Kína: Deng a lelke mindennek

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1997/9. (02. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Negyvenmilliárd dollárnyi külföldi tőke, közel százkilencvenezer vegyes vállalat, százmilliós, egyre jobb körülmények között élő új középosztály, égig érő szállodák és bankszékházak, mobiltelefonok, BMW-k és magánpaloták. Ugyanakkor mélyülő területi és társadalmi különbségek, három éven belül már negyedmilliárd munkanélküli, hatalmas, tehetetlen és veszteséges állami szektor, semmibe vett környezet, nagy hatalmú hadsereg, példátlan korrupció, jogtiprás, elnyomás, begörcsölt párturalom, miközben szélesedik a hétköznapi szabadság. Ezzel az örökséggel kell elboldogulniuk Kína vezetőinek.

Negyvenmilliárd dollárnyi külföldi tőke, közel százkilencvenezer vegyes vállalat, százmilliós, egyre jobb körülmények között élő új középosztály, égig érő szállodák és bankszékházak, mobiltelefonok, BMW-k és magánpaloták. Ugyanakkor mélyülő területi és társadalmi különbségek, három éven belül már negyedmilliárd munkanélküli, hatalmas, tehetetlen és veszteséges állami szektor, semmibe vett környezet, nagy hatalmú hadsereg, példátlan korrupció, jogtiprás, elnyomás, begörcsölt párturalom, miközben szélesedik a hétköznapi szabadság. Ezzel az örökséggel kell elboldogulniuk Kína vezetőinek.

A kínai televízió januárban fejezte be egy Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) életét bemutató, tizenkét részes, hangvételében múlt idejű dokumentumfilm sugárzását, mintha a "Kis Kormányos" már halott volna. A sorozat a tiszteletkörök mellett némi finom kritikát is tartalmazott - minden bizonnyal az utódló pártvezetés, személy szerint a funkcióhalmozó, kinevezett első számú örökös, Jiang Zemin (Csiang Cö-min) vágásfelügyelő munkája eredményeként is.

Felső nekifutásra

Jiang Zemin a halálhír után néhány nappal máris megpróbálta letenni a garast, önálló arculatú politikai vezetőként profilírozva magát. Olyan emberként, aki alapvonalakban igen, szolgai módon viszont nem követi mentorát. Deng egyébként csak harmadszori nekifutásra választotta őt utódául, miután Hu Yaobang (Hu Jao-pang), majd 1989-ben Zhao Ziyang (Csao Ce-jang) is túlságosan reformpártinak bizonyult - talán nem is Deng, hanem a kényes belső pártegyensúly szempontjából.

Deng személyi döntéseinek hátterével kapcsolatban jórészt csak találgatnak a pekingológusok, hiszen nyilvánvaló, hogy a felső kör szimpla felosztása reformbarátokra és konzervatívokra végtelenül leegyszerűsíti a bonyodalmas kínai hatalmi sakktáblát. Ezen a hagyományosan jelentős politikai súlyú hadsereg és az egyes tartományok erőviszonyai mellett egyre több figurát mozgatnak a régi politikai és az új gazdasági elit közötti ellentétek és összefonódások is. A kínai politikai helyzetet alakító személyek között sokan vannak - főként a Hosszú Menetelés régi gárdájának még élő tagjai -, akiknek a neve a külföldi sajtóban sohasem szerepel, hagyományos befolyásukat széles klientúrájuk közvetítésével azonban még mindig őrzik. Dengről is úgy tudni, hogy a környezete nagyrészt szintén ebből a csoportból került ki, ez a kör alakította ki, hagyta jóvá azt a névsort, amelynek az élén a hetvenéves államfő-pártvezér-hadseregfő Jiang, továbbá Li Peng (68) miniszterelnök, Zhu Rongji (Zsu Rong-zsi) gazdasági kormányfőhelyettes és a Népi Kongresszus (törvényhozás) élén álló Qiao Shi (Csiao Si; 72) neve áll.

