"Inkább csak szétfolyt" - Setényi János vezető értékelő az uniós támogatási pénzek felhasználásáról

  • Becker András
  • 2010.09.09 00:00

Belpol

Miért nem történt modernizációs áttörés az uniótól kapott sok ezermilliárd forintnyi fejlesztési pénzből? Szükségszerű volt-e a kudarc, és hová lett a pénz? Az uniós támogatások hasznosulásáról kérdeztük az uniós költségvetési ciklus félidejében Setényi János kutatót, az Expanzió Kft. ügyvezetőjét.
Miért nem történt modernizációs áttörés az uniótól kapott sok ezermilliárd forintnyi fejlesztési pénzből? Szükségszerű volt-e a kudarc, és hová lett a pénz? Az uniós támogatások hasznosulásáról kérdeztük az uniós költségvetési ciklus félidejében Setényi János kutatót, az Expanzió Kft. ügyvezetőjét.

Magyar Narancs: Leszámítva azt a kisebbséget, amelyik valamilyen módon közvetlen haszonélvezője a különböző alapokból érkező pénzeknek, általánosnak mondható érzület az uniós fejlesztésekkel kapcsolatban a csalódottság. Most zárult le az unió egészére kiterjedő azon kutatás, amelyik e pénzek hasznosulásával foglalkozik. A kutatásban önök is részt vettek. Ön szerint mennyire megalapozott ez a szkepszis?

Setényi János: Van egyfajta másnaposság, az eufória utáni kiábrándultság, de ez nem magyar specifikum - ugyanezek a folyamatok lejátszódtak az unióhoz régebben csatlakozott országokban is. A helyzet ellentmondásosságát egy metaforával úgy tudnám érzékeltetni, hogy mi a csatlakozáskor elsősorban kolbászt vártunk az uniótól, rendes, igazi ételt, amivel végre jól tudnánk lakni - a strukturális alapok révén pedig inkább desszerttel kínálgatnak minket, abból viszont számunkra irreálisan sokkal. Ebben a bizonyos kutatásban azt próbáltuk fölmérni, hogy a maguk által megjelölt célkitűzések tekintetében hogyan teljesítettek az egyes tagországok, milyen mérhető változásokat hoztak a fejlesztések az oktatásban, a foglalkoztatásban, az emberi erőforrással való gazdálkodásban. Ez alapján mondhatom, hogy nem olyan rossz a mérlegünk, Dél-Európához képest például kiválóan szerepeltünk - tehát nem tűnik indokoltnak az a szkepszis, ami ma nálunk a tervezői szinttől a legkisebb faluban futó projekt résztvevőjéig valóban szinte mindenkire jellemző.

MN: Igaz ez az állítás a közpénzek eltérítése, vagyis a lopás és a korrupció szempontjából is? A végrehajtói szinten elég általános az a meggyőződés, hogy míg tőlük a legszigorúbb számviteli fegyelmet követelik meg, a "felsőbb szinteken" milliárdos nagyságrendben visznek haza közpénzeket.

SJ: E tekintetben is bőven az elvárásokon belül vagyunk. A csatlakozásunk utáni első szakaszra, az első NFT (Nemzeti Fejlesztési Terv) időszakára (2004-2006) egyébként is inkább egyfajta romantikus lelkesültség volt a jellemző, annak összes előnyével és hátrányával. A korrupció technokratái, a "táskás emberek", az ügyintézők, összekötők csak később, a második NFT időszakában jelentek meg - ekkor viszont már a pártok is benyomultak a fejlesztési pénzek elosztási rendszerébe. Mára az osztozkodás jól koordinált mechanizmusok szerint, gördülékenyen működik, legfeljebb az arányok miatt akad kisebb-nagyobb konfliktus, de ez általában nem érinti a szokásos ügymenetet. Azt ma már nagyjából minden érdekelt tudja, kik azok a gatekeeperek, akiken keresztül be lehet kerülni ebbe a körbe, mint ahogy gyakran az is egyértelmű, hogy egy-egy nagyprojekt kiírása "kinek szól". Egyébként pedig abban a vákuum jellegű erőtérben, ami a magyar fejlesztéspolitikát jellemzi, szükségszerű is volt, hogy ez a működési mód kialakuljon. Ezzel együtt sem a tényleges folyamatokban, sem a megítélésünket illetően nem meghatározó a lopás és a korrupció - pláne, ha a dél-európai államok némelyikével hasonlítjuk össze a magyar helyzetet.

MN: Vagyis a relatíve jó megítélésünk annak köszönhető, hogy a görögök és az olaszok többet lopnak?

SJ: Mi mással váltottuk ki Brüszszel érdeklődését. A mostani riportunkban kitértünk azokra a sajátos technikákra, amikkel nálunk lényegében működési költségekre fordítanak olyan, fejlesztésre szánt uniós pénzeket, amiket nem lehetne így felhasználni. Most, hogy a régi tagállamok némelyikében is drámaian romlott a költségvetés helyzete, határozottan érdekessé vált a számukra, hogy miképp lehet a szabályzókat kijátszva a központi költségvetés helyett például ESZA-forrásokból (Európai Szociális Alap) finanszírozni komplett kutatóintézeteket - ahogy ez nálunk évek óta egészen hétköznapi gyakorlat.

MN: Mi lenne egyébként ezeknek az uniós forrásoknak a funkciója?

SJ: A tagállamok közösen meghatározzák azokat a fejlesztési területeket, keretprioritásokat, amire az unió a strukturális alapokon keresztül pénzt költ. Ezekből választva az egyes államok megalkotják a saját programjaikat - ilyen például nálunk a Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP), ami még mindig csak egy keret, és amit aztán az egyes konkrét kiírások és a nyomukban megvalósuló projektek töltenek meg tartalommal. Az első, 2007-ig tartó ciklusban Magyarország például - Brüsszel őszinte csodálkozására - nem a felzárkózást vagy az egészségügy modernizációját, hanem az életminőség javítását jelölte meg prioritásként. A második periódusban már valamivel jobban sikerült választani - ekkor a foglalkoztatás lett az ESZA-forrásokkal fejleszteni kívánt prioritás -, de önmagában ez sem valós társadalmi cél, csupán eszköz, hiszen a teljes mondatnak úgy kellene hangoznia, hogy "fejleszteni akarom a foglalkoztatást, mert ilyen vagy olyan társadalmat akarok építeni". De a mondat második felét sajnos nem írta meg a "nagypolitika".

MN: Mi az összefüggés egy politikailag artikulált társadalmi vízió és a fejlesztések hatékonysága között?

SJ: Az unió jelentős forrásokkal támogatja a különböző fejlesztési irányokat, de ez önmagában nem old meg egyetlen társadalmi problémát sem. Sőt, a beömlő pénz rossz esetben kontraproduktív lehet, vagyis inkább növeli a változatlan struktúra működési zavarait. Márpedig eredményes fejlesztés határozott kormányzati vonalvezetés és karakteres közpolitikák nélkül nem lehetséges - többek közt éppen ezt bizonyítja nálunk az ESZA és a többi uniós alap pénzeinek a "hasznosulása". Az, hogy az elköltött eurómilliárdok nem hoztak áttörést vagy akár csak érzékelhető fejlődést egyetlen területen sem, legyen szó oktatásról, foglalkoztatásról, energetikáról vagy akár közösségi közlekedésről, az elsősorban a karakteres szakpolitikák hiányának tudható be. Ha a politika nem tudja kijelölni a fejlesztési prioritásokat, azt a néhány területet, ahol markáns változásokat akar elérni, akkor szükségszerűen ez lesz az eredmény.

MN: Hogyan tűnhetett el ez a tenger pénz? Hiszen már eddig is a költségvetés főösszegével összemérhető nagyságrendű, tízezer milliárd forintnyi forrást hívtunk le.

SJ: Nem tűnt el, inkább csak szétfolyt. Az első pillanattól tudható volt, hogy nem lehet egész szektorokat egyszerre fejleszteni - nálunk mégis ez lett a módszer, egyfajta permetezése a pénznek, vagyis annak a központi akaratnak a megvalósítása, hogy mindenhová jusson egy kevés. Mindaz, ami negatív tapasztalat az EU-források hasznosulásával, jelentős részben ennek a következménye.

MN: Mi a baj ezzel az egyenlősítő pénzköltéssel?

SJ: Egyrészt, ahol nincs egy határozott kormányzati akarat, világos fejlesztési politika, ott könynyen meghatározóvá válnak az intézményi és egyéb lobbiérdekek. Erre számtalan példát találhatunk az utolsó évek projektjeiben. A strukturális alapok is eredendően arra lettek kitalálva, hogy rásegítsenek a meglevő kormányzati prioritásokra, fejlesztésekre - ha nincsenek ilyenek, akkor marad a "permetezés" és a lobbiérdekek dominanciája. Másrészt ez a fajta pályáztatás és finanszírozás - épp az ad hoc jellege miatt - teljesen érzéketlen a felhalmozódó tapasztalatokra. Nálunk jellemzően nagyon kevés projektnél valósult meg a tényleges értékelés - vagy ahol ez meg is történt, elmaradt az eredmények visszacsatolása, az implementáció.

