A kínai televízió januárban fejezte be egy Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) életét bemutató, tizenkét részes, hangvételében múlt idejű dokumentumfilm sugárzását, mintha a "Kis Kormányos" már halott volna. A sorozat a tiszteletkörök mellett némi finom kritikát is tartalmazott - minden bizonnyal az utódló pártvezetés, személy szerint a funkcióhalmozó, kinevezett első számú örökös, Jiang Zemin (Csiang Cö-min) vágásfelügyelő munkája eredményeként is.
Felső nekifutásra
Jiang Zemin a halálhír után néhány nappal máris megpróbálta letenni a garast, önálló arculatú politikai vezetőként profilírozva magát. Olyan emberként, aki alapvonalakban igen, szolgai módon viszont nem követi mentorát. Deng egyébként csak harmadszori nekifutásra választotta őt utódául, miután Hu Yaobang (Hu Jao-pang), majd 1989-ben Zhao Ziyang (Csao Ce-jang) is túlságosan reformpártinak bizonyult - talán nem is Deng, hanem a kényes belső pártegyensúly szempontjából.
Deng személyi döntéseinek hátterével kapcsolatban jórészt csak találgatnak a pekingológusok, hiszen nyilvánvaló, hogy a felső kör szimpla felosztása reformbarátokra és konzervatívokra végtelenül leegyszerűsíti a bonyodalmas kínai hatalmi sakktáblát. Ezen a hagyományosan jelentős politikai súlyú hadsereg és az egyes tartományok erőviszonyai mellett egyre több figurát mozgatnak a régi politikai és az új gazdasági elit közötti ellentétek és összefonódások is. A kínai politikai helyzetet alakító személyek között sokan vannak - főként a Hosszú Menetelés régi gárdájának még élő tagjai -, akiknek a neve a külföldi sajtóban sohasem szerepel, hagyományos befolyásukat széles klientúrájuk közvetítésével azonban még mindig őrzik. Dengről is úgy tudni, hogy a környezete nagyrészt szintén ebből a csoportból került ki, ez a kör alakította ki, hagyta jóvá azt a névsort, amelynek az élén a hetvenéves államfő-pártvezér-hadseregfő Jiang, továbbá Li Peng (68) miniszterelnök, Zhu Rongji (Zsu Rong-zsi) gazdasági kormányfőhelyettes és a Népi Kongresszus (törvényhozás) élén álló Qiao Shi (Csiao Si; 72) neve áll.
A mindenkit foglalkoztató utódlási probléma Deng halálával voltaképpen idő előtt került előtérbe. Július elsején visszatér Kína kebelébe Hongkong, ami számos kérdést konkrét formában vet majd föl a gazdasági és politikai jövőt illetően. A válaszadás első - de annál nagyobb súlyú - lehetőségét pedig az októberi pártkongresszus adja. Ekkor derül majd ki, képes-e megőrizni elsőségét az országot kormányzó egyenlők között Jiang Zemin, a Moszkvában tanult volt sanghaji polgármester, aki két, a kommunista Kína legcsúcsán még nem tapasztalt önéletrajzi elemet is felmutat: felső iskolát végzett, és tud románul.
Ki kit győz le?
Li Peng neve igen rosszul cseng 1989 júniusa, a Tienanmen tér miatt, mert miután Zhao Ziyang akkori pártfőtitkár a megértés szándékával közeledett a diákokhoz, és emiatt elmozdították, nyilatkozatok és kirohanások szintjén ő vitte el a balhét (miközben elsőrendűen Deng volt sáros). Jövőre lejár a második miniszterelnöki ciklusa, harmadszor a törvények szerint már nem ismételhet, viszont annak sem adja jelét, hogy visszavonulni szándékozna. Pozíciót kell hát találni számára, ami a jelenlegi felállást alaposan megkavarhatja. Viszont pekingi nézőpontból az sem kívánatos, hogy túlságosan burjánzó vita bontakozzon ki a személyéről, hiszen ez közvetlenül a Tienanmen téri vérengzés értékeléséhez vezethet, ami most, kongresszus előtt nem jönne jól.
Kézenfekvőnek tűnik, hogy Zhu Rongji vegye át a kormányfői posztot, annál is inkább, mert technokrata jellegű vezetőként nem feltétlenül kavar bele a többi vezető bonyolult politikai és személyi kombinációinak labirintusába. Piacgazdasági racionalitása miatt valószínűleg főként Nyugaton üdvözölnének egy ilyen változást. Pekingben viszont nemcsak ideológiai ellenfelekkel, hanem a szociális biztonságot, végső soron a stabilitást féltő erőkkel is össze kellene csapnia.
