A szocpárt körülbelül második embere éles cezúrát húzna a kormányzás első éve után. A várható minisztercserékről nem nyílt meg, de a szocpárt a kormányfőt nem bolygatná. Lendvai a kiélezett helyzet dacára optimistán vélekedik mind a koalíció jövőjéről, mind a választási esélyekről.
Magyar Narancs: Egy évvel a második Gyurcsány-kormány megalakulása után viszonylag könnyű megvonni a kormányzás mérlegét: stabilizálták a költségvetést, viszont a kormánypártok, a kormány és a miniszterelnök is elveszítette esztendővel ezelőtti támogatóinak zömét. Hogyan élték ezt meg?
Lendvai Ildikó: A népszerűség-csökkenést nyilván nem kitörő örömmel. De átéltünk már hasonlót a Bokros-csomag idején. A kettő között az volt az érdemi különbség, hogy az 1995-ös csomag nagyobb érvágást jelentett a pénztárcán, de kevesebb ponton rendezte át az életviszonyokat, kevesebb tabunak ment neki. Spórolás volt, de nem szentségtörés. Most fizettünk némi felárat is a változtatásokkal szinte kötelezően járó ellenérték mellett.
MN: Mit ért felár alatt?
LI: Ha ennyi mindent bolygatunk meg, a támogatáscsökkenés jó része természetes, de volt némi megtakarítható veszteség is. Egyrészt nem tájékoztattuk megfelelően az embereket a változtatások magyarázatáról és személyes következményeiről. Erősen bánom például, hogy legkésőbb őszig nem juttattunk el egy tájékoztató brosúrát minden háztartásba, amiből megtudható, pontosan hogyan változik a környéken a kórházi ellátás, hová költözik az adóhivatal, mivel lehet fordulni az Egészségbiztosítási Felügyelethez, mire figyeljenek a kórházi számla átnézésekor. A tájékozatlanság pedig a káosz benyomását keltheti. Utólag tudjuk, kevés az, ha a miniszterelnök tévéinterjúkban próbálja magyarázni, hogy mit és miért tettünk. De a közismert tájékoztatási deficit mellett van partnerdeficit is. Nem kerestünk partnereket az intézkedésekhez, mindig csak azoknak a véleménye kapott nyilvánosságot, akik érdeksérelem miatt ellenezték a változtatásokat. Ahol sikerült szövetségeseket találni, ott kevesebb ellenállásba ütköztünk. Ki gondolta volna előre, hogy a piaci és közszférában megszületik a bérmegállapodás, és megállapodásra lehet jutni a hallgatói juttatások tandíjat is tartalmazó finanszírozásáról?
MN: Mindez kinek a hibája?
LI: Hát a miénk, mindannyiunké a kormányoldalon. Könnyű lenne kizárólag a kormányt felelőssé tenni ezért, de ebben sokan vagyunk vétkesek. Az időszak elején persze a rohamtempó miatt igaz volt, hogy olykor a frakciótagok feje fölött zúgott el a kormányzás, mára azonban kiépültek az egyeztetés csatornái.
MN: Nem pótcselekvés-e a kormányzati kommunikációra kenni a népszerűségvesztést? Ez lenne a csodafegyver?
LI: A kommunikáció természetesen nem csodafegyver, de nélkülözhetetlen töltény. Pláne, ha nemcsak jópofa sajtótájékoztatókat, hanem normális társadalmi eszmecserét értünk rajta. Az utóbbi hetekben a párt tagjai és szimpatizánsai között fórumsorozatot folytatunk. Beszélgetni - nem valami forradalmian újszerű ötlet. De magam is meglepődöm a sikerén.
MN: Aki egy ilyen fórumra fogékony, az nyilván a magszavazók körébe tartozik. A rajtuk kívül állókat hogyan lehet megfogni, illetve visszahódítani azokat, akik már az ellenfélhez pártoltak?
