"Az emberi viselkedés nem valami rendellenesség" - interjú Kőszegi Botonddal

  • Szilágyi Katalin
  • 2010. szeptember 9.

Belpol

A legtöbbet idézett magyar közgazdász abból a generációból, amelynek legjobbjai már a mindenséggel mérhették magukat: vezető amerikai egyetemeken végeztek, és nem a közép-európai sajátosságokat kutatják. Matematikusnak tanult, a Fazekasból került a Harvardra, de megunta, hogy "nincsenek benne emberek", így 2000-ben már közgazdaságtanból szerzett doktori fokozatot a Massachusetts Institute of Technologyn. Viselkedési közgazdaságtanra szakosodott, akkoriban úttörőként. 2000-2012 között a kaliforniai Berkeley Egyetemen dolgozott, 2009 óta professzorként. Jelenleg a Közép-európai Egyetem közgazdasági tanszékének professzora, szűkebb területének igazi világsztárja.

Magyar Narancs: Kik azok a viselkedési közgazdászok?

Kőszegi Botond: A viselkedési közgazdaságtan (behavioral economics) nem önálló diszciplína, inkább bizonyos közgazdászokat jellemző hozzáállás. Amit a behavioristák művelnek, az hasonló a "normális" közgazdaságtanhoz, ugyanazok a kérdések, ugyanaz a módszer, ugyanúgy a mikroszintű emberi viselkedésre építenek, és ugyanannak a precíz, empirikus ellenőrzésnek kell mindent alávetni. A feltevések mások. A behavioristák arra törekednek ugyanis, hogy minél realisztikusabb emberi viselkedésből induljanak ki. Olyan közgazdászok vagyunk, akik nyitottak a pszichológia, az agytudomány és más társadalomtudományok eredményeire, szeretnénk beépíteni őket, és magunk is próbálunk olyan módszereket keresni, amelyekkel feltárhatók a valószerű emberi viselkedések. Az "alapító atyák" közül Amos Tversky és a közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott Daniel Kahneman is pszichológus volt. 'k már a hetvenes években rámutattak néhány olyan, a gazdasági döntések szempontjából fontos jelenségre, amelyek kimaradtak az akkori közgazdasági modellekből. Az ő meglátásaikat Richard Thaler hozta be először a közgazdaságtanba, és alkalmazta olyan klasszikus problémákra, mint a pénzhez, a tulajdonhoz való viszony vagy a megtakarítás.

MN: A közgazdászok hagyományos felfogásában az emberek racionálisak, mindent át tudnak gondolni, ki tudnak számolni, és megvalósítják, amit elterveznek. Hogy lehet az, hogy a közgazdaságtan sokáig jól elvolt ezzel az erősen leegyszerűsítő emberképpel?

KB: A közgazdászok hagyományosan nem tartják igazán fontosnak, hogy a modelljeik viselkedési feltevései realisztikusak legyenek. Jó, ha hihetőek, de egy közgazdasági elmélet sikere inkább azon múlik, hogy pontosak-e az előrejelzései, hogy segít-e megérteni a gazdasági jelenségeket, és hogy mennyire nyújt fogódzót abban, hogy hatékony intézményeket tervezhessünk. Tudjuk, hogy az emberek nem tökéletesen racionálisak, de ha az erre a feltevésre épülő modell jól elkapja, hogy merre megy az infláció, vagy milyen hatások várhatók az adórendszer átalakításától, akkor nem nagyon kapargatjuk a racionalitási feltevést. Minket, behavioristákat ugyanazok a kérdések érdekelnek, mint a "normális" közgazdászokat, de azt gondoljuk, akkor van a megválaszolásukra a legjobb esélyünk, ha az emberi viselkedéssel kapcsolatban hihető feltevésekből indulunk ki.

 

MN: Mik a legjobban kiismerhető viselkedési elhajlásaink?

KB: Ne hívjuk őket elhajlásnak, az emberi viselkedés nem valami rendellenesség. Amit a közgazdaságtan normálisnak feltételez, az sokszor csak a történelmi véletlen műve. Jól illusztrálható ez az időinkonzisztencia jelenségén, ami talán a legfontosabb eltérés a hagyományos viselkedési feltevésektől. Az időbeli döntések általános modelljében (vagyis a "normális" közgazdászok szerint) a döntések mindig konzisztensek. Ez azt jelenti, hogy amit a szereplők ma elterveznek, azt holnap maradéktalanul végre is hajtják. Teljesen hétköznapi jelenség azonban, hogy amit eltervezünk, azt nem tesszük meg, mert a jelenbeli kényelmetlenség visszahúz, akaratgyengék vagyunk, és rövid távon máshogy viselkedünk, mint ahogyan a messzi céljaink szerint kéne. Ez emberi dolog, nem elhajlás. És csak azért lett az alapmodell része a konzisztencia annak idején, mert a korabeli technikákkal ezt lehetett elemezni. Még nem voltak eszközeink arra, hogy a különböző vágyak (hogy ma még rágyújtanék, de holnap már leszoknék) közötti konfliktust vizsgáljuk.

false

 

Fotó: Németh Dániel

 

MN: Az időbeli inkonzisztencia a legfontosabb tehát, mi van még?