A mindenkit foglalkoztató utódlási probléma Deng halálával voltaképpen idő előtt került előtérbe. Július elsején visszatér Kína kebelébe Hongkong, ami számos kérdést konkrét formában vet majd föl a gazdasági és politikai jövőt illetően. A válaszadás első - de annál nagyobb súlyú - lehetőségét pedig az októberi pártkongresszus adja. Ekkor derül majd ki, képes-e megőrizni elsőségét az országot kormányzó egyenlők között Jiang Zemin, a Moszkvában tanult volt sanghaji polgármester, aki két, a kommunista Kína legcsúcsán még nem tapasztalt önéletrajzi elemet is felmutat: felső iskolát végzett, és tud románul.

Ki kit győz le?

Li Peng neve igen rosszul cseng 1989 júniusa, a Tienanmen tér miatt, mert miután Zhao Ziyang akkori pártfőtitkár a megértés szándékával közeledett a diákokhoz, és emiatt elmozdították, nyilatkozatok és kirohanások szintjén ő vitte el a balhét (miközben elsőrendűen Deng volt sáros). Jövőre lejár a második miniszterelnöki ciklusa, harmadszor a törvények szerint már nem ismételhet, viszont annak sem adja jelét, hogy visszavonulni szándékozna. Pozíciót kell hát találni számára, ami a jelenlegi felállást alaposan megkavarhatja. Viszont pekingi nézőpontból az sem kívánatos, hogy túlságosan burjánzó vita bontakozzon ki a személyéről, hiszen ez közvetlenül a Tienanmen téri vérengzés értékeléséhez vezethet, ami most, kongresszus előtt nem jönne jól.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy Zhu Rongji vegye át a kormányfői posztot, annál is inkább, mert technokrata jellegű vezetőként nem feltétlenül kavar bele a többi vezető bonyolult politikai és személyi kombinációinak labirintusába. Piacgazdasági racionalitása miatt valószínűleg főként Nyugaton üdvözölnének egy ilyen változást. Pekingben viszont nemcsak ideológiai ellenfelekkel, hanem a szociális biztonságot, végső soron a stabilitást féltő erőkkel is össze kellene csapnia.

Qiao Shi személyét az teszi titokzatossá, hogy Hu Yaobang néhai, menesztett pártfőtitkár embereként a liberális szárnyhoz sorolják, amire rá is játszik a törvényhozás szerepének növelését - persze csak óvatosan - célzó törekvéseivel. Ugyanakkor a belbiztonsági erők egykori vezetőjeként minden bizonnyal még mindig van befolyása egy olyan miliőben, amelyet az ellentétes oldal támaszának szokás tekinteni.

Akárhogy alakulnak is a pekingi felső vezetésen belül az erőviszonyok, politikai nyitás a közeljövőben aligha várható. Ezt ugyanis olyan lépéseknek kellene előkészíteniük, mint a Tienanmen téri mészárlás ügyének felülvizsgálata vagy az újabban némileg lazított házi őrizetben tartott Zhao Ziyang rehabilitációja, aminek Jiang Zemin ugyanúgy ellenállna, mint Li Peng. Úgy tűnik, hogy a látható kínai nagypolitika továbbra is a gazdaságról szól majd.

Kovácsy Tibor


Határ-eset

Történeti megközelítésben Kelet-Turkesztán Közép-Ázsia földrajzi és nemzetiségi vízválasztója, jelenkori politikai értelemben ez Kína északnyugati határvidéke. Így is nevezik: Xinjiang, vagyis Új Határ. A tartomány az ország területének egyhatodát teszi ki. Hatalmas hegyeinek felolvasztott gleccsereiből öntözik majd a még hatalmasabb síkságok gabonaföldjeit, gazdag kőolajlelőhelyei az energiagondokat fogják enyhíteni, miközben városai folyamatosan duzzadnak, az épülő új vasútvonal pedig idehozza majd a tengerparti területek gazdasági fellendülését is.

