„Kezdődhet az árvácskázás”

Simon Mihály jogász, terepmunkás a gyámhatóság intézkedéseiről

„A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad a családjától elválasztani” – mondja a törvény, ám a szakemberek szerint egyre több esetben – ha nem is hivatalosan – a szegénység miatt veszik el az anyáktól a gyermekeiket. A TASZ romaprogramjának munkatársával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mennyire új keletű az efféle eljárás?

Simon Mihály: Bizonyára nem teljesen, de hogy erősödnek ezek a vonások és a tendencia lépten-nyomon felbukkan, az igaz. Abból lehet erre következtetni, hogy a három legdepriváltabb megye (Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar) lakosság-számarányosan is vezeti a kiemeléses statisztikákat, és ezekhez a magasabb kiemelési számokhoz – a főleg roma gyerekeket érintő gyámügyi intézkedésekhez – hozzá lehet rendelni a szegénységet, a területi leszakadást. Ám ennek ellenére a szakellátásba való bekerülés kockázata nem itt a legnagyobb. Tehát a szegénységre utaló vonások és az ezekből fakadó intézkedések, úgy tűnik, szaporodnak, az abszolút számok, az évenkénti bekerülés a szakellátásba viszont nem mutat kiugrást.

MN: Mi lehet ennek az oka?

SM: Azt látjuk, hogy 20-22 ezer gyerek van évek óta a szakellátás rendszerében, és ez a szám nagyjából stagnál. Még a világgazdasági megcsúszás, a hosszan tartó válság sem emelte meg ezeket a számokat. Erre nyilván nagyon sok magyarázat van, többek között az, hogy az intézményi háló nem képes több gyereket befogadni. Valószínűleg nagy horderejű változást hozott a 2014 januárjától érvényben lévő törvény, amely szerint a 12 éven aluli gyerekek, ha semmilyen speciális gondozási szükségletet nem igényelnek, automatikusan nevelőszülőkhöz kerülnek. Ám ennek tényleges hatásait még csak sejteni lehet.

MN: Jobb, ha a 12 éven aluliak nem gyerekotthonba, hanem nevelőszülőkhöz kerülnek?

SM: Ennek a kérdéskörnek nagy szakirodalma van, és nem feltétlenül tudom erre jogászként a pontos szakmai válaszokat, de tény, hogy a nevelőszülői közeg jobban modellezi a családot. Egy gyermek élete, miliője a családhoz kötődik, nem pedig egy intézményhez. Csakhogy előfordulhat, hogy bizonytalanná válik a kettő közti határ, például olyankor, ha egy-egy településen nagyon sokan foglalkoznak nevelőszülőséggel, és gyakorlatilag kialakul egy közeg, ami bár nem hasonlít a gyerekotthonhoz, mégis átmenet a már-már intézményesült forma felé.

MN: Létezik ilyen?

SM: Például a H. nevű településen, Borsodban gyakorlatilag ipar­ággá vált a nevelőszülőség. Van még 3-4 ilyen hely, nem kutattam őket, de úgy látszik, hogy a nevelőszülőség ezeken a településeken megélhetési stratégiává is válik.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mennyire biztosítottak vagy mennyire sérülnek a szülők jogai ebben az új elhelyezési rendszerben?

SM: Erre nem tudok egységes választ adni, mert minden a kilométereken múlik. Az biztos, hogy a rendszer, a szabályozás és a szakmai protokollok igyekeznek segíteni a szülőket. Ha nagyon messze laknak a szülőktől a nevelőszülők, akkor egy központban, például a megyeszékhelyen találkoznak, és akkor mindenki utazik, a vér szerinti szülők is meg a nevelőszülők is. De így is elkeserítően kevés az időkeret, amit a szülők a gyerekekkel tudnak tölteni: a kapcsolattartás szabályozása, a vér szerinti szülők láthatása kéthetente 2 órára, vagyis havi 4 órára korlátozódik. Elég sokat kell utazni, ami nagy költségekkel jár, és a szülők nem kapnak segítséget. Konkrétan egyetlen olyan esettel sem találkoztam, hogy az önkormányzat az úgynevezett rendkívüli gyermekvédelmi támogatást – noha lenne rá lehetősége – megítélte volna, pedig ez tipikusan olyan támogatási forma, ami az úti- vagy egyéb költségeket fedezhetné. És ha nem kapnak a szülők anyagi segítséget a láthatáshoz, akkor az gyakran szórványosabbá válik – az idő múltával bele lehet fáradni az állandó utazgatásba. Ha népes a család, és több helyre kell menni, akkor mindez megtöbbszöröződik, miközben ott van az örökbeadhatóság fenyegető réme is – ha rendszertelen a kapcsolattartás, előbb-utóbb megnyílik az örökbeadhatóság lehetősége –, amit próbálnak persze a szülők elkerülni, de sokakat felőröl a tehetetlenség. Az elém kerülő ügyekben a szülők nem is tudom, honnan kaparják össze azt a pénzt, ami például az utazáshoz kell, mert a jövedelmi adatok, amiket egy-egy ügy vagy család kapcsán látok, nem tennék lehetővé az alkalmankénti 5-6 ezer forintos útiköltséget. Nyilván például a rezsire félretett pénzt fordítják erre, mert a gyerek prio­ritás – rettenetes erőfeszítésekbe kerül, hogy egyszer-egyszer találkozzanak a gyerekeikkel. Pláne, ha 7-8 gyerek van kiemelve, és nem egy nevelőszülőhöz vagy olyanokhoz kerültek, akik közel laknak egymáshoz. Például ez a nevelőszülőhöz kerülés hátulütője, hogy egy nevelőszülő nem vállalhat ilyen sok gyereket, a jogszabály sem engedi, pedig a testvéreknek meg jó volna együtt maradniuk.

