„Nem hátrálunk meg, de nem is kell, ugyanis a rendőrség nem akadályozhatja meg a párhuzamos jelenlétet” – mondta Zoltai Andrea szervező, ám a múlt heti sajtótájékoztatón Lovas Zoltán által beígért, az EU-választásokat megelőző szombati eseményt nemhogy a Szabadság téren, de az ötödik kerület más csomópontján sem tudják megtartani, ugyanis hétvégén az egész belvárosban önkormányzati kulturális rendezvények lesznek.
Így a tervezett program a Magyar Tudományos Akadémia épülete elé került, ahol délelőtt 11-től az ellenzéki pártok politikusai (eddig Fodor Gábor, Szabó Tímea, Gyurcsány Ferenc, Bokros Lajos és Horváth Csaba fogadta el a meghívást) tartanak beszédet nemcsak az emlékmű, hanem uniós tagságunk és a másnapi választásokat tárgyában is. Este 7-kor, szintén az Akadémiánál és szintén a Szabadság tériek szervezésében Fischer Ádám megnyitóját követően rajtol a Fredom Party, ahol dj-parti és YouTube Disco Happening is lesz, vagyis eljöhetnek azok a fiatalok is, akik a civil politizálás rögös útján csak zenei aláfestéssel és tánclépésben hajlandók elindulni.
(Az eseményről bővebben itt olvashatnak, az oldal folyamatosan frissül.)
| ||
.jpg "false")
Tegnap (ahogy minden este 8-9 óra között) az „idősekkel táncolók”, vagyis mi, a túlélőkkel és leszármazottaikkal találkozni vágyók, a Szabadság tér–Sas utca sarkán levő ligetben vehettünk részt a Raoul Wallenberg Egyesület támogatásával zajló csendes megemlékezésen. Itt kell mindenképpen szólni az OSA holokauszt-emlékévi projektjeinek sorába illeszkedő, Mink András történész szerkesztette blogról, a Menetrend–1944, ami a Csillagos házak projekt részeként a vidéki magyar zsidóság deportálásának történetét követi nyomon „azon az 57 napon keresztül, amelynek során a korábban már városi vagy városszéli gettókba, csillagos házakba, téglagyárakban, állattenyésztő telepeken, erdőszéleken alkalmilag felállított gyűjtőtáborokba összeterelt 437 ezer embert vagonokra rakták, és összesen 147 szerelvénnyel a Német Birodalom területén lévő haláltáborokba szállították”.
Számomra elmondhatatlan élmény – és kihagyhatatlan történelmi lehetőség – a túlélőkkel és hozzátartozóikkal találkozni. Tegnap például Mauthausen vált hátborzongató valósággá, amikor az onnan küldött és oda címzett képeslapok halványuló sorait olvashattuk, az 1943-ban született, könnyeivel küszködő közreadót körülfogva.
„Itt vannak az összegyűjtött eredeti dokumentumok is, ha kíváncsiak rá” – kezdi bizonytalanul az idős férfi, egy dossziét szorongatva, majd felidézi a svájci menlevél dacára megsemmisítőtáborba hurcolt édesapa kálváriáját, és édesanyjáét, aki várandósan került vele a budapesti gettóba, s itt hozta világra 1945-ben második gyermekét.
Kézről kézre jár a láger felszabadítása utáni, egy amerikai katonai kórházban kelt, évtizedek óta őrzött levél is, melyben a tífusszal küzdő, túlélő édesapa az itthoni ismerősökön keresztül próbálja megtalálni családját. Vannak, akik arról mesélnek, hogy a haláltábort túlélve hogyan találkoztak hajdani szülővárosukba, falujukba visszatérve az otthonukat birtokba vevő szomszédsággal – van, aki a holokausztnál jóval korábbi, a család ingóságait kisajátító hatósági végzés dokumentumát adja közre.
Sokak számára az újdonság erejével hat, hogy miközben a felmenőink életútjaival való szembenézés karbantartja a társadalom lelkiismeretének működését, egyúttal visszahelyezi az időseket is abba a folytonosságba, amelyben most, a 21. században is megkérdőjelezhetetlenné válik archaikus szerepük a generációk sorában. Nélkülük, a köztünk élő tanúságtevők nélkül az aktuális politikai hatalom gátlástalanul turbózhatná a kampányába illeszkedő megosztó hazugság-„kultúrát”.
| ||
.jpg "false")
„A halottak helyett az élők nem bocsáthatnak meg – mondta évekkel ezelőtt egy beszélgetésben Heller Ágnes –, de együttérzéssel részt vehetünk a túlélők gyászmunkájában.”
Az örökifjú filozófussal tegnap a Szabadság téren is találkozhattunk, a tüntetéssorozat részeként bemutatott Székely János-darab, a Caligula helytartója részletének előadása alatt is találkozhattunk, az előadás Fodor Tamás és Nagy Pál Gábor alakítása nyomán örök tanulságul szolgált afelől, hogy mekkora erő is lakozik az agorába kihelyezett színházban, ahogy most mondjuk, a public artban!