Qiao Shi személyét az teszi titokzatossá, hogy Hu Yaobang néhai, menesztett pártfőtitkár embereként a liberális szárnyhoz sorolják, amire rá is játszik a törvényhozás szerepének növelését - persze csak óvatosan - célzó törekvéseivel. Ugyanakkor a belbiztonsági erők egykori vezetőjeként minden bizonnyal még mindig van befolyása egy olyan miliőben, amelyet az ellentétes oldal támaszának szokás tekinteni.
Akárhogy alakulnak is a pekingi felső vezetésen belül az erőviszonyok, politikai nyitás a közeljövőben aligha várható. Ezt ugyanis olyan lépéseknek kellene előkészíteniük, mint a Tienanmen téri mészárlás ügyének felülvizsgálata vagy az újabban némileg lazított házi őrizetben tartott Zhao Ziyang rehabilitációja, aminek Jiang Zemin ugyanúgy ellenállna, mint Li Peng. Úgy tűnik, hogy a látható kínai nagypolitika továbbra is a gazdaságról szól majd.
Kovácsy Tibor
Határ-eset
Történeti megközelítésben Kelet-Turkesztán Közép-Ázsia földrajzi és nemzetiségi vízválasztója, jelenkori politikai értelemben ez Kína északnyugati határvidéke. Így is nevezik: Xinjiang, vagyis Új Határ. A tartomány az ország területének egyhatodát teszi ki. Hatalmas hegyeinek felolvasztott gleccsereiből öntözik majd a még hatalmasabb síkságok gabonaföldjeit, gazdag kőolajlelőhelyei az energiagondokat fogják enyhíteni, miközben városai folyamatosan duzzadnak, az épülő új vasútvonal pedig idehozza majd a tengerparti területek gazdasági fellendülését is.
Így képzelik legalábbis Pekingben, a helyi őslakosság viszont egészen mást akar: mindenekelőtt vissza az elveszett önállóságot. Az őslakosok a tartomány déli részében szinte kizárólag a türk népcsoporthoz tartozó mohamedán ujgurok, északon kazahok, kirgizek, tádzsikok, mongolok, sőt oroszok is élnek. A terület a második világháború után még független is volt néhány évig Kelet-turkesztáni Köztársaság néven. Négy évtizede Xinjiang lakosságának csak tíz százaléka volt han-kínai, most már több mint hatvan. A kínai nemzetiségi politikának ez a lényege: belefojtani minden nemzetiséget a betelepülők tömegébe.
Azóta alig múlik el év kisebb-nagyobb felkelések, lázadások, vasút- és hídrobbantások, politikai gyilkosságok és megtorlások nélkül. A megmozdulások okai változatosak. Tiltakoznak a születések számának korlátozása ellen, még akkor is, ha a han-kínaiakkal szemben a nemzetiségek számára városokban két, vidéken három gyerek engedélyezett. Többször is tüntettek kultúrájukra nézve sérelmesnek érzett könyvek megjelenése és a lopnori körzetben végzett atomkísérletek ellen. Ami pedig most, február 5-6-án játszódott le Xinjiangban, arra - állítólag - évtizedek óta nem volt példa. A kazah határtól alig ötven kilométerre fekvő Yining városában homályos körülmények között felkelés tört ki - a nem feltétlenül megbízható beszámolók szerint hetven halott, száznegyven sebesült, han és ujgur oldalról egyaránt. Egyesek azt mondják, hogy harminc ujgur kivégzése indította el a lázadást, a kínai üzletek felgyújtását, mások azt, hogy egy indokolatlan rendőrségi akció. A pekingi verzió szerint ujgur fiatalok függetlenségi tüntetése fajult el. A várost a hadsereg hermetikusan elzárta a külvilágtól (külföldi megfigyelők, újságírók már korábban sem utazhattak a tartományba), az eseményekről Kazahsztánba menekült ujgurok beszámolói alapján tudósított a világsajtó. Eszerint a megmozdulást rögtön kivégzések, tömeges letartóztatások követték.
Xinjiang őslakosait a sérelmek mellett a szomszédos volt szovjet köztársaságok önállósága is tüzeli. Az elmúlt években százezrével szöktek el - a többségük meg sem állt Törökországig. 1995 óta érdekképviseleti csoportjuk van Washingtonban és Nyugat-Európában, Kazahsztán fővárosában pedig nyilvánosan működik az Ujgursztáni Felszabadítási Szervezet egy volt szovjet főtiszt vezetésével. Pekingnek az volna jó, ha Xinjiang egyfajta közvetítő láncszemmé válna Közép-Ázsia és tovább, Európa felé. A fejlesztések viszont a betelepülő han-kínaiak gazdasági és hatalmi túlsúlyát erősítik. Õk kapják a jobban fizető munkákat, ők költöznek az új lakásokba, ők ülnek a döntési pozíciókba, amit az ujgurok persze ellenségesen figyelnek. A kínai vezetés természetesen félkézzel megfojthatná őket, csak tudja, hogy ez aligha tetszene a mohamedán hatalmaknak, amelyekkel - Szaud-Arábiától Iránig - Peking komoly diplomáciai erőfeszítések árán igyekszik jóban lenni.
