Magyar Narancs: Kik azok a viselkedési közgazdászok?
Kőszegi Botond: A viselkedési közgazdaságtan (behavioral economics) nem önálló diszciplína, inkább bizonyos közgazdászokat jellemző hozzáállás. Amit a behavioristák művelnek, az hasonló a "normális" közgazdaságtanhoz, ugyanazok a kérdések, ugyanaz a módszer, ugyanúgy a mikroszintű emberi viselkedésre építenek, és ugyanannak a precíz, empirikus ellenőrzésnek kell mindent alávetni. A feltevések mások. A behavioristák arra törekednek ugyanis, hogy minél realisztikusabb emberi viselkedésből induljanak ki. Olyan közgazdászok vagyunk, akik nyitottak a pszichológia, az agytudomány és más társadalomtudományok eredményeire, szeretnénk beépíteni őket, és magunk is próbálunk olyan módszereket keresni, amelyekkel feltárhatók a valószerű emberi viselkedések. Az "alapító atyák" közül Amos Tversky és a közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott Daniel Kahneman is pszichológus volt. 'k már a hetvenes években rámutattak néhány olyan, a gazdasági döntések szempontjából fontos jelenségre, amelyek kimaradtak az akkori közgazdasági modellekből. Az ő meglátásaikat Richard Thaler hozta be először a közgazdaságtanba, és alkalmazta olyan klasszikus problémákra, mint a pénzhez, a tulajdonhoz való viszony vagy a megtakarítás.
MN: A közgazdászok hagyományos felfogásában az emberek racionálisak, mindent át tudnak gondolni, ki tudnak számolni, és megvalósítják, amit elterveznek. Hogy lehet az, hogy a közgazdaságtan sokáig jól elvolt ezzel az erősen leegyszerűsítő emberképpel?
KB: A közgazdászok hagyományosan nem tartják igazán fontosnak, hogy a modelljeik viselkedési feltevései realisztikusak legyenek. Jó, ha hihetőek, de egy közgazdasági elmélet sikere inkább azon múlik, hogy pontosak-e az előrejelzései, hogy segít-e megérteni a gazdasági jelenségeket, és hogy mennyire nyújt fogódzót abban, hogy hatékony intézményeket tervezhessünk. Tudjuk, hogy az emberek nem tökéletesen racionálisak, de ha az erre a feltevésre épülő modell jól elkapja, hogy merre megy az infláció, vagy milyen hatások várhatók az adórendszer átalakításától, akkor nem nagyon kapargatjuk a racionalitási feltevést. Minket, behavioristákat ugyanazok a kérdések érdekelnek, mint a "normális" közgazdászokat, de azt gondoljuk, akkor van a megválaszolásukra a legjobb esélyünk, ha az emberi viselkedéssel kapcsolatban hihető feltevésekből indulunk ki.
MN: Mik a legjobban kiismerhető viselkedési elhajlásaink?
KB: Ne hívjuk őket elhajlásnak, az emberi viselkedés nem valami rendellenesség. Amit a közgazdaságtan normálisnak feltételez, az sokszor csak a történelmi véletlen műve. Jól illusztrálható ez az időinkonzisztencia jelenségén, ami talán a legfontosabb eltérés a hagyományos viselkedési feltevésektől. Az időbeli döntések általános modelljében (vagyis a "normális" közgazdászok szerint) a döntések mindig konzisztensek. Ez azt jelenti, hogy amit a szereplők ma elterveznek, azt holnap maradéktalanul végre is hajtják. Teljesen hétköznapi jelenség azonban, hogy amit eltervezünk, azt nem tesszük meg, mert a jelenbeli kényelmetlenség visszahúz, akaratgyengék vagyunk, és rövid távon máshogy viselkedünk, mint ahogyan a messzi céljaink szerint kéne. Ez emberi dolog, nem elhajlás. És csak azért lett az alapmodell része a konzisztencia annak idején, mert a korabeli technikákkal ezt lehetett elemezni. Még nem voltak eszközeink arra, hogy a különböző vágyak (hogy ma még rágyújtanék, de holnap már leszoknék) közötti konfliktust vizsgáljuk.
| ||
MN: Az időbeli inkonzisztencia a legfontosabb tehát, mi van még?
KB: Például a különböző dolgokat nem önmagukban ítéljük meg, hanem másokhoz képest, és a dolgok beállítása, csomagolása is számít. Erről nem nagyon vannak közgazdasági modellek, bár a marketingesek régóta kihasználják az ebben rejlő lehetőségeket. Aztán hogy az emberek csak viszonylag kevés dologra tudnak egyszerre odafigyelni, így a termékek drága és előnytelen tulajdonságait el lehet rejteni előlük. Azt is tudjuk, hogy az emberek hajlamosak szisztematikus statisztikai hibákra. Például az időben közelebbi megfigyeléseknek nagyobb súlyt adunk: ha egy befektetési alap az utolsó két évben nagyon jól teljesített, akkor hajlamosak vagyunk túlbecsülni a jövőben várható hozamát is. Végül pedig az, hogy ritkán változtatunk az alapbeállításokon, bármilyenek legyenek is. Ha a munkahelyeden az az alapértelmezés, hogy az MKB nyugdíjpénztárába utalják a járulékodat, akkor általában úgy hagyod, ritka, hogy aktívan változtass rajta.
MN: A "normális" közgazdászok azt mondanák, hogy a racionális döntéshozónak túl költséges a szükséges információk összegyűjtése, ezért marad az alapértelmezésnél.
KB: Szinte minden jelenséget meg lehet magyarázni racionális modellel is. Az is fontos azonban, hogy meggyőzően tegyük. Ha - a példánknál maradva - azt kell hozzá feltételeznünk, hogy a nyugdíjpénztári hozamok kinyomozása eszméletlenül költséges, akkor az nem annyira hihető. Sajnos a konzervatívabb közgazdászok még ilyenkor sem szeretik feloldani a racionalitási feltevést. Többször előfordult, hogy amikor az előadás elején felvázoltam, hogy milyen jelenségeket szeretnék modellezni, akkor mindenki lelkesen bólogatott, hogy persze, a feleségem is pont így viselkedik. Aztán amikor a modellre került a sor, akkor a korábban igen megértő emberek visszahőköltek: de hát miért akarnád ezt a furcsaságot beletenni a modellbe? Azért azt is tegyük hozzá, hogy néha nem számít, hogy a megfigyelt jelenségeket az információ hiánya vagy a nem racionális viselkedés okozza. Mindegy, hogy a fenti példában az emberek miért járnak rosszul, érdemes elgondolkozni azon, hogy lehet-e nekik segíteni.
MN: Az általad említett magatartásokat anekdotikusan mindenki jól ismeri. Elég ez ahhoz, hogy elfogadjuk őket általános magatartási feltevéseknek?
KB: Nem. De sokféle szisztematikus bizonyítékunk is van. Vannak a kísérletek, amelyek a természettudományok módszereit imitálják. Az időinkonzisztencia esetében megkérdezhetünk különböző tesztalanyokat arról, hogy ma szeretnének-e negyven dollárt, vagy inkább két hét múlva hatvanat, másokat meg arról, hogy egy év múlva szeretnének-e negyven dollárt, vagy 54 hét múlva hatvanat. Ha az előbbi kérdésre inkább a negyven, az utóbbira viszont inkább a hatvan dollár a válasz, az azt jelenti, hogy a döntések időben nem stabilak, nem konzisztensek. A bizonyítékok a való világból is jönnek. Megfigyelhető például, hogy az emberek jellemzően olyan hitelkártya-ajánlatokat fogadnak el, amelyek a rövid távú tartozásokra alacsony, a hoszszú távúakra viszont nagyon magas kamatot írnak elő. Ez furcsa, mert a tényleges viselkedésük nem áll összhangban a választásaikkal, hiszen a legtöbben sokáig nem fizetik vissza a hitelkártya-tartozásukat, így sokáig nyögik a magas kamatokat. Ebből az válik világossá, hogy előzőleg egészen mást gondolnak arról, hogy hogyan fognak viselkedni, mint ahogy valójában a későbbiekben teszik. Ez is az inkonzisztencia jele.
MN: Nagyobb tere van-e az állami beavatkozásnak, ha az emberek nem racionálisak, akaratgyengék, és mindenféle viselkedési problémával küzdenek?
KB: A paternalizmustól a legtöbb behaviorista is tart, és jogosnak gondoljuk azokat az érveket, amelyek a közgazdászokat hagyományosan szkeptikussá teszik az állami beavatkozással szemben. Az állam sokszor tényleg nem tudhatja jobban, hogy mi a jó a fogyasztónak. Azt is valljuk azonban, hogy a beavatkozás nem eleve elvetendő. Ráadásul minél többet tudunk az emberi viselkedésről, annál finomabb eszközeink lesznek. Az alapbeállítások iránti vonzalom például könnyen meglovagolható mindenféle paternalista kényszer nélkül is. Tehát a viselkedési közgazdaságtan fényében inkább más és okosabb, de nem feltétlenül több beavatkozás kell.