Így képzelik legalábbis Pekingben, a helyi őslakosság viszont egészen mást akar: mindenekelőtt vissza az elveszett önállóságot. Az őslakosok a tartomány déli részében szinte kizárólag a türk népcsoporthoz tartozó mohamedán ujgurok, északon kazahok, kirgizek, tádzsikok, mongolok, sőt oroszok is élnek. A terület a második világháború után még független is volt néhány évig Kelet-turkesztáni Köztársaság néven. Négy évtizede Xinjiang lakosságának csak tíz százaléka volt han-kínai, most már több mint hatvan. A kínai nemzetiségi politikának ez a lényege: belefojtani minden nemzetiséget a betelepülők tömegébe.

Azóta alig múlik el év kisebb-nagyobb felkelések, lázadások, vasút- és hídrobbantások, politikai gyilkosságok és megtorlások nélkül. A megmozdulások okai változatosak. Tiltakoznak a születések számának korlátozása ellen, még akkor is, ha a han-kínaiakkal szemben a nemzetiségek számára városokban két, vidéken három gyerek engedélyezett. Többször is tüntettek kultúrájukra nézve sérelmesnek érzett könyvek megjelenése és a lopnori körzetben végzett atomkísérletek ellen. Ami pedig most, február 5-6-án játszódott le Xinjiangban, arra - állítólag - évtizedek óta nem volt példa. A kazah határtól alig ötven kilométerre fekvő Yining városában homályos körülmények között felkelés tört ki - a nem feltétlenül megbízható beszámolók szerint hetven halott, száznegyven sebesült, han és ujgur oldalról egyaránt. Egyesek azt mondják, hogy harminc ujgur kivégzése indította el a lázadást, a kínai üzletek felgyújtását, mások azt, hogy egy indokolatlan rendőrségi akció. A pekingi verzió szerint ujgur fiatalok függetlenségi tüntetése fajult el. A várost a hadsereg hermetikusan elzárta a külvilágtól (külföldi megfigyelők, újságírók már korábban sem utazhattak a tartományba), az eseményekről Kazahsztánba menekült ujgurok beszámolói alapján tudósított a világsajtó. Eszerint a megmozdulást rögtön kivégzések, tömeges letartóztatások követték.

Xinjiang őslakosait a sérelmek mellett a szomszédos volt szovjet köztársaságok önállósága is tüzeli. Az elmúlt években százezrével szöktek el - a többségük meg sem állt Törökországig. 1995 óta érdekképviseleti csoportjuk van Washingtonban és Nyugat-Európában, Kazahsztán fővárosában pedig nyilvánosan működik az Ujgursztáni Felszabadítási Szervezet egy volt szovjet főtiszt vezetésével. Pekingnek az volna jó, ha Xinjiang egyfajta közvetítő láncszemmé válna Közép-Ázsia és tovább, Európa felé. A fejlesztések viszont a betelepülő han-kínaiak gazdasági és hatalmi túlsúlyát erősítik. Õk kapják a jobban fizető munkákat, ők költöznek az új lakásokba, ők ülnek a döntési pozíciókba, amit az ujgurok persze ellenségesen figyelnek. A kínai vezetés természetesen félkézzel megfojthatná őket, csak tudja, hogy ez aligha tetszene a mohamedán hatalmaknak, amelyekkel - Szaud-Arábiától Iránig - Peking komoly diplomáciai erőfeszítések árán igyekszik jóban lenni.


Túl kicsi béke

Deng, akinek nemcsak az élete, de hullámzó karrierje is összefonódott a kínai modernizáció egész történetével, olyan volt, mint egy gyapotba burkolt tű. Mao Zedung (Mao Ce-tung) régi hasonlata jól tömöríti többször is és végül is ellenfelének bizonyuló harcostársa valamennyi tulajdonságát: simaság és kíméletlenség, ravaszság és számító türelem, kőkemény, csavaros pragmatizmus.

