Vass Nándor: Mindkettőben van valami igazság. De azért lehetne a sajtó kicsit igazságosabb a tárca munkájának értékelésekor. December óta új miniszterünk van. És aki idebenn túlélt három minisztert, az tud viszonyítani. Most teremtődtek meg az alkotó munka feltételei. A szakemberek jó része átvészelte a viharokat, és most dacosan elkezdett dolgozni. Igaz, volt a fiókokban néhány félkész, épp csak egy kis igazítást igénylő törvénytervezet is, de attól, hogy két tudós után most egy menedzser vette át a tárca vezetését, új fordulatot vett a minisztériumi munka. A svédek valóban ambicionálták a tárgyalások sikeres lezárását, de azért igazságtalanság volna azt állítani, hogy ők kaparták ki a magyaroknak a gesztenyét.
MN: Ön egybemossa a Pepó- és a Ligetvári-korszakot.
VN: Annyiban igen, hogy egyikük idején sem folyt olyan koordinált szakmai munka, mint amilyen december óta.
MN: Ennyire fontos a miniszter személye?
VN: Igen. Például a csatlakozási tárgyalások idején sokszor szükség volt a társminisztériumokkal való egyeztetésre. A két előző miniszter egyszer sem mondta sikertelenül zárult középszintű egyeztetések után, hogy készítsetek fel, megyek a minisztertársamhoz.
MN: Az uniós joganyag környezetvédelemre vonatkozó előírásai közül kilenc olyant jelölt meg Magyarország, amely alól átmeneti mentességet (derogációt) kér. Azután fokozatosan föladtunk ezekből ötöt. A fennmaradó négy közül az egyikben sikerült megegyezni a hat legnagyobb szennyező cég - többségükben erőművek - menedzsmentjével, hogy 2004 végéig leszorítják a szennyezőanyag-kibocsátásukat az eredeti 2008-as határidő helyett. Miért is kellett itt mentességet kérni?
VN: Mert ezt a csatlakozás pillanatáig kellene megtenniük.
MN: Önök nagyon optimisták, ha azt képzelik, hogy előbb végbemegy a bővítés.
VN: Ez a nagypolitika játéka. A magyar fél 2003 végét jelöli meg a csatlakozás várható időpontjaként. A mentességi igények visszavonását kormányhatározat szentesítette. A visszavontak közül kettő keretirányelv-szerű volt. Az egyik a felszín alatti vizekről, a másik a levegőbe bocsátott ipari szennyező anyagokról szólt. De egyik sem tartalmazott konkrét határértékeket. Ezek csak arra szólítanak fel, hogy a csatlakozó országok jogalkotásában, intézményfejlesztésében megfelelő intézkedéseket kell tenni a kibocsátás csökkentésére.
MN: Ezt önök csak most fedezték fel?
VN: Igen. Amikor 1999 nyarán elindult a tárgyalássorozat, legalább nyolcvan EU-direktíván kellett végigrágniuk magukat azoknak, akik kitöltötték az úgynevezett pozíciós papírokat. Vagyis minden egyes direktíváról meg kellett nézni, hogy milyen kötelezettségeket ró Magyarországra, majd nyilatkozni kellett: tudjuk-e vállalni, vagy mentességet kérünk. Erre körülbelül két hetünk volt. Ha nem tartjuk a határidőt, fél évvel később indulnak a tárgyalások. Nyilvánvaló, hogy a kollégák az óvatosság elve alapján dolgoztak. Ezért kezdetben 22 mentességi kérelmünk volt, majd ez fokozatosan kilencre csökkent. Nagyon aprólékos tárgyalássorozat kezdődött tavaly decemberben. Miután a partnereink látták, hogy a részhatáridőket is képesek vagyunk tartani, január 13-án az EU technikai konzultációs lehetőséget biztosított a magyar félnek. Ekkor újra végigmentünk minden egyes direktíván, és megtaláltuk azt az ötöt, amelyet visszavonhatunk anélkül, hogy bármilyen kárunk származna belőle. Két direktíva esetében ők hívták fel a figyelmünket arra, hogy ne kérjünk mentességet, hiszen nem kell káros konzekvenciákkal számolnunk. Tehát sem többletköltségeket nem vállaltunk, sem a magyar környezetvédelem érdekeit el nem árultuk.
MN: Illés Zoltán, az illetékes parlamenti bizottság elnöke egy tévéműsorban olyan célzást tett, hogy a felszín alatti kibocsátásra vonatkozó mentességi kérelem végsőkig való fenntartása mögött hat külföldi tulajdonú cukorgyár érdekei húzódtak meg.
VN: Alighanem összekeverte a dolgokat. Ezeknél a direktíváknál semmiféle üzleti érdek nem volt a háttérben.
MN: Az úgynevezett Seveso-direktívában - amely az ipari katasztrófák megelőzése érdekében követel meg bizonyos biztonsági előírásokat - az EU nem ismert tréfát. Önök kénytelenek voltak engedni, ami jelentős terheket ró a költségvetésre.
VN: A költségek nagy részét a magánszektor állja. Előzetes becslések szerint 25 milliárd forintról van szó. Ebben az egyben az EU ultimátumot adott; azért, mert emberéletről van szó. Akkor pedig nincs kibúvó. Egyébként meggyőződésem, hogy ha kitartunk a derogáció mellett, és az unió netán elfogadja, akkor azzal vádoltak volna bennünket, hogy az Orbán-kormány számára az emberéletnek nincs becsülete.
MN: Feltehetően nem véletlenül kértek korábban mentességet. Hogyan tudják majd előteremteni a költségeket a csatlakozás időpontjáig a kevésbé tőkeerős magyar vállalatok? Ha jól sejtjük, ezúttal viszont arra bazíroznak, hogy 2003. december 31-ig mégsem lesz csatlakozás.
VN: A magyar kormány ezzel az időponttal számol. A cégek pedig vállalták, hogy tartják a határidőt.
MN: Lehet majd pályázat útján pénzhez jutni?
VN: Azt hiszem, elvárható, hogy a cégek a zsebükbe nyúljanak. A nyugati országok is végigmentek ezen az úton. Ott sem mindent az állam finanszírozott. A magántőkének tudomásul kell vennie, hogy ha működni akar, akkor a környezetvédelmi normáknak meg kell felelnie.
MN: Mivel lehetett hatni a külföldi tulajdonosokra? Nekik aztán édesmindegy, mikor leszünk tagjai az EU-nak. Sőt sok szempontból kedvezőbb helyzetben vannak most, mint lesznek a csatlakozás után.
VN: Talán meglepő, de a környezetvédelmi tárgyalások során a multikkal volt a legkevesebb gondunk. Tudják, hogy nem is annyira a környezetvédelem, de a belső piac védelme, a verseny egyenlőségének biztosítása fő szabály az EU-ban, emiatt az előírásokat keményen betartatják a hatóságok. Nem szabad az ipar és a környezetvédelem érdekeit szembeállítani. A csatlakozással egyszer és mindenkorra kihúzzuk a talajt azon vállalkozások alól, amelyek Nyugaton már kiszuperált technológiát akarnak behozni az országba.
MN: A nagy tüzelőberendezéseket üzemeltető erőművek esetében, mint arról szó volt, a kezdeti álláspont az volt, hogy 2008-ig kérnek mentességet. Majd 2004 december végén húzták meg a határt. Itt tehát mindkét fél engedett. (Az EU 2003 végét ajánlotta.) Miért kellett korábban ennyire méltányolni az erőművek érdekeit?
VN: Az unió felé azzal érveltünk: ezeknek az energiatermelő erőműveknek az összteljesítménye nem éri el a magyar igény öt százalékát. Tehát az aggodalom, hogy az unió energetikai piacán zavart okozhat a mentesség, nevetséges. Másrészt az üzemek tulajdonosai egy kivétellel uniós tagállambeliek. Velük az akkori magyar kormány abban állapodott meg - ez benne van a privatizációs szerződésükben -, hogy a környezetvédelmi előírások teljesítéséhez a beruházásokat 2004. december 31-ig végrehajtják. Ha ezt a magyar kormány most felbontja - kikényszerítve a 2003-as határidőt -, akkor a versenyjog fejezet tárgyalásakor az EU szemére hányhatja majd a magyar delegációnak, hogy kormányunk etikátlanul viselkedik a nyugati befektetőkkel. Ez az érv hatott.
MN: A tárgyalásokon általában tanúsított magyar kompromisszumkészség lehetetlen helyzetbe hozhatja a következő kormányt, ha netán képtelenség lesz teljesíteni a vállaltakat.
VN: Tizenhat uniós fórum megvizsgálta azt a kiegészítő információs anyagot, amelyet elküldtünk, mérlegelve, képesek leszünk-e teljesíteni. Úgy találták, hogy igen. Munkánkat nagyon megdicsérte a svéd nagykövet, illetve Michael Lake, az EU magyarországi delegációjának a vezetője. Nézzék el nekem, ha dicsekszem, de tény, hogy személyesen engem is megdicsért a bővítési főigazgatóság vezetője.
MN: Ebben nyilván benne van, hogy az uniós szakértők által is rémálomnak tartott Pepó-korszak után önök csak jobbak lehettek.
