Tizenegy körül aztán kicsit megpezsdül az élet, több borostás fiatal is előkerül a hálókból, hogy a mosdó meglátogatása után felmarkolják a reggelire kikészített tejet és kakaós kalácsot. A Narancs az ország legkülönösebb gyermekotthonában járt, ahol a "gyerekeket" néha állatkertbe viszik, máskor óvszert adnak nekik.
A kísérő nélküli kiskorúak (belső, menekültügyes szóhasználattal: "knk") nagykanizsai otthona tavaly februárban nyílt meg a határigazgatóság területén, a szülő vagy kísérő nélkül az országba érkező menekült gyerekek ellátására. A célkitűzés nemcsak humánus, de racionális is volt, hiszen a knk-k száma az évtized elején folyamatosan nőtt, miközben a legsérülékenyebb menekültcsoportról van szó: a menekült gyerekek könnyen válhatnak szexuális és más kizsákmányolás vagy emberkereskedelem áldozatává. A 20 fős otthont nonprofit szerződéses alapon a Vöröskereszt üzemelteti, a költségek háromnegyedét az EU, a többit a Vöröskereszttől átvállalva a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala (BM BÁH) biztosítja. Az otthonnak jelenleg nyolc lakója van: két indiai, két iráni és két kosovói, továbbá egy bangladesi és egy csecsen ifjonc. Lányok nincsenek, és egy 15 éves csecsen fiú kivételével valószínűleg mindannyian nagykorúak.
Hivatalosan persze nem, hiszen akinek nincs hiteles, a születési idejét feltüntető irata, és ránézésre nem nyilvánvalóan nagykorú, arról a bevándorlási hatóság kénytelen bemondásra elhinni, hogy még nem töltötte be a 18-at. Garamvölgyi Ágnes, a BM BÁH menekültügyi igazgatója szerint nemzetközi jelenség, hogy a fiatal menekültek, ha tehetik, 18 év alattinak mondják magukat, és a születésnapok is gyakran esnek pont január 1-jére vagy egyéb, könynyen megjegyezhető dátumra.
Csak a szíve legyen fiatal
Valójában elég nehéz megállapítani egy külföldi fiatal pontos korát, különös tekintettel sokuk eltérő, például fekete-afrikai vagy délkelet-ázsiai etnikai hátterére. Mindez amúgy rendben is van, hiszen a szabályozásnak nyilvánvalóan a kiskorúakat kell védenie, és ellenkező esetben előfordulhatna, hogy a hivatalnokok olykor irat nélküli kiskorúakat minősítenek nagykorúvá. Márpedig kiskorú menekültnek lenni jobb, hiszen őket nem lehet az országból kiutasítani vagy kitoloncolni, nem zárhatók fogdába, az ügyük elbírálása gyorsabb, és hivatalból kirendelt gyám gondoskodik az érdekeik védelméről.
Aki járt már Magyarországon menekülttáborban, nagyra értékelné a nagykanizsai otthon kényelmét. Nem mintha Debrecenben vagy Békéscsabán kifejezetten infernálisak lennének a körülmények, de ott azért (az éjszakai órákat kivéve) teljesen szabad kijárás, korlátlan, szélessávú internethasználat vagy napi ötszöri étkezés nem szerepel a kínálatban, nem beszélve a nagykanizsai épület, a hálók és a kiszolgálóhelyiségek kifogástalan állapotáról. A különbségről az is sokat elárul, hogy Kanizsán jelenleg tíz dolgozó jut nyolc ellátottra (a "gyereklétszám" folyamatosan változik, a legmagasabb eddig 21 volt), miközben Debrecenben 200 menekültről 30 alkalmazott gondoskodik. Mindehhez még annyi tehető hozzá, hogy a menedékkérelem jogerős elutasítása esetén a "továbbutazást" választók számára valószínűleg a nyugati határ viszonylagos közelsége is jelent némi extra vonzerőt.
"Ha valamelyikük egy bizalmas beszélgetés során bevallja, hogy valójában 24 éves, attól azért mi még nem szaladunk beárulni a menekültügyes ügyintézőnél" - mesél a gondozó vöröskeresztes alkalmazottak furcsa helyzetéről az intézményt idén február óta vezető Nagy János. "Seventeen" - feleli a korára vonatkozó kérdésünkre kis mosollyal az elsőnek felkelő iráni Taher, ami akár igaz is lehet, bár ha tippelni kéne, inkább 19-20 évesnek gondolnánk. Mint mondja, négy hónapja, autóval, osztrák vízummal érkezett Magyarországra. A Teherán környékéről származó fiú szülei meghaltak, és egyéb okok mellett azért hagyta el Iránt, mert keresztényként nem sok jóra számíthatott. Az intézményben jelenleg Taher az egyetlen, aki megkapta a menekültstátust. Magyarországon szeretne maradni, tanulna, és albérletbe költözne, ehhez azonban jövedelemre van szüksége, úgyhogy most munkát keres. Az otthon többi lakójához hasonlóan, csak náluk nagyobb kedvvel, hetente három-három alkalommal tanul magyarul, illetve számítógépes ismereteket. "Baby money" - vigyorog kényszeredetten a havi 2500 forintos készpénzellátmányán, amin azonnal telefonkártyát vesz, hogy felhívhassa Amerikában élő hozzátartozóit: más pénze, vagyona, értéke nincs.
A két kosovói fiú, Dibran és Spen is 17 éves, csakúgy, mint a bangladesi Rahman meg a még náluk is később kelő indiaiak. A kosovóiaktól megtudjuk, hogy Olaszországba szerettek volna eljutni, de állítólag nemsokára (miután betöltik a 18-at) repülővel visszaküldik őket Pristinába. A csecsen Arehan arra vár, hogy ismét a Lengyelországban élő szüleivel lehessen, az indiaiak viszont egyáltalán nem tudnak vagy akarnak megszólalni angolul. Valamennyien lassan, kedvetlenül ingáznak a pingpongasztallal és kondigépekkel felszerelt sporthelyiség, a kert, a zenétől bömbölő tévészoba és a konyha, valamint a hálóik között, aki pedig ért a számítógéphez, beveti magát az internetszobába.
Nehéz kamaszkor
"Ma már az lenne a kihívás, ha egyszer csak jönne sok 10-12 éves gyerek"- illusztrálja a fejtetőre állt viszonyokat a menekültügyi igazgató, miután az otthon a körülményekhez igazodva már elsősorban fiatalok ellátására van berendezkedve. (Gyerekek csak a legritkább esetben menekülnek el valahonnan kísérő nélkül, és általában akkor maradnak egyedül, ha útköz-ben szétszakad a család.) Nagy János szerint is igyekeznek a körülményeket úgy kialakítani, hogy az megfeleljen a "gyerekek", azaz a fiatal felnőttek igényeinek. Ezt a célt szolgálják a nyelv- és számítógép-tanfolyamok vagy igény szerint a koncert- és mozilátogatások, a kulturális programok, a rendszeres fővárosi állatkerti és vidámparki látogatások. Az indiaiak kedvéért pár hete még a közeli Krisna-faluba is szerveztek látogatást, ám az végül érdeklődés hiányában elmaradt. A "gyerekek" mindazonáltal Nagykanizsán és Budapesten is rendszeres pszichológiai ellátásban részesülnek.
A sajátos nagykanizsai helyzetre jellemző az a történet, ami még tavaly nyáron kezdődött, amikor egy nigériai focicsapat érkezett egy kaposvári futballtornára, és utóbb jó páran közülük úgy döntöttek, hogy nem térnek haza. Több csoportban összesen 12 nigériai fiú került a nagykanizsai knk-otthonba, ahol azonban egy idő után szemet szúrt, hogy mindannyian az átlagosnál jóval ügyesebben bánnak a labdával. A határőrség adatai alapján végül azonosították őket, és a legtöbben felnőtt-táborba kerültek. Az utolsó négy férfi viszont csak néhány hete lécelt le Nagykanizsáról, ami amúgy a gyerekotthon laza szabályait tekintve nem igényelhetett különösebb erőfeszítést. A több forrásból megerősített történet szerint egyikük, egy jóképű, magas fiú pár hónapja teherbe ejtett egy fiatal helyi állami gondozott lányt. Amikor azonban (a nyelvi problémák ellenére) megtudta, hogy partnere nem akarja megtar-tani a babát, nagyon megijedt, hogy a meg-gyilkolt kisded szelleme élete végéig kísérteni fogja, és mindenkit próbált rávenni, hogy beszéljék le a lányt az abortuszrólÉ Nagy János szerint ugyanakkor az is lehetséges, hogy a fiú csak fel szerette volna használni a lányt és a születendő gyereket, hogy Magyarországon maradhasson. A hasonló eseteket jobbára óvszerosztással igyekeznek elkerülni.
A nagykanizsai knk-otthon lakóinak azonban a jelek szerint a magány és az unalom a legnagyobb problémája. Egy kicsit heverésznek a kertben, aztán körülnéznek a fridzsiderben, majd elterülnek az ágyukon, hogy újra a kertben bóklásszanak. Hiába inkább felnőttek, mint gyerekek, hiába szerveznek nekik heti rendszerességgel programokat, hiába ott a sportszoba, a tévé és a DVD, vagy akár az internetes csevegés lehetősége, napjaik szomorú unalomban telnek. "Néha én sem tudom, hogy felnőtt vagyok-e vagy gyerek, és azt sem, hogy melyik lenne a jobb", mondta indulásunk előtt meglepően jó angolsággal egyikük a mosdóban. További kérdéseinket már nem akarta megérteni.