MN: E mechanizmus következménye a pályázati pénzekből élő szervezetek azon visszatérő panasza, hogy minden pályázattal mintha új időszámítás kezdődne, hogy sokszor sem a már futó projekt felépítését, sem a szükségletek időbeliségét nem veszik figyelembe a kiírások.

SJ: Nyilván nehezebb úgy tervezni, hogy nem ismerhetjük a kiíró szándékait, hogy nincsenek biztos támpontok akár csak a középtávú tervezéshez. Egy ír kollégánk mondta, hogy irigylésre méltó a Magyarországon tervezésre és értékelésre rendelkezésre álló szellemi potenciál, de sajnálatra méltó, hogy ennek a produktumaiból milyen kevés jelenik meg a döntésekben. Az ő riportjaik jóval egyszerűbbek, de azt a három-négy javaslatot, amit egy jelentésben megfogalmaznak, nagyon komolyan veszi az állami vezetés.

MN: Nem oka a hatékonytalanságnak, hogy nálunk két elkülönült intézményrendszer, a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség és az egyes szakminisztériumok is befolyásolják az uniós forrásokkal kapcsolatos döntéseket?

SJ: Ez nagyon valószínű, de ezzel együtt is helyes volt az a 2004-ben meghozott koncepcionális döntés, hogy Magyarország külön intézményrendszert hoz létre az EU-ból érkező pénzek kezelésére. Ennek a döntésnek nyilván vannak negatív következményei is, de ebben az országban, ahol még a gépírónők személyéről is a legfelső szintekkel kell egyeztetni, nehéz elképzelni, hogy a minisztériumokon belül létrejöhettek volna olyan, viszonylag autonóm "EU-osztályok", amelyek akár csak hasonló színvonalon tudták volna kezelni ezeket az ügyeket - a minisztériumok egyszerűen elnyelték volna a brüsszeli pénzeket. Ez működik a skandináv országokban, Hollandiában vagy a szlovéneknél, ahol elég fejlett az államigazgatás kultúrája, de nagyjából a katolikus Európában és nálunk biztosan nem.

MN: Mindenesetre hagyott nyomot ez a hat év, hiszen soha ennyi szökőkút, élményfürdő és díszburkolat nem épült, de valahogy mégis az az ember érzése, hogy nem tettünk egy lépést sem a modernizáció útján. Sőt, mint például a fogyatékkal élők bentlakásos intézményeinek "kitagolásánál", azt látjuk, hogy uniós forrásokból az eredeti, modernizációs célokkal homlokegyenest ellenkező "fejlesztések" történnek.

SJ: A dolog természetéből adódik, hogy az a "legfelső" intenció, ami az uniós keretprioritásokban fogalmazódik meg, az egyes döntési szinteken áthaladva egyre több helyi jelentéstartalommal telítődik. Ez így, bizonyos határok között rendben is van, de néha a végrehajtói szinten már valami egészen sajátos eredmény kerekedik ki a dologból - mint Karinthy humoreszkjében, ahol az Ady-verset a többszöri oda-vissza fordítás nyomán vicces szalámireklámként kapjuk vissza. Nemrég beszéltem egy jónak tartott pesti gimnázium igazgatónőjével, aki hallatlanul büszke volt az amúgy erősen poroszos iskolájában bevezetett kompetenciaalapú angolszász pedagógiai gyakorlatra: az "implementáció" úgy sikerült, hogy az angolszász szellemiségből semmi nem maradt, viszont az iskola még poroszosabb, még merevebb lett. Ennek ellenére a közreműködők, élükön az igazgatónővel, meg voltak győződve róla, hogy ők pedagógiai reformot hajtottak végre. A fejlesztés, a dolog kimenetele tehát erősen kultúrafüggő.

MN: Az ESZA-pénzek társadalmi hatásait vizsgáló egyik tanulmány szerint a pályázók számára komoly nehézség a pénzügyi keretek merevsége és az ellenőrzés "revizori", a tartalmi kérdések iránt érzéketlen szemlélete. Miért domináns az EU-s projektekben ez a fiskális szemlélet?