MN: Van példa arra, hogy a behavioristák ajánlásai a gazdaságpolitikai döntésekre is hatással voltak?
KB: A leghíresebb Richard Thaler kísérlete, a SMarT (Save More Tomorrow) program, amelyet először egyetlen vállalatnál alkalmaztak, ma már több százezer embert érint, és 2006-ban törvény is született, ami arra ösztönzi a vállalatokat, hogy ajánljanak ilyen konstrukciókat az alkalmazottaiknak. A cél az volt, hogy az emberek többet takarítsanak meg a nyugdíjaséveikre. Egy klasszikus közgazdász szerint ezt úgy kell elérni, hogy kamattámogatást nyújtunk a megtakarításokra, vagyis javítunk a racionális szereplők ösztönzőin. Ez nagyon drága megoldás. Thaler ennél jobbat ajánlott: szerződjön a cég a munkavállalókkal, hogy a jövőbeli fizetésemelésük egy részét automatikusan egy megtakarítási számlára utalják. Így látszólag soha nem kell lemondaniuk semmiről, hiszen mindig csak a többletpénz egy részét utalják el. Ráadásul a szerződés bármikor költségmentesen felmondható. Mivel azonban Thaler - helyesen - úgy sejtette, hogy az emberek úgysem változtatnak az alapbeállításon, a terv a megtakarítások példátlan bővülésével járt együtt, a kísérleti vállalatnál a munkavállalók átlagos megtakarítási rátája 3,5-ről 13 százalék fölé emelkedett. Ez arra utal, hogy a megtakarítási döntéseket súlyosan terhelő időinkonzisztencia kezelhető okos alapbeállításokkal.
MN: És mi van a klasszikus hayeki érvvel: nem kell félni attól, hogy ezek az okos kis aligbeavatkozások felhalmozódnak, és belecsúszunk a szolgaságba?
KB: Sosem láttam precíz magyarázatot, logikai elemzést, hogy miért lenne ez így. Vannak is ellenérveim. Először is: sosem a nulláról indulunk. Honnan tudjuk, hogy nem vagyunk már régen rajta azon a bizonyos veszélyes csúszdán? Másfelől: honnan tudjuk, hogy a csúszda pont a szolgaság irányába lejt? Nem lehet, hogy a másikba? Miért nem az a veszélyes, ha nem szabályozunk? A hayeki érvek nagyon mélyen beleivódtak a közgazdászokba. Sokszor szembesültem ezzel, amikor a cigaretta optimális adóztatásáról szóló cikkünket adtam elő. Ma a cigarettát adóztatnátok, holnap a hamburgert, aztán holnapután bevezetitek a kommunizmust - hangoztatták a kritikusok. Pedig erre egyáltalán nem gondoltunk.
MN: Mennyire érdekli a behavioristákat a szabályozás?
KB: A viselkedési közgazdaságtan normatív következményeinek feltárása a jövő egyik leggyümölcsözőbb területe. Erről szól a szakterület első igazi bestsellere, a Thaler-Sunstein-szerzőpáros híres könyve, a hamarosan magyarul is megjelenő Nudge. Az egészségügy területén is folynak kutatások, ahol a finom kis terelések életeket menthetnek, és a biztosítóknak is sok pénzt megérnek. Hogyan lehet például rávenni embereket arra, hogy pontosan szedjék a gyógyszereiket? A hitelpiac területén nekem is vannak cikkeim arról, hogy milyen lenne az ideális hitelszerződés, ha az időinkonzisztencia-problémákat figyelembe vennénk.
MN: A viselkedési közgazdaságtan sikerterület. Lehet még ennél is szebb a jövő?
KB: Sokat haladtunk előre. Amikor a doktori védés után kikerültem az egyetemről és a viselkedési közgazdaságtant jelöltem meg szakterületemként, az eléggé kockázatosnak tűnt, én voltam a második az amerikai közgazdászpiacon, aki ezzel a címkével indult. Azóta egyre több diák jön már így. Könnyebb előadni, legalább a metakérdéseket (hogy mire jó ez az egész) nem kell már újra és újra felvetni. De még messze vagyunk az ideálistól. Örülnék, ha odáig eljutnánk, hogy teljesen a főáram részévé váljunk, és ha a legtöbb közgazdász nem bújja is a pszichológiai szaklapokat, természetes és elvárt legyen felvetni, hogy a közgazdasági modellek hihető viselkedési feltevésekre épülnek-e.
