A 2003 végéig érvényes
megállapodás szerint a Magyar Villamos Művek (MVM) egyedileg megszabott áron - ez idén megawattonként 56 euró - leköti az erőmű kapacitásának jelentős részét. A hazai árampiac sajátos keresztfinanszírozási rendszerének (lásd keretes írásunkat) köszönhetően ez elég kellemes pozíció, elvégre a frankfurti energiatőzsdén a villamos energia átlagára 26 euró/megawatt körül mozog. Az Enron is e különbségre bazírozott: az energiacég a vásárlásért cserébe jogot kért évi egymillió megawattóra áram behozatalára (az import jelenleg az MVM privilégiuma, amely így egyáltalán nincs arra szorítva, hogy piaci áron kössön szerződéseket). A 2004-ig évente ily módon keletkező harmincmillió euró haszon fedezte volna az Enron befektetését, a meglehetősen elavult erőmű bezárásának tetemes, főként a környezetvédelemmel kapcsolatos költségeit, a dolgozók végkielégítését és az erőmű távfűtési szolgáltatását kiváltó gázturbinás kapcsolt fűtőművek építését.
Az Enron a teljes magyar áramimport túl nagy szeletére tartott igényt túlságosan is piaci elgondolásokon nyugvó ajánlatában, amit a monopolstruktúrákon edződött gyomrok nem is bírtak megemészteni. A Vértes maradt tehát állami tulajdonban, s maradt a kérdés is: mi lesz a társaság sorsa?
A vállalatnak a magyar kormánytól kapott környezetvédelmi derogációja 2004-ig szól (vagyis addig annyit füstölhet, amennyi kifér a csöveken); ha a VE ezután is működni akar, meg kell valósítania az úgynevezett retrofit beruházást
uszkve húszmilliárd forintért
Ez nem kis összeg, pláne ha figyelembe vesszük, hogy egy, a Vértesivel megegyező kapacitású (274 MW), újonnan épített németországi erőmű (befektetési banki elemzések adataiból kiindulva) tokkal-vonóval sem több 27-28 milliárd forintnál. A derogáció meghosszabbítása ugyanakkor az Európai Unióhoz történő felzárkózás okán képtelenségnek tűnik, hiszen a Brüsszeltől kiérdemelt környezetvédelmi osztályzat hasonló vállalások nélkül is harmatos. A retrofit alapeleme egy, a kén-dioxid kiszűrésére szolgáló kéntelenítő építése, de része ennek egy modernizációs program is. Utóbbi a 188 MW névleges kapacitású oroszlányi erőmű kipofozását jelenti; a 74,3 MW-os bánhidai és a 12,4 MW-os tatabányai létesítményt bezárnák.
A képet árnyalja, hogy a Vértesi Erőműnek 2003 végéig él az egyedi átvételi árra vonatkozó szerződése, ami a biztos megélhetés garanciája. Az erőmű jelenleg akkor is hozzájut az évente rögzített kapacitásdíjhoz - ami a vállalat fix költségeit fedezi, de futja belőle a nyereségre is -, ha egyetlen kilowattórát sem termel. (Hasonló "forrásból" származik egy átlagos magyarországi erőmű bevételeinek harmada.) Ha mégis működik, úgy a tüzelőanyag költségeit (esetünkben a felhasznált szén árát) az energiadíj kompenzálja.
Az árampiac jövő év elején beinduló, több- lépcsős megnyitása után e helyzet fokozatosan megváltozik. A kezdetben a legnagyobb étvágyú hazai áramfogyasztóknak (mint például a MÁV vagy a Mol) fenntartott versenypiacon a mostani árról (56 euró/MW, ami tehát több mint kétszerese a frankfurti energiatőzsde átlagárának) álmodni sem érdemes, ráadásul a tervek szerint 2004-től a lépésről lépésre szűkülő közüzemi piacról is eltűnnek az egyedileg szabályozott erőművi hatósági árak. Az MVM-et a rá akkortól alkalmazandó nagykereskedelmi értékesítési átlagár, illetve kizárólagos importjogának elvesztése arra kényszeríti, hogy megszabaduljon a drága erőművektől, s hogy újragondolja behozatali forrásait.
A retrofit beruházás létjogosultságát
a Vértesi Erőmű méretei is megkérdőjelezik. Szakértők szerint méretgazdaságos termelésre az 500-1000 MW-os, ténylegesen igénybe vehető teljesítményű szenes erőművek képesek, márpedig a VE jelenlegi, 274 MW-os kapacitása az alsó határt sem súrolja. Nem lehet hivatkozási alap a felhasznált nyersanyag sem, hiszen a Tatabánya és Oroszlány környékén felszínre hozott barnaszén sem tisztaságát, sem fűtőértékét, sem kitermelési költségeit tekintve nem tartozik a világ élvonalába. A jelenleg csaknem öt és fél ezer embert foglalkoztató cég a föld alatt jobbára román és ukrán bányászokat alkalmaz, a felszínen dolgozók között pedig olyanok is akadnak, akiket az ország egyes részein tárt karokkal fogadnának a munkaerő-közvetítők (lásd keretes anyagunkat).
