"Így tudta meg az egész világ, hogy két nagyfiú játszik" (Bereményi Géza író, filmrendező)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/42. (10. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy mi történt 1956 októberében az utcán, azt többé-kevésbé tudjuk, láthattuk doku- és játékfilmeken is. Hogy mindez miként fest(het)ett a budapesti amerikai nagykövetség épületéből, annak bemutatására vállalkozott Bereményi Géza új filmje, a Szabadság tér 56.

Hogy mi történt 1956 októberében az utcán, azt többé-kevésbé tudjuk, láthattuk doku- és játékfilmeken is. Hogy mindez miként fest(het)ett a budapesti amerikai nagykövetség épületéből, annak bemutatására vállalkozott Bereményi Géza új filmje, a Szabadság tér 56.

Bereményi Géza: Körülbelül két évvel ezelőtt megjelentek könyv alakban a budapesti amerikai nagykövetség dokumentumai, Washingtonba küldött telexek, onnan kapott válaszok és utasítások. Schulze Éva, a tévé dramaturgja találta ki, hogy tévéjátékot kéne csinálni belőle. Megbízta Nagy Andrást, aki ebből a nagy anyagból kiválasztott részletek alapján írt egy hosszú forgatókönyvet. Rendezőt kerestek hozzá, fölhívtak engem, és én elvállaltam azzal a feltétellel, hogy átírhatom.

Magyar Narancs: Mondtad olvasatlanul?

BG: Nem, olvasás után. Először Nagy András írta át az instrukcióim alapján, majd amikor külföldre utazott, újból átírtam az egészet én is. Nagyon gyors volt minden. A forgatás megkezdése előtt négy héttel még nem is tudtam erről a filmről. Nyáron forgattunk, szeptember végén fejeződtek be az utómunkálatok. Az a specialitása, hogy - mivel évfordulós film - előbb volt meg rá a pénz, mint a forgatókönyv.

MN: Eddig minden filmed önmagadból fakadt, ez az első olyan, amire felkértek: a téma tűnt annyira izgalmasnak, hogy elvállaltad?

BG: Igen. Amint szóltak, éreztem, hogy meg fogom csinálni. Apám, akinek nagyon sok köze volt ´56-hoz, gyakran mondta, hogy csak azt tudná, mi történt az amerikai követségen. Ezt sokszor hallottam kamaszkoromban. Apám már nem él, de ez a személyes indíttatás eldöntötte a dolgot. Tízéves voltam ´56-ban, mint gyerek nagyon jól emlékszem a város hangulatára. Tudtam, hogy az akkori benyomásaimat fogom felidézni. Rengeteg bennem várakozó emlék kelt életre. Mind a tizenkét nap hangulatáról erős benyomásom volt, emlékeztem, melyik napnak milyen a színe, és minden napnak más is lett a hangulata abban a zárt térben, ahol október 23. és november 4. között a film játszódik. Megfogott ennek a bezártságnak az izgalma is, ahogy egy forrongó, lázban égő város közepén, mint egy bárkában, él a nagykövetség; régi filmes téma ez, hajó a viharban, egymásra utalt emberek nekivadult körülmények között. Ez a film minden kockájában a lázadásnak vagy a felkelésnek a szelleméről, ennek a szellemnek a működéséről szól, ami a városból bejön az épület zárt falai közé - bár a város lakói jórészt láthatatlanok -, lassan betölt mindent, és jobban vagy kevésbé, de hat az ott lévő külföldiekre.

MN: Ahhoz képest, amit apád mondogatott annak idején, a most olvasott jelentések megvilágítottak számodra valamit?

BG: Nem. Tulajdonképp csak a részletek érdekesek bennük, hogy hogyan zajlottak ott a dolgok, de azt Magyarországon mindenki tudja, aki egy kicsit foglalkozott ezzel a történelmi évvel, hogy nagyjából mi történt a nagyhatalmak között. Az, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió a jaltai egyezmény szentségéhez ragaszkodva viselkedtek ´56-ban: a Szovjetunió nem sértette meg az egyezményt azzal, hogy bevonult Magyarországra, az Egyesült Államok pedig nem akarta megsérteni, épp ezért nem avatkozott be. A követség dokumentumai nem cáfoltak rá erre.

MN: Személyes információkat is tartalmaztak a jelentések?