KB: Például a különböző dolgokat nem önmagukban ítéljük meg, hanem másokhoz képest, és a dolgok beállítása, csomagolása is számít. Erről nem nagyon vannak közgazdasági modellek, bár a marketingesek régóta kihasználják az ebben rejlő lehetőségeket. Aztán hogy az emberek csak viszonylag kevés dologra tudnak egyszerre odafigyelni, így a termékek drága és előnytelen tulajdonságait el lehet rejteni előlük. Azt is tudjuk, hogy az emberek hajlamosak szisztematikus statisztikai hibákra. Például az időben közelebbi megfigyeléseknek nagyobb súlyt adunk: ha egy befektetési alap az utolsó két évben nagyon jól teljesített, akkor hajlamosak vagyunk túlbecsülni a jövőben várható hozamát is. Végül pedig az, hogy ritkán változtatunk az alapbeállításokon, bármilyenek legyenek is. Ha a munkahelyeden az az alapértelmezés, hogy az MKB nyugdíjpénztárába utalják a járulékodat, akkor általában úgy hagyod, ritka, hogy aktívan változtass rajta.

MN: A "normális" közgazdászok azt mondanák, hogy a racionális döntéshozónak túl költséges a szükséges információk összegyűjtése, ezért marad az alapértelmezésnél.

KB: Szinte minden jelenséget meg lehet magyarázni racionális modellel is. Az is fontos azonban, hogy meggyőzően tegyük. Ha - a példánknál maradva - azt kell hozzá feltételeznünk, hogy a nyugdíjpénztári hozamok kinyomozása eszméletlenül költséges, akkor az nem annyira hihető. Sajnos a konzervatívabb közgazdászok még ilyenkor sem szeretik feloldani a racionalitási feltevést. Többször előfordult, hogy amikor az előadás elején felvázoltam, hogy milyen jelenségeket szeretnék modellezni, akkor mindenki lelkesen bólogatott, hogy persze, a feleségem is pont így viselkedik. Aztán amikor a modellre került a sor, akkor a korábban igen megértő emberek visszahőköltek: de hát miért akarnád ezt a furcsaságot beletenni a modellbe? Azért azt is tegyük hozzá, hogy néha nem számít, hogy a megfigyelt jelenségeket az információ hiánya vagy a nem racionális viselkedés okozza. Mindegy, hogy a fenti példában az emberek miért járnak rosszul, érdemes elgondolkozni azon, hogy lehet-e nekik segíteni.

MN: Az általad említett magatartásokat anekdotikusan mindenki jól ismeri. Elég ez ahhoz, hogy elfogadjuk őket általános magatartási feltevéseknek?

KB: Nem. De sokféle szisztematikus bizonyítékunk is van. Vannak a kísérletek, amelyek a természettudományok módszereit imitálják. Az időinkonzisztencia esetében megkérdezhetünk különböző tesztalanyokat arról, hogy ma szeretnének-e negyven dollárt, vagy inkább két hét múlva hatvanat, másokat meg arról, hogy egy év múlva szeretnének-e negyven dollárt, vagy 54 hét múlva hatvanat. Ha az előbbi kérdésre inkább a negyven, az utóbbira viszont inkább a hatvan dollár a válasz, az azt jelenti, hogy a döntések időben nem stabilak, nem konzisztensek. A bizonyítékok a való világból is jönnek. Megfigyelhető például, hogy az emberek jellemzően olyan hitelkártya-ajánlatokat fogadnak el, amelyek a rövid távú tartozásokra alacsony, a hoszszú távúakra viszont nagyon magas kamatot írnak elő. Ez furcsa, mert a tényleges viselkedésük nem áll összhangban a választásaikkal, hiszen a legtöbben sokáig nem fizetik vissza a hitelkártya-tartozásukat, így sokáig nyögik a magas kamatokat. Ebből az válik világossá, hogy előzőleg egészen mást gondolnak arról, hogy hogyan fognak viselkedni, mint ahogy valójában a későbbiekben teszik. Ez is az inkonzisztencia jele.

MN: Nagyobb tere van-e az állami beavatkozásnak, ha az emberek nem racionálisak, akaratgyengék, és mindenféle viselkedési problémával küzdenek?

