"Éppen tíz esztendeje, hogy a polgári kormány elindította azt a széles szakmai és vállalkozói párbeszédet, amely 2001 januárjában a gazdaságot dinamizáló Széchenyi-terv pályázataiban öltött testet. (...) Az idő mégis azt igazolta, hogy az első Széchenyi-terv szövetségesi politikája helyes irányba mutatott. Az idő azt is bebizonyította, hogy a Széchenyi-terv az 1998 és 2002 között működő polgári kormány egyik legsikeresebb gazdaság- és társadalomfejlesztési programja volt." A jövőre startoló II. Széchenyi-terv vitairatában ragadtatja el magát imigyen a saját korábbi teljesítményén elmerengő "polgári kormány". A dokumentumból körvonalazódó program újra felveszi a nyolc éve elejtett szálat: az állami források különféle támogatásokra rendelkezésre álló részére ráaggat egy nevet, majd azt komoly erőforrások bevetésével, jó sokáig és hangosan ismételgeti a köztérben. Ettől a csomag afféle önálló entitásként, mi több, mirákulumként tűnik föl, így a későbbiekben annak ún. eredményeire holmi tények felemlegetése nélkül is lehet hivatkozni.
Egyszer már bejött
A terv állítólagos sikere ugyanis nem más, mint magának a kormányzati kompetenciának senki által nem vitatható bizonyítéka. A legendás első terv ugyanis annyit jelentett, hogy 2001-ben az amúgy is szétosztandó állami támogatásokat besöpörték egyetlen minisztérium (a gazdasági) alá, és egységes pályázati rendszerben osztották a pénzeket. Ennek elvitathatatlan pozitívuma, hogy ezzel megannyi szervezési-intézményi tapasztalat született, azaz egyúttal felkészülés volt az uniós források későbbi pályáztatásához. Ettől persze még nem történt más, mint hogy a korábbi támogatáspolitikát valamelyest átalakították, az elköltött pénzek pedig, akárcsak azelőtt (és azóta), valahogy hasznosultak. Azt nem tudjuk, pontosan hogyan, hiszen a Széchenyi-tervhez (pontosabban annak egyes, önmagukban értékelhető elemeihez) nem tartoztak konkrét, számon kérhető célkitűzések, költség-haszon elemzések, s a Medgyessy-kormány sem bajlódott az utólagos hatáselemzéssel. Jellemző, hogy a tervet nem jogszabály, kormánydöntés vagy bármilyen konkrét határozat tartalmazta, hanem egy minisztériumi "kiadvány". A terv reklámozására viszont elköltöttek néhány milliárd forintot.
Mivel minden, ahol pénzt lehetett költeni, a tervhez tartozott, voltak közöttük nyilvánvalóan hasznosak és kevésbé hasznosak egyaránt. Az út- és autópálya-építésre fordított cirka 250 milliárd például kényelmi, s tán baleseti szempontból előremutató, de ettől még versenyképességben a szinte autópálya nélküli Csehország és Szlovákia mögött kullogunk - bár tény, hogy az autópálya-építés államadósságot kitűnően növelő szerepére a későbbi szocialista-liberális kormányok éreztek rá igazán. Ebben az időszakban viszont az adófizetők pénzéből lehetőség nyílott egy udvari szállító, azaz egy rendes magyar nagyvállalkozás (a Vegyépszer) kinevelésére. A 74 gyógyfürdő összesen 28 milliárdos fejlesztése pedig abból a logikus felismerésből indult, hogy e téren Magyarország adottságai kamatoztathatók. Mint az Állami Számvevőszék megállapította (lásd: Bottal ütik, Magyar Narancs, 2005. szeptember 8.), helyzetelemzés, állapotfelmérés, használható üzleti terv már nem készült, csak ömlött a pénz. Így fordulhatott elő, hogy a korábban az ország megmentőjének kikiáltott ágazat mostani legnagyobb problémája, hogy az egészségbiztosító biztosítsa a még nagyobb finanszírozást, hiszen a sokat emlegetett potenciális külföldi vendégsereg mégsem tartja el a fürdőket.
Nyilván kevésbé lehet kárhoztatni a kutatás-fejlesztésre adott 15 milliárdos többlettámogatást, melynek elosztásába az MTA is beleszólhatott. Mintegy négy és fél ezer lakás, önkormányzati intézmény, iskola energiatakarékossági beruházásaira is elköltöttek 3,7 milliárdot - ennek hatása is csak pozitív lehet, de természetesen ilyen támogatások a terv előtt és után is voltak. A bérlakásépítésre jutó 30 milliárddal fontos fejlesztések valósultak meg, miközben az új ingatlanok építése a lakáspolitika egyik legdrágább formája. Azért csak az egyik, mert még hátravolt a középosztály lakásvásárlásához adott kamattámogatás és adójóváírás. Az utóbb leállított program azért elvitt évente 200 milliárd forintot (legalábbis kezdetben), amivel komoly előnyt szereztünk az államháztartás bedöntésének régiós versenyében.
