Több tíz milliárd forint pluszterhet ró a költségvetésre a kormány azon döntése, hogy a harmadik magyarországi NATO-finanszírozású radart a Zengő helyett a Tubesre telepítik. A módosítást a zengői telepítés ellen fellépő zöld szervezetek vitathatatlan sikerként könyvelhetik el.
Bár ebben az évben is röppentek föl időnként hírek a Zengőre tervezett lokátorállomásról, tavalyhoz képest idén alábbhagyott a köztérben a radarvita. Innen nézve váratlan volt az a két héttel ezelőtti kormánydöntés, amely a vitatott beruházás új helyszínéül a Pécshez közeli (a Zengőtől 16 km-re fekvő, s annál közel 70 méterrel alacsonyabb) Nagy-Tubes tetejét jelölte ki. A zengői építkezést ellenző, s az ellen államfővé választása után is demonstráló Sólyom László szűkszavú közleményben tudatta, hogy e megoldás összhangban áll a környezetvédelem elveivel. A legismertebb zöld szervezetek - a köztársasági elnöki megnyilvánulás-tól aligha függetlenül - ugyancsak elfogadhatónak tartják a döntést, már csak azért is, mert az egy több mint 30 éve honvédségi tulajdonban lévő területre vonatkozik - ámbár egyikük sem felejtette el hozzátenni: a projekten tartják vigyázó szemüket.
Előzmények
A hazai rádiólokációs rendszer fejlesztését egy 1995. szeptemberi országgyűlési határozat rendelte el. A Nemzeti Radarbeszerzés keretében először két nagy teljesítményű lokátorról volt szó: egy Zengőre és egy Bánkútra telepítendőről. Forrásaink szerint ekkortájt a Tubesről is készítettek tanulmányokat, ám e hegy a már működő katonai mikrohullámú berendezések, valamint Pécs közelsége miatt szóba sem jöhetett. Akkor még ugyanis orosz gyártmányú, nagy teljesítményű (1 MW-os) radarokban gondolkodtak, ami nemcsak a nagyváros tévé- és rádióvételi lehetőségeit vágta volna tönkre, hanem az emberi egészségre is ártalmas lehetett volna.
A NATO-csatlakozás előkészítésének (az ún. partnerségnek) az idején amerikai és kanadai szakemberek javaslatára Magyarország a szervezethez fordult: a közeli tagság, valamint az egységes védelmi hálózatba kapcsolhatóság miatt a katonai szövetség is vállaljon részt a finanszírozásban. Az 1999-es belépés után hosszas tárgyalások kezdődtek - Kanada, Portugália és Spanyolország sokáig ellenezte, hogy a NATO nagy összegekkel támogassa az új tagországok fejlesztéseit. Végül sikerült megegyezni, mégpedig abban, hogy a szervezet öt új (3D típusú, minimális sugárzású) radar felállításába száll be. Ebből három Magyarországon épül - az eredeti zengői és bánkúti helyszín mellé nyugati kérésre sorolták be Békéscsabát -, kettő pedig Csehországban. A NATO a költségek háromnegyedének átvállalásáért, valamint a karbantartás 2027-ig való finanszírozásáért 2006-os átadást kért cserébe. Bánkút és Békéscsaba, valamint a két cseh műtárgy készen van: a harmadik hazai (és egyben a legfontosabb) állomás üzembe helyezésének idejéről azonban korai volna nyilatkozni. Igen optimista feltételezés szerint 2007/2008 fordulójára megvalósulhat a projekt, ám még ebben az esetben is kétséges, hogy a Tubesre fenntartja-e a NATO a Zengőre vállalt karbantartási kötelezettségét.
A katonák korábban attól tartottak, hogy a Zengő elvetése egyúttal a NATO-finanszírozás végét is jelentheti - azaz a megítélt 24 milliárd forint eddig fel nem használt részét a szövetség visszatarthatja -, de minimum újratárgyalják a támogatást, amelynek során az ügy visszakerülhet a nemzetközi infrastrukturális komité elé. Ha ez történne, akkor ismét valamennyi tagállam hozzájárulását meg kellene szerezni a maradék elköltésére, ráadásul a 2004. tavaszi bővítés után héttel több országgal kellene elfogadtatni a módosított terveket. Az eddigiek alapján forrásaink "pozitívnak" értékelik a NATO hozzáállását, azaz a szövetség nem száll ki a finanszírozásból - de az egyeztetések még nem zárultak le.
A NATO-támogatástól függet-lenül is mélyebben a zsebbe kell nyúlni a központi költségvetésnek. A zengői munkálatokra, illetve a munkálatok felfüggesztése miatti kötbérre már eddig kifizetett sok száz millió forinton kívül - a szaktárca kalkulációja szerint - 22-36 milliárdnyi egyszeri kiadással kell számolni, s további évenkénti százmilliókkal. A Tubes alacsonyabb a Zengőnél, és utóbbi éppen az egyik leglényegesebb, a paksi zónát "takarja ki". Igaz, a katonák "határozottan ki merik jelenteni", hogy a legfontosabb feladatok az új helyszínről is elláthatók, de mindenképpen szükség van ún. réskitöltő mobil lokátoros egységekre is, műszerekkel és kiszolgáló személyzettel - ami pénzbe kerül.
Meghátrálás
A zengői helyszín elleni érdemi tiltakozások 2003 végén indultak és 2004 februárjától állandósultak. A hegyre vonuló helyi lakosok és támogatóik megakadályozták a felvezető út megépítését: és az akciósorozatból médiaesemény lett, aminek hatására a politika meg-rettent. Hiába volt a kezdetektől konszenzus a radarprojektben, az ellenzék magára hagyta a kormányzatot, amely először felfüggesztette a beruházást, utóbb - elsősorban a közelgő európai választás kampányára tekintettel - "független szakértői" bizottság fölállításával próbálta húzni az időt. A testület amúgy azt állapította meg, amit már mindenki tudott: hadászatilag, gazdaságilag, a megvalósíthatóság időtartama szempontjából a Zengő a legjobb; az egyetlen érv, ami ellene szól, hogy védett természeti területen épülne. Az alapvető kérdés - a természetet aránytalanul nagy kár éri-e (mint a tiltakozók állították) vagy sem (mint a katonák mondták) - megválaszolatlan maradt; de hát ennek eldöntése nem is e testület kompetenciája volt. (Lásd: Vissza az alapokhoz, Magyar Narancs, 2004. december 16.)
Egészen a legutóbbi ideig mind a katonák, mind a zöldek mereven ragaszkodtak a maguk igazához: abban, hogy az egyik oldal látványosan engedett, több tényező játszott közre. Egyrészt a NATO egyre értetlenebbül szemlélte az eseményeket, s mindenképpen érdemi döntést sürgetett. Az is nyilvánvaló volt, hogy a közben államfővé választott Sólyom már csak szakmai presztízsokokból - ha úgy tetszik, hiúságból - sem fogja még civilként hangoztatott véleményét (az egyszer már elért környezetvédelmi szinten nem lehet rontani) köztársasági elnökként megváltoztatni. Még akkor sem, ha álláspontja elvi jellegű volt, s azon ismeretek hiányában született, amik elnökként már a rendelkezésére állhattak. Informátoraink szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök még tavasszal is eltökélt volt az eredeti vállalás teljesítésében; ám a kampány közeledése és Sólyom mindenki számára világos hajthatatlansága láttán úgy vélte, fölösleges a választások előtt eggyel több potenciális konfliktusforrást bevállalni. A helyzetet végül is az a modernizálási folyamat oldotta meg, amelynek során a helyszínként korábban egyértelműen elvetett Tubesen bezárták az addigi objektumot. Igaz, a legalacsonyabb repülési sávban közlekedő repülőgépek optimális észlelhetőségében a Zengővel semelyik helyszín sem vetekedhet - emiatt is ragaszkodott hozzá a honvédség mindvégig -, de az eredetinél rosszabb megoldások közül a Tubes a legkevésbé hátrányos. Így hát a kormányfő elfogadta a honvédelmi miniszter előterjesztését.
A politika - jobb- és baloldal - meghátrált. A zöldek joggal lehetnek büszkék az eredményre: kitartó ellenállásukkal elérték céljukat, a zengői radar tervét a kormány végképp elvetette.
Kilátások
Pedig a zöldek annak ellenére győztek, hogy konkrét kifogásaik közül lényegében egyetlenegy sem volt helytálló. Fura módon az ellenállásnak az egyetlen ésszerűen is elfogadható momentuma az az indulat (vagyis ésszel éppen hogy nem megfogható érzet) volt, miszerint a Zengőre ne telepítsenek semmiféle radart, mert csak. Kész. Normális helyeken ilyenkor párbeszédbe elegyednek a felek a patthelyzet feloldásáért: és a magunk részéről azt láttuk, hogy erre, ha olykor félszívvel is, de a katonák voltak inkább nyitottak. Amikor először rekonstruáltuk a történteket (lásd: Csata a csúcson, Magyar Narancs, 2004. április 29.), rendre azzal szembesültünk, hogy valamennyi - jogos - lakossági aggodalomra a Honvédelmi Minisztérium (HM) igyekezett racionális válaszokat adni. Például a helyiek kezdetben magától értetődően tartottak a sugárveszélytől; a HM független intézetet vont be, amelynek a mérései mindenben alátámasztották az előzetes katonai adatokat. A beruházás ellenzői újabb és újabb kifogásokkal éltek - ez talán természetes is. De ezek a támadások újra és újra eredménytelenek maradtak, mivel a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága, Legfőbb Ügyészsége és Katonai Főügyészsége a civilek vélelmeivel szemben a radar-telepítés vitatott fázisait törvényesnek találta. A zöldek a törvényesség frontján kudarcot vallottak.
A médiát ellenben a legdörzsöltebb politikai píárcsapatot megszégyenítő profizmussal használták: nemegyszer tényszerűen hamis állításokat dobtak be (például hogy a HM félrevezeti a NATO-t), amivel olyan kommunikációs előnyre tettek szert, amit az apparátus egy pillanatig sem tudott ellensúlyozni. Kérdés, hogy az ún. civil szféra, amely oly szívesen állítja szembe a maga működését a politika piszkosságával, meddig alkalmazhatja sikerrel az ilyesfajta, eddig csak a pártoktól látott dezinformációs célzatú technikát. Mentségként persze fölhozható: aki gyöngébbnek érzi magát, az érthetően fordul agreszszívabb módszerekhez.
Ha a zöld szervezetek trükkjeire van is magyarázat, Lenkovics Barnabás Zengő-ügyi jelentésének a színvonalára nincs. Nem csupán az a gond, hogy az ombudsman bevallottan is zöld elfogultsággal kezelte az ügyet, hanem hogy elképesztő megállapításokra ragadtatta magát. Például annak ellenére, hogy többször is legfőbb autoritásként hi-vatkozik az Alkotmánybíróságra, mondvacsinált okokból mellékesnek tekinti azt a körülményt, hogy a zöldek által legvitatottabbnak tartott jogszabályt (katonai felépítményeket civil hatóságok bevonásával katonai szervek engedélyezhetnek) az Alkotmánybíróság egyhangúan az alkotmánnyal összhangban lévőnek talált. Ennél is abszurdabb volt az a kitétele, miszerint ha az építkezésnél nem károsodna is a természet, a HM-nek bizonyítania (!) kellene azt is, hogy a jövőben sem fog károsodni. (Per analogiam: mintha a HM legfőbb érve az lett volna, hogy a zöldek bizonyítsák be, hogy Magyarországon a jövőben sohasem lesz terrorcselekmény.)
De ne feledkezzünk meg Sólyom Lászlóról sem, aki már említett elvi álláspontjával valódi súlyt adott a tiltakozásnak. Jelenlegi államfőnk nézetét arról, hogy a temészetvé-delem elért színvonalát nem lehet csökkenteni, egy parlamenti bizottsági ülésen meglehetős iróniával kommentálta Lenkovics helyettese, Takács Albert. ("Hadd mondjam el így magunk között, hogy ez egy ügyes blöff, ez ugyanis azt jelenti, hogy minden egyes autó beállításával az összes többi kocsi kibocsátását csökkenteni kellene. [...] Ezzel így nem lehet mit kezdeni.") (Részletesen lásd: Vagdalkozás a paragrafusokkal, Magyar Narancs, 2004. július 1.) Sólyom kijelentése mintegy új alapokra helyezte a tiltakozók nézeteit: s ezért lehetett aztán az ellenállás szimbóluma a bánáti bazsarózsa. Így magunk között elmondható - főleg, hogy semmi tétje már -: ha valaki csak egyszer járt is a Zengőn, és látta a tervezett felvezető út vonalát, továbbá azt, hogy a "világállomány 90 százaléka" (ezt illett minden tudósításban megemlíteni) még véletlenül sem arrafelé van, az pontosan tudja, hogy az egész bazsarózsakérdés egy vicc. Azaz mégsem: egy újfent nagyon ügyes kommunikációs húzás.
Takács előbb idézett hozzászólásában azt is mondta: "Ha a Zengő-ügy Amerikában merül föl, akkor az amerikai legfelsőbb bíróság azt mondja, uraim, ez politikai kérdés, és ezzel nem foglalkozunk." Függetlenül attól, hogy a Zengő-ügy végkimenetelét ki hogyan értékeli, a legrosszabb bizonyítványt a politika állította ki magáról. A radartelepítést (a légtérvédelem miatt) egy évtizeden keresztül mindegyik párt prioritásként kezelte. A megállapodást 2004-ben a jelenlegi ellenzék felrúgta azzal, hogy a tiltakozások megindulásakor sunyin hallgatott: hiszen belpolitikai hasznot remélt abból, hogy a konfliktust a kormánynak kell kezelni. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy belássuk: egy négypárti sajtótájékoztató a Zengőről egészen más mederbe terelte volna az eseményeket. De felrúgta a megállapodást a jelenlegi kormány is azzal, hogy a tubesi helyszín bejelentésekor visszafelé mutogatott: hiszen belpolitikai hasznot remél abból, hogy a Fidesz-kormány "rossz helyszínválasztására" keni a konfliktust. (Ami ostobaság: a Zengő már a 90-es évek első felétől evidenciaként kezelt helyszín volt.) A zöldekben legfeljebb az csalódhat, aki elhitte, hogy tényleg más közéleti sítlust képviselnek; ám hosszú távon semmi tétje sem volt nyomulásuknak. A radarkérdés politikai kezelése ellenben a legpesszimistább vára-kozásokat erősíti: hiszen a Zengő ügye jelentőségében messze elmarad az államháztartás egyre elodázhatatlanabb megreformálásáétól. Ami elképzelhetetlen kiegyezés nélkül, és aminek minden bizonnyal nem mindenki fog tapsolni - de amitől az függ, hogy lesz-e itt normálisan működő ország vagy sem. Nagy illúzióink ne legyenek.
