„Kapacitásaink határán túl voltunk, amikor megérkezett a járvány”

Egészségügyi dolgozók mesélnek arról, hogy milyen belülről megélni a káoszt.

„A koronavírus járvány előtt is mindenki tudta, és érezte, hogy a munkakörülmények messze nem ideálisak, túl van hajtva a rendszer, a békeidő is egy folyamatos háborúhoz hasonlított. A magyar intenzíves betegekért lényegében senki nem lobbizik, egy költséges ellátás ellenére is nagy esély van ugyanis a rossz kimenetelre. Kapacitásaink határán túl voltunk, amikor megérkezett a járvány” – kezdi egy budapesti orvos, aki már eldöntötte: nem írja alá az új törvényre szabott szerződését.

Az általunk megkérdezett – és neve elhallgatását kérő – orvos továbbá arról számolt be lapunknak,  a járvány előtt az sem volt ritka, hogy nem volt elég fehér lepedő vagy pelenka a betegek részére. Nem csoda, hogy a Narancsnak nyilatkozó ápolók egyike pedig arról beszél, hogy az, ami most folyik már régen nem nevezhető minőségi betegellátásnak. „A járvány tavaszi időszakában miközben lélegeztetésre kellett egy nap alatt megtanítani olyan kollégákat, akiknek nem ez a szakirányuk, a hetente többször változó eljárásrendek befogadását, oktatását kellett vállalnunk, minden kórházi dolgozóval megértetnünk. Az eddigi feladatainkat pedig ugyanígy el kellett végezni. Mindeközben parancsokat, parancsnokokat kaptunk, segítséget nem” – folytatja a pályaelhagyást fontolgató orvos. Tapasztalata szerint a járvány második hullámára való felkészülés csak a nagy szavak szintjén történt meg. „Szinte nem akarták, hogy a kollégákról kiderüljön, covidosok. Az egészségügyi dolgozók veszélyeztetése volt az ára annak a látszatnak, hogy fel vagyunk készülve a járványra” – meséli megszólalónk, aki már átesett a koronavíruson.

A Magyar Narancs aktuális lapszámában ápolókkal beszélgettünk arról, milyen munkakörülmények között kénytelenek dolgozni. Most rövid részletet közlünk a cikkből:

Egy krónikus daganatos betegeket ellátó osztályon az ott dolgozók egy része karanténban van, másik részüket a fertőző osztályra vezényelték át, így a maradók egyre nehezebben oldják meg a beosztásokat; nem ritka, hogy a főnővérnek is be kell állnia 12 órás műszakba. „Nehéz összeegyeztetni a főnővéri teendőket a műszakozással, hiszen ha nem tudom későbbre halasztani a főnővéri feladataimat, akkor azzal szúrok ki, akivel egy műszakban vagyok. Csökkentett létszámmal kell több feladatot ellátnunk, a koronavírus miatt pedig jelentősen megnőtt az adminisztráció is. Ha egy beteg Covid-gyanús az osztályon, akkor az is pluszenergia és idő, amíg beszerezzük a szükséges védőfelszereléseket. Ez pedig a betegellátástól veszi el az időt” – ezt már Katalin meséli, aki tud olyan esetről, amikor egy nap annyi ember esett ki egy másik osztályról, hogy az ellátás érdekében a főnővérnek is 24 óráznia kellett.

Linda (cikkünkben az ország különböző pontjain dolgozó ápolók szólalnak meg, saját kérésükre azonban nevüket megváltoztattuk, továbbá nem említünk konkrét intézményneveket – CS.-E. E.) kollégáinak kilencven százaléka azért lett koronavírusos, mert az illetékesek nem engedték időben tesztelni a Covid-gyanús betegeket. „Nem csoda, hogy a vírus pillanatok alatt szétterjedt az egész osztályon. Nem volt védőszemüvegünk, sem elegendő sebészi maszkunk és gumikesztyűnk. Végül le kellett zárni, kiüríteni és fertőtleníteni az egész osztályt.” Linda állítja, hogy minőségi betegellátásról már szó sincs. Egy-egy napra vezényelnek át krónikus betegekhez fülészeten meg szülészeten dolgozó nővéreket, akik nem ismerik a pácienseket, és sokszor nem tudják, hogyan kell őket ellátni. Van, hogy egyik kórházból a másikba költöztetnek át komplett osztályokat egyetlen nap alatt. Linda szerint több kolléga emiatt benyújtotta a felmondását, mert nem bírta idegekkel ezt a káoszt. „Szerettem volna nemrég konzultálni az egyik beteg kezelőorvosával – idézi fel Linda –, de a doktor úr kétségbeesve kért tőlem egy nap haladékot, hogy képbe kerüljön, hova került és hol vannak egyáltalán a betegei. A telefonközpontosok is az összeomlás szélén vannak, az átköltöztetett osztályok nem ismerik a telefonszámokat, a vonalak folyton foglaltak és a hozzátartozók sem tudják, hol kell keresni az ápoltakat. Nálunk 25 betegre jut két ápoló, a létszámhiány miatt azonban gyakran nem az eredeti kollégák dolgoznak itt, előfordul, hogy olyanok is, akiknek korábban nem nagyon kellett fizikai munkát végezniük. Márpedig itt a betegeket pelenkázni, etetni és mosdatni kell. Ha valaki szóvá teszi, hogy így nem lehet minőségi betegellátást végezni, akkor erre az a válasz, hogy a túlélésért dolgozunk.”

A teljes cikkért keresse a friss Magyar Narancsot az újságárusoknál, vagy fizessen elő online!