BG: Igen. Olyasmiket például, hogy ezeket a sorokat a padlón fekve gépelem, mivel belőttek az ablakon az imént. Jelentést kellett adniuk saját egészségi állapotukról is. Viszont ezek közül csak nagyon keveset lehetett használni a filmben, mert személyiségi jogot sértett volna. Ezt még az én bekapcsolódásom előtt derítették ki Schulze Éváék. Õk döntöttek úgy, hogy ami a diplomatatevékenységet illeti, az dokumentumokon alapulhat a filmben, tehát például tény, hogy ideiglenes ügyvivő vezette a követséget, a forradalom közben pedig követcsere történt, a magánügyeknek viszont fikciónak kell lenniük, beleértve a szereplők nevét, életkorát, nemét - a konzul például valóságban nem nő volt (a filmben Für Anikó - a szerk.) -, a munkán kívüli kapcsolataikat, az eseményekre való reagálásukat.

MN: Nehezítette vagy könnyítette a munkát a tényhűség és a fiktiválás kötelességének kettőssége?

BG: Segítette: megadta a munka profilját. Ez nem deformálta az anyagot, nagyon bevált filmtípus az, amelyik történelmi dokumentumok alapján fikciós személyekkel dolgozik. Működik ez a filmtípus, én magam is tapasztaltam az előnyeit. Sokat sikerült visszacsempésznem a valódi eseményekből a fikcióba és fikciót folyatni a valós eseményekbe. A kettő határán történnek a legérdekesebb dolgok.

MN: Nem féltél attól, hogy átcsúszik a filmed egy Századunk típusú, a maga műfajában hasznos történelmi oktatófilmbe?

BG: Nem, mert Nagy András kitalált tizenkét embert, ezeket a fiktív karaktereket pedig én színészekben gondolkozva továbbfejleszthettem. Tudtam, hogy nem lesz belőle történelmi oktatófilm. Átléptük a műfaji Rubicont azzal, hogy nemcsak történelmi és politikai kérdésekkel kerülnek szembe. Kiderült, hogy a követség ismétlődő dilemmája nem is olyan érdekes - a város folyton azt követelte tőlük, hogy nyilvánuljanak meg, segítsenek a magyarokon, hisz közös célokért, a demokráciáért harcolnak, ők pedig visszatartották magukat, óvatosak voltak, Washingtonra vártak, miközben tudták, hogy az nem fogja átlépni a jaltai egyezmény határát, ez a terület orosz érdekszféra.

MN: Min alapul, hogy a filmbéli ideiglenes ügyvivő nehezen viseli el, hogy Jaltát tudomásul kell venni?

BG: Azon, hogy Szuezig ezt nem lehetett biztosra tudni. A diplomáciai boszorkánykonyha dokumentumaiból kiderül, hogy Jalta igazi próbatétele 1956-ban a szuezi válság volt. Nyugat-Európát is megdöbbentette az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1956-os összjátéka, amikor ikerválsággá vált a szuezi és a magyar. 1956-ban kipróbáltatott és életképesnek találtatott Jalta. Így tudta meg az egész világ, hogy két nagyfiú játszik. Ezt előre nem lehetett tudni, ennek ki kellett derülnie, és ez aztán egészen 1989-ig meghatározta a jövőt. De 1956 még valami miatt nagyon fontos év volt, amit legnagyobb meglepetésemre a dokumentumok között kutatva tudtam meg: az Egyesült Államok ipari egységeiben ekkor haladta meg először a fehér galléros munkások száma a kék gallérosokét, és bár ez kissé misztikusnak tűnhet, de ez is meghatározta az ezután hozott döntéseket. Az ideiglenes ügyvivő (Eperjes Károly - a szerk.) reakciója abból fakad, hogy ő még a régi diplomataiskolát képviseli. Csináltam én már kereskedőfilmet, az Eldorádót, tudós- vagy szociológusfilmet, A tanítványokat, színészfilmet, A turnét - ez diplomata-film: szereplői diplomata módra szeretnek, gyűlölnek, mindenük diplomata. Ebben a speciális világban a Jalta előtti iskola más, mint a Jalta utáni. Az új nagykövet (Mácsai Pál - a szerk.) fiatalabb, Jaltát szentnek tartja, tudja, hogy évtizedekig érvényben lesz. A jövőbe lát, de csak 1989-ig, míg a régi ügyvivő 1989-en túl is - ez az amerikai diplomataprobléma helyezte számomra nagyon furcsa aspektusba 1956-ot: ki lát jobban a jövőbe? Hogyan téved az, aki ´56-ban téved, de ugyanakkor, a tévedesével együtt hogyan van mégis igaza, hogyan lát messzebbre? Ezt csak 1989 után lehetett így felvetni, és mindent meg is tettünk, hogy látszódjék a filmen, hogy most készült.

MN: Feltételezem, nem az eredeti helyszínen forgattatok.

BG: Nem, a Benczúr utcai Postás Művelődési Központban, amiről - miután a díszlettervező, Vayer Tamás körülnézett a Szabadság téri épületben - kiderült, hogy túl szép. A Szabadság téri épületen látszik, hogy provincián lévő követség, lerobbantabb, mint a Benczúr utcai palota. Fontos döntés elé kerültünk: rontsuk-e le, vagy hagyjuk meg így. Kardos Sándorral, az operatőrrel abban állapodtunk meg, olyannak hagyjuk, amilyen, hogy olyan szép körülmények között éljenek és olyan elegánsak lehessenek ezek az amerikai diplomaták, ahogy a mi álmainkban szerepelnek.

MN: Az 56-os utca fekete-fehérben ugrik be, itt viszont zárt térben vagyunk - ez indokolja, hogy a film színes?

BG: Igen, ´56 és az utca nekem is fekete-fehér, de ez a film nem az utcáról szól. Babonásan vigyáztunk rá, hogy még a kapuból se lássunk ki az utcára. Csak befelé forgattunk. Amerikai diplomaták egy palotában: ez színeket kíván.

MN: Az amerikai követség 56-os szerepéről az embernek eszébe jut Bibó nyilatkozatának oda juttatása és Mindszenty oda menekülése. Miért nincsenek benne a filmben ezek az események?

BG: Mondhatnám még Király Béla látogatását is, aki a börtönből egyenesen oda ment. Ezek mind fölmerültek, de műfaji okokból ki is maradtak. Mindszenty kimaradásával tudom legjobban megmagyarázni; nemcsak nekünk jut eszünkbe ´56-ról és a Szabadság térről a hercegprímás, a táviratok is foglalkoztak vele. Megpróbáltam belevenni ezt az eseményt a filmbe, de az nem lehet, hogy egyszer csak besétál, végig melegen kellett volna tartani a Mindszenty-kérdést, ami olyan speciális diplomáciai, egyháztörténeti és magyar történelmi probléma, hogy kiderült, az már egy másik film volna. Ez a film a magyar nép és az amerikai diplomaták viszonyával, a felkelés szellemével kezdett el foglalkozni, ezt kellett végigvinni, ilyen epizódok és szigetek nem fértek bele.

MN: Ez a film kitérő volt a régóta húzódó Levédia-tervedhez képest?

BG: Amíg várakoznom kell, nem kitérő semmi, amit csinálok. Még várakoznom kell, mert kiderült, hogy Nyugat-Európából nincs rá pénz, Nyugat-Európát nem érdekli most ez a téma. A kábeltévé-gondolkodásba, ami például Németországban a közszolgálati televíziózásban is uralkodóvá vált, nem illik bele egy ilyen film. Oda vidám és olcsó filmek kellenek. Most ázsiai kapcsolatok után kutat a produceri iroda, amelyik a filmet gondozza. A költségvetés fele magyar pénzben megvan, illetve megmozdulna, ha a másik felét össze lehetne szedni.

MN: Koltay Gábor Honfoglalása befolyásolja a te filmed jövőjét?

BG: Nem. Egy kis ország kis filmgyártásában látszólag az egyik elveszi a teret a másik elől, de mégsem, mert az nem volt olyan drága film, hogy kimerítette volna a magyarországi kasszákat. Nincs köze a két dolognak egymáshoz, anyagilag sem. Én soha nem kaptam volna pénzt onnan, ahonnan Koltay Gábor kapott, és ő sose kapna onnan, ahonnan én. Egyébként fölhívott telefonon, és arra kért, hogy ne keresztezzük egymás útját, mondtam neki, hogy ez természetes, és így is gondolom.

MN: Mi a véleményed a filmjéről?

BG: Én nem láttam azt a filmet.

Szőnyei Tamás

Bereményi Géza Szabadság tér 56 című filmjét október 23-án este 21 órakor sugározza a Magyar Televízió 1. csatornája.

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/42. (10. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra