Nem állíthatnánk, hogy lapzártánkkor a szövetségesek szempontjából különösebben jól állnának a dolgok. A hadijelentések egyik, pesszimista olvasata szerint a Szaddám Huszein megdöntését célzó katonai akcióval kapcsolatos minden veszély és kockázat lassan materializálódni látszik a horizonton: és félő, nemcsak, sőt nem elsősorban a katonák számították el magukat, hanem a háború politikai mentorai is. A Pentagon mindenesetre mindent cáfol.Atöbb száz kilométer hosszan elnyúló szövetséges menetoszlop (ami egyben frontvonal is), a múlt hét végi homokviharok meg a homok általában, ami a harci helikopterek számára amúgy is nehézzé és veszélyessé teszi a le- meg felszállást, az aktív "ellenállási gócok" a már "elfoglalt" területeken, a lassan érlelődő humanitárius katasztrófa mind jó oka lehetne annak, hogy elöljáróik megálljt parancsoljanak a szövetséges csapatoknak. Ezt azonban - már tudniillik a megállást - Tommy Franks tábornok, főparancsnok vasárnap esti sajtótájékoztatóján erőteljesen cáfolta, és tagadta azt is, hogy a Bagdadtól déli harcterekre indított amerikai csapatok, a 4. gyalogoshadosztály valami terven felüli és csak a szükség által kikényszerített erősítés lenne: "Minden a terv szerint halad" - állította. (A The New York Times hétfői analízise szerint ez akár igaz is lehet: azzal, hogy a több tízezres erősítést az eredeti elképzelések szerint már a háború utáni konszolidáció követeli meg.) A Washington Post ugyancsak hétfői elemzőjének egyes magas rangú katonai forrásai szerint a háború akár hónapokig is elhúzódhat: Bagdad bevételének kísérlete előtt pedig a déli területeken kellene stabilizálni a katonai jelenlétet.
Az mindenesetre nyilvánvaló: a szövetségesek mindeddig mindhiába várták, hogy az iraki katonák tömegesen dezertáljanak, és az iraki civil lakosság nekilásson a rezsim felszámolásához. A késlekedés lehetséges okai - már tudniillik, hogy melyik igaz közülük - nemcsak a küzdelem további menetét befolyásolhatják, de kihatással lehetnek az egész háború későbbi politikai és erkölcsi megítélésére is.
Ki tud többet?
Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiája, melyet Bush elnök tavaly szeptemberben ismertetett a kongresszussal, úgy tartja: "A föld egyetlen népe sem vágyik arra, hogy elnyomják, nem törekszik a szolgaságra, és nem várja repesve a titkosrendőrség éjjeli látogatását." Ezzel a nemes elvvel kétségkívül nehéz nem egyetérteni: és igazságát úgy másfél évvel ezelőtt a táliboktól frissen felszabadult Kabulból érkező képek és tudósítások csak megerősíteni tudták. Ám sem az elnök, sem más háborúpárti kormányzati tisztviselők eme általánosságokon túl nem fejtették ki, hogy mit tudnak arról: valójában mennyire lelkesen várják az irakiak a felszabadító csapatokat. Gyanítjuk, az emigránsok és szökevények véleményén és a tőlük kapott híreken túl sem a politikusoknak, sem a katonáknak nem lehettek erről pontos információik. (Egy, a New York Review of Booksban megjelent riport - Tim Judah: Waiting for the War, február 26. - szerint a Jordániában élő iraki menekültek többsége még a háborút is támogatja Szaddám eltávolítása érdekében; az emigráns iraki politikusok pedig 1991 óta várnak erre a pillanatra - de kérdés, mennyire mérvadó az ő véleményük az országon belüli hangulat tekintetében.) A hivatalos szövetséges tájékoztatás, hogy ne mondjuk, propaganda szerint a tömeges átállás, illetve a hadsereg széthullása azért nem következett be - egyelőre -, mert még mindig iszonyatos a Huszein-rezsim félelemképző kapacitása, és az irakiak, akik nem a CNN-t vagy a Sky Newst nézik, hanem az iraki tévét, és nem az amerikai kormányzattól, hanem Huszein kormányától értesülnek az amerikai szándékokról, a szövetségesektől is félnek. (Bizalmatlanságuk másik forrása az lehet, hogy 11 évvel ezelőtt Amerika egyszer már elárulta őket.) Az mindenestre valószínűnek látszik, hogy a hadjárat tervezői nem rendelkeztek pontos elképzelésekkel arról, hogyan is fog kitörni a Huszein-ellenes forradalom, és a kurdoktól eltekintve nem kerestek ehhez szövetségeseket sem az országon belül. A lakosság mintegy 60 százalékát kitevő síiták legnagyobb politikai szervezete, az Iszlám Forradalom Legfelsőbb Tanácsa a hírek szerint - Teherán tanácsait követve - bár üdvözölné Huszein bukását, nem kíván együttműködni az amerikaiakkal. A tartózkodás kölcsönös lehet, tekintettel egyrészt az Egyesült Államok és Teherán feszült viszonyára, másrészt az iszlamista iráni szabadcsapatok betörésének veszélyére.
A szövetségesek ilyen körülmények között egyrészt a rezsimhez hű és a lakosság - vélelmezett - terrorizálásáért felelős fegyveres testületek között akarnak szétcsapni, másrészt a felszabadított területek lakosságát kell meggyőzniük arról, hogy nem ellenük, de értük jöttek. Úgy tűnik, az amerikai erők abban bíznak: ha katonai értelemben megsemmisítik a Köztársasági Gárda Bagdad alá összevont erőit, annak pszichológiai hatása végigsöpör minden elnyomó apparátuson (ha már Huszein fejére nem sikerült bombát ejteniük), s ezek tagjai az ellenállás kilátástalansága miatt elmenekülnek, felszívódnak. Jobbára a rezsimhű elemek pszichológiai kikészítését szolgálják a Bagdad elleni bombatámadások is.
Visszalőnek
A szövetséges források elismerték azt is, hogy nem számítottak ilyen ellenállásra, illetve nem ilyen ellenállásra számítottak. Ha elfogadjuk a legoptimistább magyarázatukat, miszerint a körbezárt városokban pusztán a Baath-párt és a különféle Szaddám-hű milicisták terrorja késlelteti a felszabadítást, akkor a szövetségeseknek nemcsak hadseregként, de afféle speciális, túszmentő alakulatként is meg kell állni a helyüket. Mindez növelheti a polgári áldozatok számát, az pedig az iraki lakosság ellenállását a szövetségesekkel szemben; akárcsak az öngyilkos merényletek, amelyek után a szövetséges katonák először gyanakvóbbak, majd ellenségesebbek is lehetnek az iraki civilekkel. Szaddám legfontosabb célja és túlélésének egyetlen esélye most az lehet, hogy megakadályozza az iraki lakosság és a szövetségesek kooperációját, azt, hogy a megszálló/felszabadító csapatok megnyerjék az irakiak "szívét és lelkét". Ez a fajta "harcmodor" egyébként - a civil lakosság túszként való felhasználása és az öngyilkos merényletek - tipikusan a terroristákra jellemző, ami post festa alátámasztja a Bush-kormányzat ideológusainak azt a tételét, miszerint szerves összefüggés áll fenn az elnyomó, zsarnoki rezsimek és a terrorizmus között. Márpedig ez a tétel kiemelt helyen szerepel abban a gondolati láncban, amelynek végeredménye az Irak elleni támadás lett. Ez a szillogizmus egyébiránt nem azt állította, hogy közvetlen összefüggés lenne a Huszein-rezsim és az Al-Kaida között, hanem azt, hogy a globális terrorizmusnak szüksége van valamiféle állami hátországra - politikusokra, bankokra, diplomáciai futárpostára, a titkosszolgálatok által átadott információkra, titkos kiképzőtáborokra, ideológiára stb. -, hogy a terrorizmus nem élhet meg egy-egy kormány aktív támogatása nélkül. A globális terrorizmus felszámolása - ami Amerika alapvető, első számú külpolitikai célja - akkor érhető el tehát, ha megdőlnek a zsarnoki rezsimek, és ha az utánuk elinduló lassú, fokozatos demokratizálódás, majd az ebből kibomló gazdasági fellendülés fokozatosan elemészti a terrorizmus társadalmi hátterét.
Túlvállalás
Az iraki forradalom késlekedése, netán elmaradása miatt a katonai és speciális rendőri tennivalókon kívül a szövetséges csapatokra maradt az a feladat is, hogy az ellenőrzésük alá vont területeken gondoskodjanak a lakosságról - élelmezéséről, ivóvizének biztosításáról, orvosi ellátásáról - is, hiszen bajosan lehetne a felszabadítás eszméjének megnyerni a hadműveletek miatt épp éhen vagy szomjan halni készülő lakosságot. A mind ez idáig az egyetlen szövetséges fennhatóság alá került nagyobb városból, Umm Kaszrból érkező képek, valamit a készülő humanitárius akció méreteiről felröppent becslések tanulsága szerint ez már önmagában is hatalmas logisztikai vállalkozás lenne, aminek nehézségeit csak súlyosbítja, hogy lebonyolítása közben továbbra is számolni kell majd a gerillatámadásokkal - a körbezárt Nedzsefben például több mint félmillió ember várja majd a vékony és támadásoknak kitett utánpótlási vonalakon érkező segélyeket.
Vajon a szövetséges csapatok képesek lesznek-e ezekre a feladatokra úgy, hogy közben nem roppan meg a Huszein-rezsim gerince - és vajon megroppanhat-e a rezsim úgy, ha a szövetségesek nem lesznek erre képesek? Bár maga Bush elnök nem szabott határidőt a hadműveleteknek, kimondva-kimondatlanul villámháborúban reménykedett mindenki. Donald Rumsfeld védelmi miniszter stratégiai ideái szerint az amerikai fegyverek óriási technikai fölénye lehetővé teszi, hogy viszonylag kis létszámú élő erő gyorsan mozogva, a saját és a civil lakosság veszteségeit minimálisra szorítva érje el a katonai győzelmet. Tény, hogy lapzártánkig száznál kevesebb szövetséges katona halt meg Irakban, közülük jó néhányan balesetben vagy "baráti tűzben"; és bizonyos egységek már csak 80 kilométerre vannak Bagdadtól. De tény az is: még azt sem tudjuk, hogy a szövetségesek mindeddig mennyi veszteséget okoztak az iraki hadseregnek, és nem tudjuk azt sem, hogy milyen ellenállásra kell számítaniuk a következőkben.
Ez a drágán megszerzett előny (az Egyesült Államok védelmi költségvetése a GDP 3,8 százaléka - abszolút értékben több mint az utána következő tizen-akárhány államé összesen) új vistákat nyitott a Bush-kormányzat előtt; a szédítő technikai fejlődés a jóságos hegemón, a demokráciaexportőr birodalom, az igazságos világbéke egyedüli biztosítójának a szerepével kecsegtet. A Bush elnök által jegyzett nemzetbiztonsági doktrína éppenséggel teljes fordulat a Bush elnökjelölt propagálta szolid elzárkózáshoz képest; egyszerre emlékeztet a wilsoni idealizmusra és a reagani "szorítsuk meg az oroszok tökét" politikára. És Irak csak az első lépés lenne a Közel-Kelet demokratizálása/demokratizálódása felé: a következő célpont bevallottan Irán és Szíria (a hét végén Donald Rumsfeld megint jól megfenyegette őket). Józan bírálói e nagyralátó programot veszélyes fantáziálásnak nevezik - mert előre nem látható és regionális katasztrófával járó következményekhez vezethet; mert Amerikának nemhogy nincsenek szövetségesei, de épp ellenkezőleg, maga ellen fordít mindenkit; mert az Egyesült Államok semmilyen kiutat nem kínál sem a mindenre elszánt Szaddám Huszeinnek, sem a régió többi jelenlegi vezetőjének. Az irakiak pedig azért nem lázadnak fel Szaddám ellen, mert úgy érzik, a hazájukat védik az idegen megszállóval szemben. És a tétet nem Huszein, hanem a vallási megszállott George W. Bush emelte ilyen magasra - saját maga, saját hazája és az egész világ számára.
Nem tehetünk többet: nézzük a híreket, és morzsoljuk közben a rózsafüzért.
Mihál Ervin
(Ontario)