Ám tévedünk, ha az eddigiek alapján azt hisszük, hogy a legegyszerűbb megoldás a Vértesi Erőmű bezárása lenne. Ez ugyanis nem pusztán szándék kérdése, hanem a tevékenység jellegéből adódóan engedélyköteles, hosszas macerával és tengernyi költséggel járó procedúra. Ráadásul a három erőmű az áram mellett hőt is termel: Oroszlányban 4200, Tatabányán 21 700, Bánhidán 500 lakásban biztosítják a meleget. Ha lehúznák a rolót, a távfűtést ki kellene váltani, például három, néhány megawattos gázturbina építésével, amelyeket valamivel kevesebb mint egymilliárd forintért lehetne csatarendbe állítani.
A bezárás mellett szól
viszont az, hogy a globális felmelegedés elleni harcban mérföldkőnek számító 1997-es kyotói megállapodásban foglaltakat előbb-utóbb a bőrükön érzik a szén-dioxid-kibocsátók. A szenes erőművek tetemes mennyiségű CO2-t pöfögnek a légkörbe, ráadásul könnyen azonosíthatók, nem tűnhetnek el egyik napról a másikra: a környezetvédők így könnyen a tyúkszemükre léphetnek.
A Vértesi Erőmű vezetése érthetően ragaszkodik a retrofithoz, míg az ÁPV Rt., illetve az MVM még nem foglalt egyértelműen állást az ügyben. Ami biztos: a privatizáció meghiúsulása miatt valamit tenni kell, ám ennek mikéntjét egyelőre homály fedi. A környezetvédelmi és a műszaki szempontokat szem előtt tartva a retrofit projekt megvalósítható ugyan (ezzel az erőmű élettartama akár tizenöt évvel is megnyúlhat), ám dőreség lenne azt hinni, hogy a VE a sokmilliárdos egyszeri befektetést követően nem fog továbbra is folyó veszteséget termelni - mondták a lapunk által megkérdezett szakértők. Egyikük úgy fogalmazott: ha az állam a retrofit megvalósítása mellett dönt (amely a SO2-kibocsátást csökkenti ugyan, a CO2-emisszióval viszont nem foglalkozik), akkor gyakorlatilag arra épít, hogy az elkövetkező tíz-tizenöt évben a túlzott szén-dioxid-kibocsátás elleni küzdelem jottányit sem halad előre. Ez pedig a tavaly novemberben Hágában rendezett klímakonferencia óta (lásd: Azért a víz az úr, Magyar Narancs, 2001. november 23.) - ahol konkrét stratégia nem fogalmazódott meg ugyan, de teljes volt az egyetértés abban, hogy a szén-dioxid-emissziót kordában kell tartani - egyre kevésbé valószínű.
Csák Csongor
Az áram ára
A mai magyarországi villamosenergia-piac három szinten szabályozott. Az áram termelői (az erőművek) kizárólag az MVM-nek értékesíthetnek egyedileg megállapított áron. Az áramszolgáltatók (a tájegységenként tömörülő -ászok, Dédász, Titász stb.) szükségleteit kilencven százalékban az MVM elégíti ki, szintén megszabott áron (a fennmaradó tíz százalékot saját kis teljesítményű erőműveik állítják elő). Végül a végfogyasztók is a Magyar Energia Hivatal (MEH) által kalkulált árat fizetik az áramért.
A tervek szerint 2003 végéig élő rendszer (akkortól fokozatosan megnyitnák a piacot) legfifikásabb része az erőművekre érvényes árak bemondása. A MEH minden termelőre erőművi blokkonként állapítja meg az érvényes tarifát a következő elv alapján: azt a nyereséget, amit egy egységes átlagárral a legolcsóbban (tehát leghatékonyabb módon) termelők állítanának elő, a drágán működők árában érvényesítik. Magyarán: az MVM a legolcsóbban termelő paksi atomerőműnek (amely tavaly az ország energiaszükségletének negyven százalékát csillapította) fizeti a legkevesebbet, s a legdrágább áramot produkáló szenes erőművek kapják a legtöbbet.
Többféle elmélet van arra vonatkozóan, hogyan alakulhatott ki e fantasztikus logikájú rendszer. Az egyik magyarázat szerint a szenes erőművek a nemzeti energetikaipar letéteményesei, ezek garantálják, hogy ne függjünk sem az áram-, sem a termeléséhez szükséges nyersanyagellátás szempontjából az importtól (a szenet itthon bányásszák). Ezzel szembeállítható az az érvelés, miszerint tekintettel arra, hogy az elektromos áram egyelőre biztonságosan beszerezhető külföldről, érdemes lett volna stratégiai tartalékként kezelni a hazai barnaszenet és lignitet. A szenes erőművek mellett szól az energiahordozók diverzifikálásának szükségessége - a nemzeti energiaellátás több lábra állítása -, illetve a foglalkoztatáspolitikai megfontolások. Utóbbiak hangzatosak, de félrevezetők. A hazai bányászatban ugyan még mindig tizenötezer körüli a foglalkoztatottak száma, de a létszám töredéke dolgozik a föld alatt. A piszkos munkát már jó ideje - ahogy a Vértesi Erőmű bányáiban is - egyedi munkavállalási engedéllyel dolgozó románok és ukránok végzik. A felszíni szakmák képviselőinek munkaerő-piaci helyzete pedig korántsem reménytelen, az ipari fellendülés előnyeit élvező Közép-Dunántúlon például nagy keletjük van a lakatosoknak, elektrotechnikusoknak.