Túl kicsi béke
Deng, akinek nemcsak az élete, de hullámzó karrierje is összefonódott a kínai modernizáció egész történetével, olyan volt, mint egy gyapotba burkolt tű. Mao Zedung (Mao Ce-tung) régi hasonlata jól tömöríti többször is és végül is ellenfelének bizonyuló harcostársa valamennyi tulajdonságát: simaság és kíméletlenség, ravaszság és számító türelem, kőkemény, csavaros pragmatizmus.
Háromszor bukott meg, háromszor tért vissza, hogy aztán 1978-ban, immár 74 évesen olyan pályára helyezhesse Kínát, ahonnan már nincs átszállás máshová.
Felvilágosult, művelt nagybirtokoscsaládban született 1904-ben, és a négy forradalom közül, amit átélt, már az elsőnek sem csak passzív részese volt. A Szun Jat-szen-féle polgári forradalomban a családja jól pozicionálta magát, és 1920-ban a tizenhat éves Deng Xixian (akkor még ez volt a neve) az első 85 szecsuáni ifjonc közé tartozott, akiket behajóztak, tanulni Európában. Franciaországba került, vidéki gyárakban dolgozott, miközben gimnáziumba járt. Néhány éven belül kommunista lett, de mire 1926 legelején megérkeztek hozzá a rendőrök a letartóztatási paranccsal, ő már Berlinen és Varsón át Moszkvába érkezett, ahol beiratkozott a Komintern kínai káderképzőjébe, a Szun Jat-szen egyetemre, ahol lőgyakorlatokat tartottak, és Trockij meg Buharin vezetett szemináriumot.
Még ugyanebben az évben hazatért, Mao köréhez csatlakozott, a déli Guangxi tartományban sikertelen fegyveres felkelést szervezett, és amikor négy évvel később mentora átmenetileg taccsra, ő börtönbe került. Aztán amikor 1934-ben elkezdődött a Hosszú Menetelés az évekkel később Tajvanra visszaszoruló Chiang Kaishek (Csang Kaj-sek) nacionalistái elől, már helyettes politikai vezetője volt a kommunisták hadseregének. 1950-ben ő irányította Tibet megszállását. Ebben a másfél évtizedben alakultak ki a hadseregen belül azok a kapcsolatai, amelyek később lehetővé tették, hogy a rossz időket átvészelve visszatérhessen a csúcsra. Ekkor már Xiaoping a neve, ami Kicsi Békét jelent.
Deng, a mindössze 152 centiméternyi Béke vezényelte le 1955-ben az első kínai tisztogatást, és amikor két évvel később Mao elindította az értelmiségellenes kampányt, gondolkodás nélkül vállalta a főinkvizítor és első számú hóhér szerepét. Az 1958-ban indított, három éven belül húszmillió ember éhhalálához vezető Nagy Ugrás-kampánnyal, a reménybeli igazi kommunizmussal szemben későn és szőrmentén, de fellép. 1961-ben mondja ki, hogy nem a macska színe az érdekes, hanem az egérfogás, vagyis fejlődjön a gazdaság, az ideológia másodlagos.
Csakhogy öt évvel később már jött is Maoné Jiang Qing (Csiang Csing) és a szélsőbal Kulturális Forradalma, amit Deng csak a Nagy Kormányosnak köszönhetően úszott meg házi őrizettel, majd, 65 évesen, átnevelő fizikai munkával. Idősebbik fiát viszont megnyomorították a vörösgárdisták.
1973-ban egy csapásra újra a hatalom csúcsaira került, három évvel később viszont Kantonba menekült, ahol tábornok barátai védték meg a szélsőbalosoktól. Azért követelték a fejét, mert Pekingben az immár szenilis Mao elleni tüntetéssé fajult egy, az ő emberei által biztatott, reformpárti felvonulás.
A Nagy Kormányos 1976. szeptemberi halála és néhány év kemény hatalmi harc után aztán Deng Xiaoping több mint hetvenévesen átvette a teljhatalmat, hogy lassan, óvatosan, sok politikai kíméletlenséggel átvezesse Kína gazdaságát a kapitalizmusba.