VN: Csakhogy ebből a helyzeti előnyből nem lehet sokáig megélni.
MN: A zöldek tettek néhány ajánlást a csatlakozás környezetvédelmi előkészítéséhez. Aggályosnak tartják például, hogy a hulladékkezelés és a szennyvíztisztítás terén nem a fenntartható fejlődés ideájának szellemében támogatja a kormány a különféle eljárásokat. Például nem utasítja el a csomagolóanyag-gyártók azon törekvését, hogy bizonyos feltételekkel kivonhassák magukat a termékdíjfizetés alól.
VN: Ez utóbbit illetően két elképzelés fut párhuzamosan. Most egyeztetünk az érdekvédelmi szervezetekkel. A csomagolóeszközök kapcsán a termékdíjtörvény megtette a magáét. Az uniós szakemberek is méltányolták, hogy a csomagolóanyagok visszagyűjtése nálunk 37 százalékos - a környező országokban ez nagyságrendekkel kisebb. Az ipar részesedése ebből 36 százalék, és csak egy a lakosságé. Együttesen kellene fölhozni ezt az arányt ötven százalékra. A termékdíjtörvény elősegítette, hogy az ipari csomagolóanyagok - akkumulátor, üveg, papír, gumiabroncs, műanyag - 36 százaléka visszaforgatódjon. Az új ISPA-támogatások nagy részének segítségével most a lakossági hulladékgazdálkodásban kell ugyanezt megoldani.
MN: Ha a gyártók elképzelésének megfelelően mentességet kaphatnak a díjfizetés alól a visszagyűjtésben példásan teljesítő a cégek, akkor a környezetvédelmet fosztják meg egyik jelentős forrásától. Aggályos az is, ha a fizetésre kötelezett cégektől a gyártók által létrehozott közhasznú társaság szedi be és kezeli a termékdíjat.
VN: Minden elképzelésre nyitott vagyok. Az a fontos, hogy olyan megoldás szülessék, ami az unió számára elfogadható.
MN: Nem vág egybe az uniós fejlődés irányával az sem, hogy regionális hulladéklerakókat építünk, miközben az ésszerű elvárás az volna, hogy a hulladék keletkezését megelőző projekteket támogassa az állam.
VN: Az EU-támogatás a hulladékgazdálkodásra szól, vagyis a szelektív hulladékgyűjtési rendszer bevezetésére, nem kifejezetten lerakók építésére. Mindazonáltal bármilyen szelektív gyűjtést csinálunk, a végén marad 15-40 százalék, amit deponálni kell. A projektek költségeinek egy részét egyébként nemcsak új regionális lerakók kialakítására fordítják, hanem a - becslések szerint 2200 darab - illegális lerakó felszámolását és rekultivációját is ebből kell fedezni.
MN: A szennyvíztisztítást 2015-ig kell megoldani. Az unió ugyan nem írja elő, milyen technológiákat kell előnyben részesíteni, de támogatást a sok embert érintő nagy projektekre - például több település közös tisztítóművének építésére - ad. A zöldek szerint az egyedi megoldások - kisebb települések esetében - hosszú távon olcsóbbak, és a környezetet jobban kímélik. Rövid távon viszont jóval drágábbak, mivel nincs uniós pályázat. Ezt a belső pályázati rendszer korrigálhatná.
VN: A nemzeti szennyvízprogram nem írja elő, hogy feltétlenül költséges tisztítóműveket kell finanszírozni. Sőt az ez évi KAC-rendelet már tartalmazza az egyedi megoldások támogatását is. Csakhogy nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy - épp a probléma súlyossága miatt - a forrásokat a nagy környezeti terhelést jelentő körzetekre kell összpontosítani. Itt van mindjárt a főváros. Szennyvizének jelentős része tisztítatlanul megy a Dunába.
MN: A tárgyalásokat megnehezíthette, hogy a környezetvédelmi fejezethez tartozó ágazatok több minisztérium felügyelete alá tartoznak. Emiatt folyton többfelé kellett egyeztetni.
VN: Ez így van. A választások után a minisztériumok közti hatáskör- és felelősségmegosztást újra kell gondolni - azért, hogy minél kevesebb áttétellel alkalmazkodjunk az uniós fejezeti megosztáshoz. Huszonkilenc fejezet van, ez ugyanennyi minisztériumot feltételezne, ami ugye képtelenség. De azért azok, akik 2002 után a kormányrúdhoz állnak, ügyeljenek, amikor elosztják a lapokat, hogy az unióval való kapcsolattartás minél gördülékenyebben menjen. Mert a leosztott lapokkal azután kártyázni is kell. És a körben benn ül az unió is.
Mihalicz Csilla