SJ: Ez is a politika egyik ősbűne. Mikor az alapok megnyíltak, azt láttuk, hogy irdatlan mennyiségű pénz van ott, olyan nagyságrendű, viszonylag szabadon elkölthető forrás, amit - lévén, hogy kimaradt a szocializációnkból, hogy miként lehet jól elkölteni 3000 milliárd forintot - mi is nehezen tudunk realitásként felfogni. Kicsit olyan helyzetben voltunk, mint Kis János a Móricz-novellában: ha beledöglünk is, ezt mind fölzabáljuk. Ettől kezdve elsődleges szempont lett, hogy minél többet hívjunk le a keretekből, és minél kevesebbet kelljen később visszafizetni - ezért ilyen szigorú a pénzügyi fegyelem, és ezért van primátusa a lehívott összegek maximalizálásának. Prémium, elismerés azért járt, ha a pályázatra kiírt összes pénzt elköltötték - nagyon kellemetlenül érezte magát viszont az a hivatalnok, akinél megmaradt a keret fele. Vagyis kialakult egy elvárás a politikusok részéről, hogy szinte mindegy, mire, csak hívjuk le és költsük el az egészet, mert ez az, amivel büszkén ki lehet állni egy sajtótájékoztatón: Magyarország volt a visegrádiak közül a legeredményesebb az EU-s pénzek lehívásában. Arra meg soha nem kíváncsi senki, hogy ennek a sok pénzköltésnek mi a valóságos tartalma.

MN: Lehet ezen változtatni? Az éhség nem lett kisebb, és - hiába hordozza immár nevében is minisztérium a fejlesztést - az új kormány fejlesztéspolitikája talán még az elődjéénél is ködösebb.

SJ: Amíg a sikerkritériumok nem változnak, addig biztosan marad a mostani voluntarista értékrend, amiben szinte csak a lehívott pénz mennyisége számít. Majd ha a kormány képes lesz elengedni az uniós pénzek egy részét, mert el fogja hinni, hogy ezek a források a rendelkezésünkre állnak tíz év múlva is, és nem érez kényszert, hogy azonnal és mindet megszerezze, akkor lesz képes "lehűteni" ezt a területet - akkor elindulhat egy józanabb, több haszonnal kecsegtető folyamat. Akkor a politikai vezetés azt fogja tudni mondani, hogy számunkra fontos például a romaügy, ezért nyitunk egy évi akárhány milliárd forintos "ablakot", ami nagyjából ugyanezekkel a feltételekkel nyitva is lesz az elkövetkező hét-tíz évben - tehát nem kell kapkodni, félig felkészülten pályázni, csak azért, mert most van kiírás; lesz pénz jövőre is. Előbb készüljetek föl nyugodtan, és csak akkor pályázzatok, ha már minden tényleg indulásra kész. Számomra akkor jön el majd a rendszerváltás pillanata, amikor a pályázók, a nagyon "éhes" reménybeli nyertesek ezt képesek is lesznek elhinni: akkor válunk a móriczi szegény emberből európai polgárrá.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában. 

A hetedik napon

A neves olasz részecskefizikus jókor volt jó helyen: ott lehetett a genfi részecskefizikai központ, a CERN Nagy Hadronütköztetőjének (LHC) Kompakt Müon Szolenoid (CMS) kísérleti programjában, ahol például a sötét anyagot alkotó egzotikus részecskék, extra dimenziók és a nevezetes Higgs-bozon után kutattak a fizikusok.

A nemlét sűrűsége

  • Radics Viktória

Fantasztikusan érdekes Lanczkor Gábor új könyve. Műfaját tekintve talán a „prózaversek” megjelölés áll legközelebb e több mint kétszáz szövegdarabhoz; én temetőjáró könyvnek nevezem a Sarjerdőt, poétikailag pedig a norvég Edvard Grieg Lyriske stykker (Lyric Pieces) című, tíz könyvbe sorolt, naplófolyamot képező zongoradarabjaihoz közelítem; ezek negyven év termését tartalmazzák szépen összekomponálva a 19. század második feléből. Ahogy a szóló zongorafutamok, úgy a Sarjerdő is egészében érvényes.

Emígy

Önéletrajzi ember – Szerb Antal találóan és evidens módon így jellemezte Goethét (egyszersmind Saint-Simon herceget és Proustot), s ez a megfogalmazás okvetlenül ráillik Granasztói Pálra (1908–1985) is.

Tárgyversek során

  • Domsa Zsófia

„Meg akarom neked mutatni a világot, a maga valóságában, ahogy itt van a szemünk előtt, folyamatosan. Csak így tudom én magam is felfedezni” – írja Knaus­gård a születendő lányának szóló levélben, amelyet a könyvben háromszor húsz rövid esszé követ.