MN: Hogyan lehet ezeknek az embereknek segíteni? Mit tud tenni a TASZ, ha ezeknek az embereknek elsősorban anyagi segítségre lenne szükségük például az utazáshoz, vagy ahhoz, hogy megelőzzék a gyermek családból való kiemelését?

SM: Nagyon keveset tehetünk, mert a jogászok, jogvédők az eset olyan szakaszában találkoznak a családokkal, amikor már nagyon nehéz visszafordítani a negatív folyamatokat. Mi nem vagyunk szociális segítők, nem pénzbeli, természetbeli ellátást nyújtunk, hanem a kiemelést, az elhelyezést, a nevelésben lévő határozathozatalt próbáljuk megakadályozni. Jogi utat tudunk kínálni a családnak, ami nagyon hosszú, több hónapos folyamat, van, hogy évekig eltart, és bizony közben nem tudunk ahhoz hozzájárulni, hogy bent legyen a vezetékes víz, vagy hogy legyen pénz normális ruháztatásra. Minden lehetséges fórumon elmondjuk, hogy a 22 800 forintos, segély címkével ellátott szégyenből nem lehet megélni. De nincs munka, vagy ha van is, az nem olyan, amit értékel a hatóság, mert a szezonális vagy feketemunkából van ugyan némi jövedelem, de a szülők nem szívesen vallják be. És akkor marad a közmunka mint jövedelemforrás, de a határozatokból, az intézményrendszer érveléséből az derül ki, hogy az nem elég, vagyis a bérből származó jövedelem sem teszi lehetővé a családnak, hogy a gyereket ellássa. Abban bízunk, hogy ha kellően nagy patáliát csapunk egy-egy ügy kapcsán, ha több édesanya pertársasággá áll össze, ha közösen pereljük az illetékes gyámhivatalt, akkor az állam egy ilyen pervesztés esetén ráeszmél, hogy kötelezett­ségei vannak ezekkel a családokkal szemben. Természetesen azt is ki lehet mutatni, hogy a nyomor kikezdi mentálisan is az embereket, előbb-utóbb más devianciák is járulnak a szegénységhez. Csupa olyan esettel találkozom, ahol sem szülői erőszak, sem abúzus, sem kirívó elhanyagolás nincsen, ami miatt meghökkenne az ember. Csupa olyan szenvedő, nyomorban élő családról van szó, ahol képtelenek a megfelelő körülményeket megteremteni: nem tudják elvinni a gyereket szakorvosi vizsgálatra, mert nincs rá pénz, a zsúfolt megyei kórházban nem fogadják rögtön, az első két próbálkozás után harmadszorra meg már nem tudják kifizetni az útiköltséget, és ha nem mennek el, felróják. Vagy elmegy valaki a védőnőhöz terhesgondozásra, de nem jut el a megyei szintű szakellátásig, a szakorvosi vizsgálatra, ez megint szaporítja a bűnlajstromot. Az, hogy nincs munka, megrovásként szerepel a határozatokban, mintha nem lenne egyértelmű tény, hogy például Borsod nagy részében nincs munka. Összeáll a kép: a gyerek hiányzik az óvodából, azt is képesek leírni, hogy nincs tornacipője, nem jártak el a szakorvoshoz, viszont az édesanya dohányzik, megy a latens áldozathibáztatás… Ezért kellene megnézni a különböző területeken a gyámhivatali határozatokat, a joggyakorlatot, és bizony perelni az államot, amely ezért felel.

MN: Volt már konkrét eset, és ha igen, az hogyan végződött?