LI: Az utóbbiak azért nincsenek olyan sokan: a tavalyi választásokon még minket támogatók jó része mostanra a bizonytalanok táborába távozott, mert minket ugyan már nem szeret, de az ellenfelünk is messze áll tőle. 'ket vissza lehet szerezni, és ha jól tudunk érvelni, a ciklusból hátralévő három év alatt akár még új támogatókat is tudunk találni. Hiszen - bármit is állítson a Fidesz elnöke - nem lesznek előre hozott választások, a következő választást 2010-ben tartjuk. Nem szándékozunk öngyilkosságot elkövetni - ki látott már olyan kormányt vagy koalíciót, amelyik önként a kardjába dől?
MN: Némi kétely azért e tekintetben felmerül bennünk. A koalíciós partner - igaz, név nélkül, de - már ultimátumot is adott a kormányban maradáshoz.
LI: Amit azóta se ismételtek meg, se névvel, se név nélkül. Senki sem zsarolja a másikat. Nem látom akadályát, hogy meg tudjunk egyezni velük még ebben a hónapban.
MN: A döntő faktor nyilván az egészségbiztosítás átalakítása, amivel az SZDSZ a saját identitását szándékszik meghatározni. Ebben milyen kompromisszumra lehet vagy lehetett jutni?
LI: Ha ezt elárulnám, akkor azzal el is torlaszolnám a megegyezés útját. Az SZDSZ-szel vannak vitáink, de sokkal több dolog köt össze minket, mint ami elválaszt, hiszen míg az ellenfelünk elutasítja, mi is, ők is támogatják a reformokat. Nehéz úton indultunk el, most az erdő közepén járunk, mindannyian ki akarunk belőle jönni, de előrefelé. Félúton megállni önsorsrontó, országrontó butaság volna. Azt elhiszem, hogy a szabaddemokraták önképének fontos, hogy megkülönböztessék magukat tőlünk, de a parlamenti matematika megköveteli, hogy a koalícióban maradjanak. Ha nem teszik, mégis előre hozott választások jöhetnének. 'k sem akarhatják, hogy hiábavaló legyen, ami eddig történt.
MN: Az SZDSZ-nek nincs alternatívája az önök számára? Az MDF eddig lojális ellenzékként viselkedett.
LI: Mindenkinek jobb, ha ez így is marad. Még egyszer: nem számolunk azzal, hogy megszakad a koalíciós együttműködés az SZDSZ-szel.
MN: A beszélgetés elején éles cezúrát említett a kormányzásban. Az MSZP-ben sokan követelnek drasztikus kormányátalakítást, és a Narancs is írt már arról, hogy főként Szilvásy György, Gál J. Zoltán és Draskovics Tibor feje a tét. Várható efféle lépés?
LI: Fejlevétel nyilván nem. A kormányátalakítás meg a miniszterelnök dolga és joga.
MN: Az utóbbi hetekben erős belső feszültségekről lehetett hallani az MSZP-ből, főként a felső vezetésből. Mintha mostanra hitték volna el a miniszterelnök napokban is emlegetett mondatait arról, hogy megbukott a kormány megbuktatásának kísérlete. És ezért már nem tartanak annyira össze, mint amikor még attól lehetett félni, hogy Orbán Viktor visszatér a hatalomba. Elkezdtek gondolkodni azon, hogy milyen változással lehet nyerni 2010-ben? Esetleg miniszterelnök-cserével?
LI: A közvélemény-kutatások mutatta kép mindenkit megviselt kicsit, de tudjuk, hogy a kormány ezzel kapcsolatban két hibát követhet el - magam mindkettőt átéltem már. Az egyik, hogy túlságosan, a másik, ha egyáltalán nem figyel rájuk. Nem hiszem, hogy kétségbe kellene esnünk. Az ország és a kormánypártok sorsa összekapcsolódott. Ha 2010-re emelkedni kezd az ország, akkor nekünk sem kell félni a választásoktól. Viselhetetlen belső feszültségek pedig nincsenek, és mivel része vagyok, nyugodtan állíthatom, hogy a felső vezetést nem Orbán Viktor "réme" préseli össze.