A legvitatottabb a négyezer vállalkozásnak juttatott 48 milliárd forint hatása. A kkv-k tutujgatása minden ország minden kormányának szívügye, de egyelőre hiányzik annak logikai magyarázata és tapasztalati igazolása, hogy az ingyenpénz miként is növeli a versenyképességet. Összességében pedig arra is lehet tippelni, hogy az ilyen-olyan célokra így-úgy elköltött 600-700 milliárd miatt volt-e nagyobb az akkori gazdasági növekedés, vagy a világgazdasági konjunktúra miatt.
Nevezéktan
A második Széchenyi-terv néven futó grandiózus vízió rendszertanilag talán a részleges fejlesztési koncepciók kategóriájában helyezhető el. Helyzetelemzésében megállapítja, hogy minden bajok okozója az előző kormányok szocialista gazdaságpolitikája volt, amin ideje túllépni. A 200 oldalas dokumentum ugyanakkor hemzseg az olyan ellentmondásoktól, melyek a követendő gazdaságpolitika alapjait érintik: ugyanazon döntéseket néha a piacra kell bízni, máskor az államra, a verseny jó dolog, de csak ha az állam jelöli ki a versenyzőket, a vállalkozások terheit pedig elvileg csökkenteni kell, de ehelyett az egész terv a kistafírozásukról szól. Az egész mögött álló zavaros gazdaságfilozófia lemérhető az egyik tételmondatból: "A következő évek gazdaságpolitikája nem szólhat az állam által kiválasztott 'nyertes' ágazatokról, de rendelkeznie kell egy olyan jövőképpel, amely jelzi, hogy mely tevékenységek lehetnek a gazdasági növekedés húzóterületei." Világos: a fejlesztendő ágazatokat tehát nem az állam jelöli ki, ő csak megmondja, melyek azok. Ebben pedig igyekszik követni a bevált receptet. Ismét húzóágazat lesz az egészségipar, amelybe ezúttal az egészségturizmuson kívül az ásványvíztermelés, a növényházi kertészet, a gyógyszeripar vagy az orvosiműszer-gyártás is beleértendő. Ismét szerepet kap az energiahatékonyság, a lakásprogram (bérlakásépítés, a vásárlóknak állami garancia, az építő cégeknek kamattámogatás stb.), a vállalkozásfejlesztés, a kutatás-fejlesztés támogatása, a foglalkoztatáspolitika (egymillió új munkahely) és a közlekedés rendbetétele.
A fejlesztések mikéntje még nem ismert, és egyelőre pénzről, ütemezésről sincs szó. Egyrészt ez még csak vitairat, a kormány várja a javaslatokat, illetve a bevált fideszes módi szerint "konzultációt" indít, hogy mindez "a magyar gazdaság egészének terve lehessen". Az is egyértelmű, hogy az államkassza üres (illetve adósságlevelekkel van tele), ráadásul a versenyszféra egyes cégeinek dotálása az Európai Unión immár belül könynyen a tiltott állami támogatások kategóriájába kerülhetne. Nem meglepő tehát, hogy a kormányzati nyilatkozatok az uniós támogatásokat jelölték meg a terv forrásaként. A 2007-2013 közötti programozási időszakra jutó 22,5 milliárd euró felhasználásának kétharmada-háromnegyede már eldőlt (egy részükre már szerződések is vannak, illetve a pályázók el is költötték), maradt nagyjából 1800 milliárd forint. Ebből szándékozik a kormány ezermilliárdot a Széchenyi-terv programjaira fordítani. Természetesen az uniós források felhasználására vonatkozó Új Magyarország Fejlesztési Tervet, illetve a hét operatív programot 2006-ban az akkori kormány egyeztette Brüsszellel - ennek megváltoztatásához is az unió jóváhagyására lesz szükség, illetve a támogatásokra szigorú szabályok fognak vonatkozni.
Ha e forrásszerzési praktika sikerül, tulajdonképpen nem történik más, mint az uniós pályázati pénzek átcsoportosítása. Ahhoz, hogy erre propagandát is lehessen építeni, felmelegítették a régi elnevezést, amelyet - efelől semmi kétségünk - a következő években nagyon sokszor fogunk hallani.