SM: Az egyik ügyben a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte a határozatot, és 10 hónap jogi „procedúra” után hazaadta a gyereket. Most a Kúriánál vagyunk egy májusban megszületett gyermek kapcsán, de abban nincs még döntés. És van egy 2013. novemberi kiemelés, amelyben 2014 novemberében döntött a bíróság: megismételteti az eljárást, viszont több mint két hónapja nem képesek az ítéletet postázni, hogy az első fok újra lefolytathassa az eljárást. Téboly, hogy több hónap vagy év, mire a rendes közigazgatási és bírósági utat az ember végigjárja. Ezért próbálnánk feljebb lépni: személyiségjogi per keretében beperelnénk az államot, a gyámhivatalt és a gyámhivatalt felügyelő kormányhivatalt, így nem a gyámhatóságok elleni fellebbezés módját választanánk, mert a szülők családi és a magánélethez való alapjogát sértik, ami nem csak az alaptörvényben van benne. Ezeket megismétli a pol­gári törvénykönyv is, így ez peresíthető alapot képez. Például azon vagyunk, hogy egy településen több anya összeálljon, mert 2014-ben többeket is érintett, hogy érdemi vizsgálat nélkül már a kórházból sem engedték haza a gyerkőcöket. Tudták a szakemberek, hogy baj van, hogy nagyon szegények ezek az emberek, de nem nagyon tettek semmit. Utána pedig az történt, hogy kiemelték a nagyobb gyerekeket, a soron következőt pedig haza sem engedték. Nem vizsgálták, hogy abban a pillanatban a megszülető gyerek veszélyeztetve van-e, megalapozott-e a kiemelés, inkább a régi határozatokból összeraktak egy tényállást, és beszereztek egy-két környezettanulmányt.

MN: Mi az oka az efféle eljárásoknak?

SM: Szégyenteljes az ágazat finanszírozása, gyakorlatilag nincs alapellátás. A szociális munkások a legalacsonyabban fizetett közalkalmazottak. Nincs differenciálás, ugyanazt a normatívát kapja a II. kerület, mint egy borsodi kistelepülés. Csak a számokat nézik, a területi lejtőt nem, nincsenek meg sem a pénzbeli mankók, sem azok a segítő szolgáltatások, amik a szülőket visszasegíthetnék a munka­erőpiacra, lakhatáshoz, képzéshez juttatnák őket, és minden egyébhez, ami a normális élethez kell. Ez így működésképtelen, mert alulfinanszírozott, kiégett. Ez végképp felőrli a rendszerben dolgozókat, cselekvési kényszer van, de közben semmit nem biztosít az állam, hogy érdemben tudjanak segíteni. Mit kezd egy 2000 fős településen – ahol több százan vegetálnak – az egyetlen szociális munkás az éhezéssel, a jövedelemszegénységgel, mit kezd azzal, hogy ötszörös a munkanélküliségi ráta, vagy azzal, hogy van-e télire tüzelő, vagy nincs? Nem lehet csak tanácsokat adni, mert a tanácsból nem lesz semmi. Ráadásul a mostani kormányzat, a társadalompolitika, azon belül a szociálpolitika egyértelműen felelősként tekint a szegényekre. A politikának előbb-utóbb, akár egy jogi döntés kapcsán, rá kell jönnie, hogy nem szabad hagyni, hogy ennyire tönkremenjenek a gyerekeket érintő ellátások. Ha nem történik semmi, kezdődhet az árvácskázás, mint a két világháború között. De lehet, hogy épp ez a cél: lehet látni, ahogy a nevelőszülői hálózatok alakulnak, ahogy egyházi fenntartásba mennek át. Ebből a normatívából sokan élnek, és nem csak a nevelőszülők. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez egy biznisz, de megéri ezt „csinálni”.

MN: Sokkal többe kerül egy gyerek kiemelése, mint ha a rászoruló családokat segítenék szo­ciálisan. Kovács Vera szociálpolitikus, az AVM
aktivistájának kutatása szerint egy gyermek egyévi ellátása gyermekotthonban 2 524 732 forint, nevelőszülőknél pedig 1 093 407.

SM: Ha csak akár a nevelőszülői pénzt adnák oda a családoknak… De akkor persze univerzálisan kellene, az az összes gyereket érintené, aki után jár a családi pótlék. Az sem lenne rossz, ha a családi pótlékot normális szintre hoznák, vagy, mondjuk, csak indexálnák, mert 2008 óta nem sikerült emelniük, 30 százalékos reálértékvesztés van. Hogyha a szo­ciális ellátás, a szociális védőháló érne valamit, ha megpróbálnánk visszaállítani, az többe kerülne, de Magyarország költségvetéséhez képest ez nagyon kicsi szám, nem borítaná meg az államháztartást.