Háromszor bukott meg, háromszor tért vissza, hogy aztán 1978-ban, immár 74 évesen olyan pályára helyezhesse Kínát, ahonnan már nincs átszállás máshová.

Felvilágosult, művelt nagybirtokoscsaládban született 1904-ben, és a négy forradalom közül, amit átélt, már az elsőnek sem csak passzív részese volt. A Szun Jat-szen-féle polgári forradalomban a családja jól pozicionálta magát, és 1920-ban a tizenhat éves Deng Xixian (akkor még ez volt a neve) az első 85 szecsuáni ifjonc közé tartozott, akiket behajóztak, tanulni Európában. Franciaországba került, vidéki gyárakban dolgozott, miközben gimnáziumba járt. Néhány éven belül kommunista lett, de mire 1926 legelején megérkeztek hozzá a rendőrök a letartóztatási paranccsal, ő már Berlinen és Varsón át Moszkvába érkezett, ahol beiratkozott a Komintern kínai káderképzőjébe, a Szun Jat-szen egyetemre, ahol lőgyakorlatokat tartottak, és Trockij meg Buharin vezetett szemináriumot.

Még ugyanebben az évben hazatért, Mao köréhez csatlakozott, a déli Guangxi tartományban sikertelen fegyveres felkelést szervezett, és amikor négy évvel később mentora átmenetileg taccsra, ő börtönbe került. Aztán amikor 1934-ben elkezdődött a Hosszú Menetelés az évekkel később Tajvanra visszaszoruló Chiang Kaishek (Csang Kaj-sek) nacionalistái elől, már helyettes politikai vezetője volt a kommunisták hadseregének. 1950-ben ő irányította Tibet megszállását. Ebben a másfél évtizedben alakultak ki a hadseregen belül azok a kapcsolatai, amelyek később lehetővé tették, hogy a rossz időket átvészelve visszatérhessen a csúcsra. Ekkor már Xiaoping a neve, ami Kicsi Békét jelent.

Deng, a mindössze 152 centiméternyi Béke vezényelte le 1955-ben az első kínai tisztogatást, és amikor két évvel később Mao elindította az értelmiségellenes kampányt, gondolkodás nélkül vállalta a főinkvizítor és első számú hóhér szerepét. Az 1958-ban indított, három éven belül húszmillió ember éhhalálához vezető Nagy Ugrás-kampánnyal, a reménybeli igazi kommunizmussal szemben későn és szőrmentén, de fellép. 1961-ben mondja ki, hogy nem a macska színe az érdekes, hanem az egérfogás, vagyis fejlődjön a gazdaság, az ideológia másodlagos.

Csakhogy öt évvel később már jött is Maoné Jiang Qing (Csiang Csing) és a szélsőbal Kulturális Forradalma, amit Deng csak a Nagy Kormányosnak köszönhetően úszott meg házi őrizettel, majd, 65 évesen, átnevelő fizikai munkával. Idősebbik fiát viszont megnyomorították a vörösgárdisták.

1973-ban egy csapásra újra a hatalom csúcsaira került, három évvel később viszont Kantonba menekült, ahol tábornok barátai védték meg a szélsőbalosoktól. Azért követelték a fejét, mert Pekingben az immár szenilis Mao elleni tüntetéssé fajult egy, az ő emberei által biztatott, reformpárti felvonulás.

A Nagy Kormányos 1976. szeptemberi halála és néhány év kemény hatalmi harc után aztán Deng Xiaoping több mint hetvenévesen átvette a teljhatalmat, hogy lassan, óvatosan, sok politikai kíméletlenséggel átvezesse Kína gazdaságát a kapitalizmusba.

szerző
Kovácsy Tibor
publikálva
1997/9. (02. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra