Kóbor János, Szörényi Levente, Sztevanovity Zorán
Sztevanovity Zorán: Három teljesen más karakterű együttesről volt szó. Az Omega inkább a Rolling Stonesra próbált hasonlítani, és valahol már bennük volt a későbbi látványrock is, az Illés a maga útját járta, és egyre inkább eltávolodott a külföldi példaképektől, a Metró pedig amolyan konszolidált, belvárosi zenekar volt, elsősorban a Beatles felé húztunk. Viszont a mi koncertjeinkre jártak a legjobb csajok. A három banda valóban konkurens volt a maga idejében, és megosztotta a fiatalságot, de ez csak a közönségre vonatkozott. Mi tulajdonképpen nem voltunk rosszban egymással, a szombat, vasárnap esti bulik után pedig abszolút közös társasági élet folyt az akkori zenészek között az ismert pesti kocsmákban, az Apostolokban, a Kárpátiában, az Erzsébet sörözőben.
Kóbor János: Mondhatnám azt is, hogy rossz, meg azt is, hogy állati haveri viszonyban voltunk, de az az igazság, hogy olyan igazi konkurenciáról volt szó. Az elején nem sokat tudtunk egymásról. Az Illést csak azután hallottam, hogy országos hírnévre tett szert a három együttes. Nekem egy kicsit idegen volt a Leventéék magyar szöveggel való indítása, holott már mi is kísérleteztünk ilyesmivel.
Szörényi Levente: Ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam, de valójában konkurensek voltunk. Emlékszem, egyszer lementem az Omega Kinizsi utcai klubjába, majd elkövettem azt a baklövést, hogy a szünetben fölmentem hozzájuk köszönni. Ne tudd meg, mi volt a reakció! Villózó szemek, ajaklebiggyesztés. Ennek ellenére én a magam részéről nagyon boldog voltam akkor, amikor a Metró és az Omega is saját, magyar nyelvű dalokat kezdett játszani az angolszász repertoárhoz képest. Amikor meghallottam a rádióban az Azt mondta az anyukám című Omega-dalt, akkor igen boldog voltam.
MN: Magyar nyelvű szövegekkel először az Illés együttes próbálkozott. Mikor döntöttetek úgy, hogy nektek is saját dalokra van szükségetek?
SZZ: Azokban az időkben nagyon jó zenék születtek, ráadásul ezek a zenék amolyan tiltott gyümölcsnek számítottak itthon, így aztán eleinte tényleg arról volt szó, hogy hangról hangra el tudjuk játszani mondjuk a Beatles dalait. Úgy voltunk vele, nekünk nem kell kitalálni számokat, mi úgysem vagyunk akkora sztárok. De egy idő után feltámadt bennünk az alkotókedv, és nem elégedtünk meg azzal, hogy lemásoljuk a külföldi dolgokat. Tény és való, hogy az Illés kezdett el magyar nyelven énekelni, de mégsem mondanám, hogy az ő hatásukra kezdtünk el saját, magyar szövegű dalokat írni. Sokkal inkább egyfajta kitárulkozás, amolyan "magunkat adni akarás" volt ez részünkről.
KJ: Mi azért kezdtük el ezt az egészet, hogy az angolszász zenét, amit nagyon tiltottak akkoriban, a hagyományos magyar tánczenével szemben alternatívaként mutassuk be. ´szintén szólva az első időkben én egyáltalán nem lelkesedtem azért, hogy magyar számokat csináljunk. Amikor komolyabbra fordult a helyzet, és Adamis Ancsával, majd később a Sülyi Petivel elég jó szövegeket produkáltunk, csupán akkor értékeltem át ezt a véleményemet.
MN: Volt-e valaha is közös Illés-Metró-Omega-koncert?
SZL: Az ORI szervezésében, az Erkel Színházban volt egy közös koncert. Akkoriban a közönség úgy tekintette ezeket a zenekarokat, mint valami futballcsapatot. Mindez azt jelentette, hogy kudarcba fulladt az egész, mivel mindenki csak a kedvencére volt kíváncsi, a másikra nem.
SZZ: Így hárman soha nem léptünk föl együtt. Pontosabban a hatvanas években járt itt egy angol menedzser, aki azt a lehetőséget csillantotta föl, hogy netán nyugat-európai karriert is befuthatnának az itteni sztárbandák, vagyis mi hárman, és emiatt meghallgatást tartott Budapesten. Mindezt elég furcsának és nevetségesnek tartottuk, azt mondtuk, jöjjön el valamelyik koncertünkre, de ő ragaszkodott a meghallgatáshoz. Mindez a Kinizsi utcai Omega-klubban történt, ekkor lépett föl a három zenekar egymás után. Ez persze amolyan zártkörű rendezvény volt.
KJ: Igen. 1970-ben, az Erkel Színházban két alkalommal egymás után. Nem is tudom, hogyan jött létre, talán az ORI szervezte. Emlékeim szerint nem volt szerencsés buli, aminek leginkább az volt az oka, hogy három, akkor még meglehetősen széthúzó rajongótábor jelent meg. Nem volt botrány, de mégis rossz emlékeim vannak róla.
MN: Mennyire fontos számodra ez a mostani koncert?
SZZ: Eleinte nem akartam vállalni, az ellenállók közé tartoztam. Egyrészt, mert nem vagyok nosztalgiázós típus, másrészt a Metró 1992-ben, húsz év késéssel csinált egy búcsúkoncertet. Akkor abszolút biztos voltam abban, hogy az volt az utolsó, bár ez a nagy közös koncert "mindig a levegőben lógott", mivel egy ilyen vonzotta a vállalkozókat, a szervezőket, vagyis mindazokat, akik úgy látták, hogy ebből egy "ügyet" lehet csinálni. Kezdetben azért álltam ellen, mert úgy éreztem, hogy mindez túlságosan magától értődően csupán learatása a régi sikereknek. Ráadásul ez a koncert a saját dolgaimba is belezavart, mivel azon kevesek közé tartozom a három zenekarból, aki a mai napig aktív. Emiatt aztán át kellett szerveznem az életemet, és ezt nem szívesen tettem. Mégis egy idő után beláttam, hogy nem lehetek egyedül én a kerékkötője ennek az ügynek. Most viszont úgy vagyok vele, hogy ha már úgyis elvállaltam, akkor teljes erővel csinálom, és nincs bennem semmi negatív gondolat.
KJ: 1990-ben egyszer már kezdeményeztük, hogy legyen egy Illés- Metró-Omega-koncert, elég messzire el is jutottunk a szervezésben, de végül csak egy Illés-koncert lett a dologból. Akkor, az ezredforduló előtt, közvetlenül a rendszerváltás után talán szerencsésebb lett volna ez a közös fellépés. Azt, hogy most mi az üzenete ennek koncertnek, nem tudnám megmondani. Úgy érzem, ez most egy tipikus helyzetkihasználás. Itt állok az ötös előtt, a kapus már el van fektetve, miért ne rúgjam be a gólt? Egy percig sem volt kétséges, hogy telt ház lesz a Népstadionban. Én mondjuk nagyobb kihívásnak éreztem volna, ha mindjárt két bulit hirdetünk meg. A szervezők azonban ezt nem merték bevállalni.
MN: Visszatekintve az elmúlt harminc évre, az Illést egy korszaknak vagy a nagy szerelemnek tekinted?
SZL: Abban az értelemben korszak, ha azt vesszük, hogy az Illésben kezdtem zenélni. E tekintetben az Illés volt pályafutásom első, a Fonográf a második, a színpadi szerzőség pedig a harmadik korszaka. De nyilvánvaló, hogy az Illés nemcsak egy periódus, hanem a későbbi alkotópályámnak egy olyan televénye, ahová most is ösztönösen visszanyúlok. Ha akkoriban nem kísérletezek ki egypár nagyon populáris, egyszerű dolgot, akkor talán nem lett volna bátorságom a későbbi munkákhoz. Viszont a Fonográfot valóban csak egy periódusnak tekintem az életemben.
MN: Pályafutásod szempontjából mennyire tartod fontosnak a Metró együttest?
SZZ: Ha a Metró zenéjét nézem, meggyőződésem, hogy Schöck Ottó nagyon jó zeneszerző volt, aki olyan értékeket hozott létre, amelyeket a mai napig nem "tártak föl", valójában az ő munkássága a mai napig nem "került a helyére". Dusán akkoriban egészen más szövegeket írt, de már megvoltak a csírái a későbbi korszakának, amelyek a szólólemezeimen vagy az LGT dalaiban hallhatók. Arról pedig nem szabad megfeledkezni, hogy mi tinédzserként kezdtük ezt a zenét. Az a bohémság, léhaság, felelőtlenség volt bennünk, amitől "olyanok is" voltak a dalok. De úgy gondolom most is, hogy szakmailag vállalhatók, úgyhogy nem fogom magam szégyellni, amikor ezeket a dalokat eljátsszuk.
MN: Az lenne stílusos, ha ezen a koncerten az Omega kizárólag a korai dalait játszaná. Azokat, amelyek többségét még Presser Gábor szerezte.
KJ: Ellentétben a másik két zenekarral, az Omega nem szűnt meg a hetvenes évek elején. Úgy gondolom, a közönség a későbbi korszakunk sikereire is kíváncsi, így aztán kihagyhatatlanok az olyan dalok, mint például a Léna vagy az Időrabló. Ami Presser Piciéket illeti, ez a legnagyobb fájdalmunk a bulival kapcsolatban, mivel az ő szereplésük tekintetében nem tudtunk a szervezőkkel megegyezni. Arról van szó, hogy mindhárom zenekar azonos módon van kezelve, azonos a szerződés, a honorárium, mindhárman ötven percet játszunk, tehát teljesen azonosak a feltételek. Mi ezzel egyetértünk, de annyi "különleges bánásmódot" szerettünk volna elérni, hogy az Omega esetében vegyék figyelembe a "történelmi időszakot" is, vagyis azt, hogy Presser Gábort, Somló Tamást és Laux Józsefet is "teljes jogú" zenekari tagnak kellene tekinteni. Sajnos ebben nem sikerült megegyeznünk. Ez egy fájdalmas dolog, és jelen pillanatban úgy tűnik, hogy 1980 óta először éppen ezen a koncerten nem szerepel majd Presser Gábor.
MN: Milyen volt akkoriban sztárnak lenni?
SZZ: Volt egy televízió, egy rádió; aki megjelent a Ki mit tud?-on vagy a Táncdalfesztiválon, az egy hét leforgása alatt országos sztárrá tudott válni. Ezt a Bródy nagyon jól megfogalmazta, amikor azt mondta, hogy az eredeti sztárfelhalmozódás időszakát éltük akkor. Sztárok voltunk, és élveztük az életformát, ami ezzel járt, de közben minden abszolút amatőr módon működött, nem voltak hangszereink, az Országos Rendező Iroda szabta meg a gázsinkat, nézőszámtól függetlenül. Ez a mostani koncert abban az értelemben különleges, hogy eltelt harminc év, és tulajdonképpen most jutottunk el arra szintre, hogy valóban profi, mondhatom, világszínvonalú körülmények között léphetünk föl.
KJ: Nem éreztük, hogy sztárok lettünk volna. A politika gondoskodott arról, hogy Magyarországon ne alakulhasson ki sztárkultusz. Ennek ellenére tagadhatatlan, a hatvanas évek végén mi már nem voltunk elnyomott helyzetben. A politika úgy döntött, hogy Magyarországon a rockzene működhet bizonyos korlátok között. Ismerve ezeket a korlátokat, mi betartottuk a játékszabályokat, bár néha azért nekünk is a fejünkre kólintottak. Legtöbbször a külföldi szereplések után.
MN: Túl a nosztalgián, van-e valamiféle üzenete egy Illés-Metró-Omega-koncertnek 2001-ben?
SZZ: Nem hiszem, hogy szükség lenne üzenetre, de azért több ez, mint szimpla nosztalgiázás. Nagy dolognak tartom, hogy a három valamikori rivális banda összeáll egy koncertre, és erre hetvenezren lesznek kíváncsiak. Úgy érzem, hogy ebben a jelenlegi politikai helyzetben, amelyben semmi más nincs, csak az egymásnak feszülés és a torokátharapás, ez egy rendkívül jó dolog, és ezt akár üzenetnek is felfoghatjuk.
SZL: A gondolat, hogy ez a három zenekar együtt lépjen föl, tíz éve húzódik. Úgy gondolom, ez a koncert egy nagyon szép ünnepély lesz, talán az ezredforduló is hozzáad ehhez valamit, talán egy kicsit történelmivé is válik a dolog. Eleinte kicsit húzódoztam, hogy egyáltalán szükség van-e egy ilyen koncertre. Az az igazság, hogy nagyon ritkán - öt-hat évenként - játszunk, és a felkészülés nagyon igénybe veszi az embert. Ilyenkor nem a nulláról, hanem a "mínuszokról" kell indulni, mivel mindenki mással foglalkozik, sokszor még a hangszer sem kerül elő hónapokig. Persze most, amikor már kezd összerázódni a dolog, örömünket leljük ezeknek a számoknak az eljátszásában. Az pedig nyilvánvaló, hogy ha már rászántuk magunkat, ezt a koncertet a legjobban kell megcsinálni, hogy a közönség ne azt érezze, ami a nyugati profiknál elő-előfordul ebben az életkorban, hogy csak úgy odadobnak valamit a múltból. De ez már szakmai tisztesség és becsület kérdése.
Legát Tibor
Marton László Távolodó
