott, de Taiwanon is vöröset láttak és Hongkongban is aláírásgyűjtés folyt, és petíciót nyújtottak át a japán konzulátuson. Egyfajta kínai egység valósult meg a szigetvitában, de bennfentesek szerint nem a nemzeti büszkeség, illetve a tengeri fennhatóság öncélú kiterjesztése a tét, hanem az, hogy a Diaoyu-szigetek alatt olaj van. Kínának jelentős készletei vannak, Japán viszont nettó kőolajimportőr, és mind a tíz ujjukat nyaldosnák a szigetországi energetika gazdái, ha lenne egy kis hazai olajforrás is.
Az összkínai nacionalizmus nem lebecsülendő tényező. A kínai szociálpszichében az 1842-1945 közötti idő a szégyen és megaláztatás évszázada, nyugati hatalmak koncessziói - nemcsak Hongkongban, de Shanghaiban és másutt -, japán megszállás negyvenmillió halottal, amihez képest a kommunista Kína buktatóiban másodlagos jelentőségű a Nagy Ugrás politikája és a Kulturális Forradalom népirtó gyakorlata: az legalább kínai elnyomás volt. Néha felbukkannak különböző hagymázos és kevésbé hagymázos elképzelések az összes kínaiak által lakott területek föderális vagy konföderációs egyesítéséről, ami Hongkongból kiindulva koncentrikus körökben képzeli el a nagy tervet. E szerint volna Nagy-Hongkong (Hongkong, az 1999-ig még portugál Macau és Guangdong tartomány), aztán Nagy-Dél-Kína (Hongkong, Macau, Taiwan és a Népköztársaság egészen föl Shanghaiig), Nagy-Nanyang (Hongkong, Macau, Dél-Kína, Taiwan, Singapore és egész Délkelet-Ázsia kínaiak által lakott része), Egész-Kína (Hongkong, Macau, Taiwan és a Népköztársaság) és végül Nagy-Kína (Hongkong, Macau, Taiwan, egész Kína, Singapore és a tengerentúli és külföldi kínaiak a világon, egészen Józsefvárosig és Kőbányáig).
1996 nyár, Budapest. Egy író barátommal - hónapokat töltött Kínában - elhagyjuk a Művész mozi vetítőjét, és a Liszt Ferenc téri kávéházak teraszai felé vesszük az irányt. Hongkongi rendező, Wong Kar-wai filmjét néztük, a Bukott angyalkákat, amelyben Michelle Reis játszotta a fényes fekete plasztikruhás démont. "Te - mondja -, egy-két ilyen filmtől a birodalom összeomlik. Nem tudod azt elképzelni, hogy mi történne egy belső-mongóliai vagy észak-kínai falu mozijában, ha bemutatnák azt, hogy egy nő a vásznon maszturbál. Ezt Dél-Kínában, ahol edzettebbek a nyugati dolgokhoz, még beveszik, de északon összeomlana a világ, egy ilyen jelenet megrendítene bennük mindent, amit szentnek tartanak."
Délkeleti kultúrmocsok. Ízlelgetem a szókapcsolatot, próbálok elképzelni egy kínai Torgyánt vagy Fekete Gyulát, aki habzó szájjal ront a Hongkongból, Hongkongon át érkező tömegkultúrára. A kantoni nyelvű canto-popnak - szintialapra épülő nyálzene - megvan a mandarin nyelvű párja északon, a mando-pop. A hongkongi akciófilmek lézerdiszkjeinek hallatlan a népszerűsége Kínában, és nem tudom, mi a helyzet a kínai feliratos mangapornóval és a képregénykultúrával általában, de gyanítom, annak is lenne egy lelkes befogadói közege a szocializmust építő kínai dolgozók körében.
Ülök a hongkongi Foreign Correspondents Club éttermében, fehér libériás kínai pincérek, a koszt angol, házilag készült mentaöntetet adnak a báránykotletthez. Egy Kína-barát lap főszerkesztőjével, egy Tienanmen téri sajtódisszidenssel, egy filmrendezővel és a hongkongi előadó-művészeti akadémia egy professzornőjével ebédelek. Betty Wei, a professzornő az angolszász viselkedésminták által szabott határon belül kikel magából, amikor mondom neki, hogy pekingi vagy kantoni operát szeretnék nézni, hol van rá mód. Hogy én ne higgyem azt, hogy ez a Hongkong egy olyan bugris hely, hogy ilyen vásári, teaházi szórakozások vannak csak. Néhány nap múlva lesz a Turandot bemutatója olasz vendégművészekkel, azt nézzem meg. Betty Wei igen művelt asszony, Shanghaiból menekült a kommunista bevonulás idején - a legpesszimistábbak éppen ezt, Shanghai kommunista megszállását emlegetik a jövő évi Hongkong analógiájaként -, New Yorkban nevelkedett, a férje ötödik generációs kínai-amerikai bankár; nem értem a felháborodását. Úgy viselkedik, mintha nálunk finom, liberális értelmiségitől érdeklődne a csökött külföldi vendég a Piroschka-partyk felől, pedig a klasszikus kínai opera az magaskultúra, nem pedig IBUSZ-program.
Tang Yuen Ha Hongkong sziget kifelé eső oldalán él a Baguio Villa nevű lakótelepen, Pok Fu Lam városrészben. Lakása a 23. emeleten, kilátás a Dél-kínai-tengerre, illetve a lakótelephez tartozó úszómedencére. (Hongkong felhőkarcolós lakótelepi kapitalizmus, hirtelen duzzadt fel hatmilliósra, becslésem szerint Budapest területének felén él ennyi ember, csak fölfelé lehetett terjeszkedni. A lakások kicsik és penetránsan drágák.) Tang Yuen Ha pekingi operaénekes, ülünk a nappaliban, videóról magyarázza a hagyományos szerepeket, épp azt figyeljük, ahogy öt-hat irányból lándzsákat dobálnak rá, és ő azokat elrugdossa. Beszél a fokozott stilizáltságról, művészetének mesterségességéről, arról, hogy mennyire egy egész életet kell ennek a műfajnak szentelni. Szomorkodik, hogy az elnyugatiasodott Hongkongban már közönsége sincs nagyon a klasszikus kínai operának, nemhogy támogatottsága. Bezzeg Pekingben: a videó is, amit nézünk, ott készült, akkor vették fel, amikor megkapta ott a Szilvavirág-díjat, Kína legfontosabb színházi kitüntetését. Kérdezem: jobb lesz-e a klasszikus kínai opera helyzete az egyesítés után. Jobb, biztos jobb, mondja, Kínában jobban odafigyelnek a hagyományos kínai művészeti ágakra, ott nem hagyják elveszni az értékeket, mint az agyonmaterializált Hongkongban.
Poszt-Deng-teszt
Az ismert filmrendező, Leong Po-chi beszél az 1997 utáni lehetőségekről. Kína hierarchikus társadalom, kell, hogy legyen nagy vezér, legyen az császár vagy Chang Kai-shek, Mao vagy Deng Xiaoping, akire felnéz az ember, akit elfogad végső felettesnek. A kínai ember nem individualista, még a hongkongi kapitalizmus sem az egyéni gyarapítás protestáns etikáján, hanem a konfuciánus közösségi morálon, a család mindenhatóságán alapszik. A kínai család pedig attól család, hogy van feje. Leong a rizstermelés kultúrájából vezeti ezt le: a faluközösség a nagy vízigényű rizstermelést nem tudta volna megegyezés nélkül, vitás kérdésben a faluközösségi vezető döntése nélkül fenntartani, mint Európában, Amerikában az egyéni termelők. Ezen kicsit döcögök, laposnak érzem, aztán feldereng némi tőkeiferences neomarxizmus az ázsiai termelési módról; ráhagyom. Arról beszél, hogy az anarchikus káosz - kínai nevén luan - a legnagyobb félelem ma a kínaiakban. Hogy ne jussanak Oroszország sorsára, mert az a Mennyei Birodalomban még nagyobb tragédiához vezethet. Kína most törékeny, azért is adja a kemény fiút, megbírál, fenyeget mindenkit, aki hivatalosan fogadja a dalai lámát - legutóbb Új-Zélandot és Ausztráliát, ahol hivatalos látogatáson járt a minap, pedig ezeknek az országoknak nem olyan smoncesz kapcsolataik vannak Kínával, mint a mi székesfővárosunknak, ahol Demszky nem merte a nemzetközi Tibet-napon kitűzni a városházára a tibeti zászlót -, kereskedelmi bojkottal ijesztget mindenkit, aki nem a szájuk íze szerint beszél az emberi jogi helyzetről.
Deng Xiaoping után nem lesz olyan nagyformátumú vezető, aki reprodukálni tudná azt a tekintélyt, amit a kilencvenkét éves pártvezető élvez. Hatalmi harcok, bizonytalankodások várhatók, és Hongkong abszorbeálása lesz ennek a leglátványosabb tesztje. Kínában van hagyománya a más elvek szerint működő területnek. Mao se volt hülye, amikor 1949-ben - Sztálin határozott tanácsa ellenére - nem rohanta le Hongkongot, tudta, hogy egy kijárat a szabadkereskedelmű világhoz neki inkább használhat, mint ahogy később használt is. (Volt idő - a koreai háború idején amerikai nyomásra foganatosított ENSZ-embargó idején -, amikor Kína teljes forgalma a kapitalista világgal Hongkongon keresztül bonyolódott.) Akkor Hongkong vette át Shanghai szerepét - s lett a világ nyolcadik legnagyobb kereskedelmi központja, és a legnagyobb konténerkikötő -, most viszont a hongkongi lokálpatrióták attól tartanak, hogy visszaáll a status quo ante, a rohamléptekkel fejlődő közép-kínai megapolisz visszaveszi a legjelentősebb kínai kereskedelmi góc szerepét.
Ha Kína tovább akarja erősíteni nagyhatalmi szerepét - és miért ne akarná, ha teheti -, ha gazdasági és politikai szuperhatalom akar lenni, az előbbiben Japánnal, mindkettőben pedig az Egyesült Államokkal versengve, az összes kínai erőforrásokat egyesítve, és nemcsak Kínában, akkor a jövő évi hongkongi ügy lesz ennek a legfontosabb próbája, amit éberen figyelnek majd más kínai országok - Taiwan, Singapore - és a világban szétszórt hatvanmillió kínai. Hongkong nagyobb kötődése tovább segítheti Kína gazdasági törekvéseit, segítheti a Birodalom demokratizálását is, de lehet az ezredforduló nagy negatív politikai története is: fordított berlini falomlás, hosszú időre kiható fiaskó. Érdemes figyelni. Valami lesz!
Vágvölgyi B. András
(Hongkong)
Köszönet Katkó Andrásnak.