KB: A paternalizmustól a legtöbb behaviorista is tart, és jogosnak gondoljuk azokat az érveket, amelyek a közgazdászokat hagyományosan szkeptikussá teszik az állami beavatkozással szemben. Az állam sokszor tényleg nem tudhatja jobban, hogy mi a jó a fogyasztónak. Azt is valljuk azonban, hogy a beavatkozás nem eleve elvetendő. Ráadásul minél többet tudunk az emberi viselkedésről, annál finomabb eszközeink lesznek. Az alapbeállítások iránti vonzalom például könnyen meglovagolható mindenféle paternalista kényszer nélkül is. Tehát a viselkedési közgazdaságtan fényében inkább más és okosabb, de nem feltétlenül több beavatkozás kell.

MN: Van példa arra, hogy a behavioristák ajánlásai a gazdaságpolitikai döntésekre is hatással voltak?

KB: A leghíresebb Richard Thaler kísérlete, a SMarT (Save More Tomorrow) program, amelyet először egyetlen vállalatnál alkalmaztak, ma már több százezer embert érint, és 2006-ban törvény is született, ami arra ösztönzi a vállalatokat, hogy ajánljanak ilyen konstrukciókat az alkalmazottaiknak. A cél az volt, hogy az emberek többet takarítsanak meg a nyugdíjaséveikre. Egy klasszikus közgazdász szerint ezt úgy kell elérni, hogy kamattámogatást nyújtunk a megtakarításokra, vagyis javítunk a racionális szereplők ösztönzőin. Ez nagyon drága megoldás. Thaler ennél jobbat ajánlott: szerződjön a cég a munkavállalókkal, hogy a jövőbeli fizetésemelésük egy részét automatikusan egy megtakarítási számlára utalják. Így látszólag soha nem kell lemondaniuk semmiről, hiszen mindig csak a többletpénz egy részét utalják el. Ráadásul a szerződés bármikor költségmentesen felmondható. Mivel azonban Thaler - helyesen - úgy sejtette, hogy az emberek úgysem változtatnak az alapbeállításon, a terv a megtakarítások példátlan bővülésével járt együtt, a kísérleti vállalatnál a munkavállalók átlagos megtakarítási rátája 3,5-ről 13 százalék fölé emelkedett. Ez arra utal, hogy a megtakarítási döntéseket súlyosan terhelő időinkonzisztencia kezelhető okos alapbeállításokkal.

MN: És mi van a klasszikus hayeki érvvel: nem kell félni attól, hogy ezek az okos kis aligbeavatkozások felhalmozódnak, és belecsúszunk a szolgaságba?

KB: Sosem láttam precíz magyarázatot, logikai elemzést, hogy miért lenne ez így. Vannak is ellenérveim. Először is: sosem a nulláról indulunk. Honnan tudjuk, hogy nem vagyunk már régen rajta azon a bizonyos veszélyes csúszdán? Másfelől: honnan tudjuk, hogy a csúszda pont a szolgaság irányába lejt? Nem lehet, hogy a másikba? Miért nem az a veszélyes, ha nem szabályozunk? A hayeki érvek nagyon mélyen beleivódtak a közgazdászokba. Sokszor szembesültem ezzel, amikor a cigaretta optimális adóztatásáról szóló cikkünket adtam elő. Ma a cigarettát adóztatnátok, holnap a hamburgert, aztán holnapután bevezetitek a kommunizmust - hangoztatták a kritikusok. Pedig erre egyáltalán nem gondoltunk.

MN: Mennyire érdekli a behavioristákat a szabályozás?

KB: A viselkedési közgazdaságtan normatív következményeinek feltárása a jövő egyik leggyümölcsözőbb területe. Erről szól a szakterület első igazi bestsellere, a Thaler-Sunstein-szerzőpáros híres könyve, a hamarosan magyarul is megjelenő Nudge. Az egészségügy területén is folynak kutatások, ahol a finom kis terelések életeket menthetnek, és a biztosítóknak is sok pénzt megérnek. Hogyan lehet például rávenni embereket arra, hogy pontosan szedjék a gyógyszereiket? A hitelpiac területén nekem is vannak cikkeim arról, hogy milyen lenne az ideális hitelszerződés, ha az időinkonzisztencia-problémákat figyelembe vennénk.

MN: A viselkedési közgazdaságtan sikerterület. Lehet még ennél is szebb a jövő?

KB: Sokat haladtunk előre. Amikor a doktori védés után kikerültem az egyetemről és a viselkedési közgazdaságtant jelöltem meg szakterületemként, az eléggé kockázatosnak tűnt, én voltam a második az amerikai közgazdászpiacon, aki ezzel a címkével indult. Azóta egyre több diák jön már így. Könnyebb előadni, legalább a metakérdéseket (hogy mire jó ez az egész) nem kell már újra és újra felvetni. De még messze vagyunk az ideálistól. Örülnék, ha odáig eljutnánk, hogy teljesen a főáram részévé váljunk, és ha a legtöbb közgazdász nem bújja is a pszichológiai szaklapokat, természetes és elvárt legyen felvetni, hogy a közgazdasági modellek hihető viselkedési feltevésekre épülnek-e.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.