MN: Akkor is összetartottak, amikor az őszödi beszédről szóló ÉS-anyag, illetve annak Népszabadság-beli összefoglalója párton, illetve inkább kormányzaton belülről jövő támadásként jelent meg a szocialista vélekedésekben? Mondjuk Kiss Péter ellen.
LI: Akkor is. Nyilván senkinek sem esik jól, ha meggyanúsítják, méghozzá tökéletesen alaptalanul. Ráadásul az újságírói spekulációk a "szocialista Júdásról" tökéletesen életszerűtlenek. Hiszen ha bárki is vezérnek álmodta magát, és emiatt taktikázott volna Gyurcsány buktatására, ezzel a módszerrel saját tökkelütöttségét bizonyítaná. Mert ugyan ki akarta volna a kiszivárogtatással az önkormányzati választásokon meggyengíteni azt a pártot, amelynek az élére tör?
MN: 2010-nek Gyurcsány Ferenc vezetésével vagy nélküle vágnak neki?
LI: Én azt szeretném, ha vele, mert az azt jelentené, hogy sikeresek voltak a reformok, a választók megértették és elfogadták a politikánkat. Ha pedig a politikánk sikeres lesz, akkor semmi okunk sincs, hogy nélküle induljunk csatába. A miniszterelnök népszerűségvesztése főként a megszorítások következménye, nem az őszödi beszédé. Az ő és a párt népszerűsége már jóval annak kiszivárgása előtt esni kezdett.
MN: Lát-e realitást abban az elképzelésben, amely szerint majd 2008-tól önökre dől az uniós kassza, és a pénzeső jótékony hatása szinte önmagában megnyeri a választásokat?
LI: Fontosak az európai pénzek, de ez sem csodafegyver. Az jó, hogy Magyarország az első a pályázatok kiírásában, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az unió utólag finanszíroz, ami azt jelenti, hogy a pályázaton nyert pénzek nagyobbik hányada majd csak 2010, tehát az országgyűlési választások után folyik be. Badarság lenne csak erre alapozni a reményeinket. Sokkal inkább bízhatunk abban, hogy a végére értünk a kormányzás első szakaszának, véget ért a megszorítások időszaka, nem kell többet húzni a nadrágszíjon, amit a brüsszeli jelentés is visszaigazol.
MN: Azt viszont nem állítja, hogy ennél jobb lesz, hiszen az unió által elfogadott konvergenciaprogram jövőre sem enged osztogatást.
LI: Azt én sem állítottam, hogy elengedhetjük magunkat, a 2006-os, 2007-es és a 2008-as büdzsé igen szigorú kellett, hogy legyen. De további elvonásokra nincs szükség.
MN: Egyet azért említenénk, az ingatlanadót, aminek jövő januári tervezett bevezetése vitákat is okoz a kormányoldalon.
LI: Vitákat csak akkor okozna, ha újabb elvonásként, nem pedig valami helyett lépne be. Egész Európa törekszik arra, hogy részben valamiféle vagyonadóval váltsa ki az eddig ott is jórészt a jövedelemre és a fogyasztásra alapozott, adó típusú kormányzati bevételeket. A vagyonadó - például mondjuk az ingatlané - nálunk is a jelenleginél igazságosabb, vagy másképpen, baloldalibb adózást tenne lehetővé, de csak az egész adórendszer változtatásának keretein belül. Azt sajnáljuk, hogy a választási programunk egyetlen lényeges olyan eleme, ami most betarthatatlannak bizonyult, az adócsökkentés. További adónövelésre semmiképpen nem készülünk.
