A tavaly jelentõs jobboldali értelmiségi hátszéllel zászlót bontó szervezet nem kisebb célt tûzött maga elé, mint az Orbán Viktortól 2002-ben megszólított, majd az EU-népszavazás elõtt cserbenhagyott, a MIÉP eróziója következtében árván maradt jobboldali szavazók összegyûjtését (lásd: Támadás a szélen, Magyar Narancs, 2003. december 11.). A kísérlet a jelek szerint teljes kudarccal zárul. Egy év múltán az érdeklõdõk alig töltötték meg a Fõvárosi Mûvelõdési Ház nagytermét, s a meghívást elfogadó Nemzeti Potentátok névsorával sem lehet dicsekedni: Balogh Gyula változatos pártállású országgyûlési képviselõ, az évek óta a feledés jótékony homályában vege-táló Schamschula György, Zacsek Gyula, Zétényi Zsolt és Hasznos Miklós, továbbá a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, a Trianon Társaságot, a Honfoglalás 2000 Egyesületet és a Nemzeti Frontot képviselõ figurák mellett kifejezetten érdekesnek hatott a két '56-os veterán, Rácz Sándor és a távolról együtt érzõ Pongrácz Gergely neve. Meg Usztics Mátyásé, akinek hisztérikus önfényezését leánya tolmácsolta.
Egy éve a Jobbikhoz fûzõdõ várakozások nem tûntek irreálisnak. A hazai politikában a mindenkori "harmadik erõ" 1998 óta erõsödõ, elõbb Torgyán doktor, késõbb Csurka István, legújabban Dávid Ibolya személyéhez köthetõ fetisizálása, továbbá a MIÉP leépülése és a Fidesz alaktalan szavazatmaximáló monstrummá ("szövetséggé") alakulása mind arra utalt, hogy a 2002-es jobboldali szavazók egy része új kedvencet keres magának. Tavaly májusban még Stumpf István is a háromosztatú (Fideszre, MDF-re és Jobbikra tagolódó) jobboldal elõnyeire hívta fel Orbán Viktor figyelmét, aki persze nem hallgatott egykori mentorára. Jól tette: miközben a Fidesz 2003 májusától sikeresen indított támadást a "jóléti rendszerváltás" elsõ éve után további osztogatásra váró szavazók megnyeréséért, Orbán Viktor nimbusza elegendõnek bizonyult az elhanyagolt 2002-es támogatók java részének akolban tartásához. Ám a Jobbik vezetõi pártjuk kudarcáért nem okolhatják a Fidesz kétségtelenül kétarcú politikáját. Az elmúlt tizenkét hónap
kritikán aluli
teljesítménye, a keresztállító országjárás, a Tilos-ügyi hisztériakeltés (ahol aztán a följelentésfronton néhány nap alatt a Fidesz, az uszításarcvonalon pedig a polgári körök kezébe csúszott a kezdeményezés), a Matula.hu és a Narancs denunciálása, továbbá az EP-választásra kiadott sikertelen bojkottfelhívás még a szellemileg súlyosan alultáplált magyar közéletben is kevés az üdvösséghez.
A JMM vezetõi mindenesetre elégedettek a teljesítményükkel, mi több, pártjuk mielõbbi "harmadik erõvé" válását valószínûsítik. Mindezt a Balczó Zoltán alelnök vázolta ún. pártprogram alapján képzelik el, melyben alig találhatók a Fidesztõl még nem agyoncsócsált elemek. A határon túli magyar autonómiatörekvések és a kettõs állampolgárság támogatása, a privatizáció felülvizsgálata vagy a magyar termõföld "visszaadása" a "gazdáknak" mind Orbán pártjának (megkérdõjelezhetõ komolyságú) szlogenjei; míg a korrupció megfékezésének ígérete 1990 óta kötelezõ feladat minden ellenzéki párt számára. A "Szent Korona-tanra" épülõ alkotmányról szóló eszmefuttatást már akkor sem értettük, amikor a nyilasokat Európa hõseinek tituláló hetilap Fideszbe tagozódott fõszerkesztõje hozakodott elõ vele; a kötelezõ iskolai hit- és erkölcstanoktatás pedig remélhetõleg a magyar jobboldal hiába kergetett délibábjainak egyike marad. Nagyobb az esély a "nemzeti értékek iránt elkötelezett mûvészek" és az ún. történelmi felekezetek zsebeinek brutális teletömködésére, de a Fidesz ez irányú hajlandóságát ismerve a Jobbik felbuzdulásában e téren sincs semmi új.
De akkor vajon miben különbözik Orbán Viktor pártjától? Balczó Zoltán és Molnár Tamás alelnökök, valamint Nagy Ervin választmányi és Kovács Dávid pártelnök beszéde alapján Trianon permanens emlegetése, a masszív EU-ellenes retorika, valamint a bevándorlás-, mindenekelõtt a kínaiellenesség lehet a JMM saját mondanivalójának a veleje. Molnár különös perspektívát vázolt: szerinte a Jobbiknak egyszerre kell fölvennie a harcot az Egyesült Államokkal, Izraellel (nagy taps), az EU-val, Oroszországgal, valamint - a magyar életteret kisajátító kereskedõi miatt - Kínával.
A New York-Tel-Aviv-Brüszszel-Moszkva-Peking tengelyre az elsõ csapást a novemberi idõközi választáson tervezik mérni. Sopronban a JMM egy 22 éves fiatalember indításával tör a harmadik helyre, míg Szécsényben a sokat látott Franka Tiborral próbálkoznak. Megkísérlik törzsszavazóik mellett "a rendszerváltás örök veszteseinek" mozgósítását, akiket Kovács Dávid bevándorló- és drogliberalizáció-ellenes, valamint homofób jelszavakkal vél megszólíthatónak. Csakhogy a kiszemeltek (Kovács szerint az ország 47 százaléka, mind potenciális Jobbik-támogató) a tapasztalatok szerint nemigen szavaznak kicsi és szélsõséges pártokra: ha egyáltalán rászánják magukat a voksolásra, a két nagy politikai erõ közül döntenek a többet és/vagy számukra hitelesebben ígérõ mellett.
A Jobbik azonban nem ezért, hanem a jobboldali törzsgárda várható viselkedése miatt
nem számíthat semmi jóra
2006-ban. A vasárnapi szónokok komcsizása, liberálisozása, bevándorlózása és euzása termékeny talajra hullt, de az Orbán-család ügyeinek emlegetését, a Fidesz kétszínûségének ecsetelését, a kétpártrendszer veszélyének taglalását néma csend fogadta. A hangulatból ítélve a teremben is elenyészõ lehetett azok száma, akik a "kommunisták" és a "nemzeti oldal" élethalálharcaként megélt országgyûlési választáson ne a Fideszt tüntetnék ki bizalmukkal. Az elmúlt egy évben a Jobbik (és az MDF) számára is világossá kellett volna válnia, hogy a Fõmérnök mellett egyelõre nincs tér más számára a "nemzeti" térfélen; a magyar jobboldal egésze vagy vele kerül kormányra, vagy vele bukik el másfél év múlva. A múlt vasárnap azon ritka alkalmak egyike volt, amikor ennek örülni lehetett.
Gavra Gábor