MN: A Fidesz sikeres ellenkampányának milyen kihatása lehet a kormánypolitikára? A miniszterelnök korábban úgy nyilatkozott, hogy kormánya kötelezőnek tekinti majd a népszavazás álláspontját, míg egy friss hír szerint a Fidesz kezdeményezésének összes kérdése többséget kapna, azaz a választók érvényes mennyisége utasítaná el például a vizit- vagy a tandíjat.
LI: A felmérések szerint a Fidesznek komoly előnye volt akár csak egy évvel a tavalyi választások előtt. De a legutóbbi népszavazás (a 2004. decemberében a kórház-privatizációról és a határon túli magyarok magyar állampolgárságáról szóló - a szerk.) előtt is azt mutatták az adatok, hogy nyerhetők a kérdések. Most sincs ez másként, ráadásul minden kérdés a változások elutasításáról szól. Azokra pedig sokkal egyszerűbb nemet, mint igent mondani. A legutóbbi referendum előtt sem úgy nézett ki, hogy nyerünk, de egy jó kampánnyal sikerült meggyőzni a választókat. Most is fölvesszük a kesztyűt.
MN: És ha mégsem sikerül? Ha elutasítják a vizitdíjat, mondjuk, ami szinte szimbólumává vált a kormányzati reformoknak?
LI: Az egészségügy adott összegbe kerül. Ha a választók a vizitdíj ellen döntenének, abban az esetben nyilván ki kell találni valamit, ami be tudja tömni az egészségügyi finanszírozáson a vizitdíj esetleges kiesése miatt keletkező lyukat. De ezzel nem számolunk. Inkább azt kell világossá tenni, hogy a reform nem azonos a megszorításokkal, és többet jelent, mint egy-egy új érvágás. Amikor legutóbb fodrászhoz mentem hajat vágatni, a hölgy azzal fogadott, hogy: mi van, jöttem hajreformra? Akkor jöttem rá, milyen bután devalváltuk ezt a szót. Pedig ha valamiért kormányozni érdemes, akkor az a nagy ellátórendszerek átalakítása, mégpedig nem a források elvonása, hanem azok fenntarthatóbbá és igazságosabbá tétele érdekében. Az egészségügyi reformnak nem az a lényege, hogy csökkentettük a kórházi ágyak számát - ezekre a finanszírozhatóság érdekében kényszerültünk -, hanem hogy az így felszabaduló pénzből igazságosabbá és színvonalasabbá tegyük például a háziorvosi ellátást. Ehhez nem kevesebb, hanem olykor még több reform, változás kell.
MN: De lesz-e ezekre idejük? Igaza van-e annak a vélekedésnek, hogy ami 2008 elejéig nem történik meg, az ebben a ciklusban már nem is fog?
LI: Nagy változásokba a ciklus első felében érdemes belevágni, akkor több az idő és több a mersz is hozzá. 2008 egyik nagy feladatának a szociálpolitika, a szolidaritási eszközrendszer megújítását látom. A hagyományos baloldal szociálpolitikája az - ilyen-olyan színvonalú - segélypolitika volt, a moderné az esélypolitika. Azon a pénzen, amit a tartósan bajban lévő családnak fizetünk, olykor már vissza lehetne vezetni a feleséget vagy a férjet a munka világába, akár a testreszabott speciális foglalkoztatással, akár az értelmes közhasznú munka lehetőségének finanszírozásával, a szociálpolitika és a foglalkoztatáspolitika eszközrendszerének összenyitásával. 2008 másik nagy leckéje a gazdasági növekedés új motorjainak üzembe helyezése, a kis- és középvállalkozások szerepének kiteljesítése. És persze eközben a remélhetőleg sikeresen átformálódó szolgáltató rendszerek - egészségügy, közigazgatás, nyugdíj - "beüzemelése": a változások mellett a kellő figyelem a konszolidációra. Békésebb országokban ezt hívják kormányzásnak.
