Lapzártánk idején az illetékes választási bizottságok még nem érvényesítették az összes nevezett területi listát, de az LMP pártlistáira minden bizonnyal az ország egész területén szavazni lehet április 11-én - éppen úgy, mint a Fidesz-, az MSZP- és a Jobbik-listákra is. Vasárnap és hétfőn vezető hír volt, hogy MDF-nek két területi listája is "billeg", köztük a létfontosságú budapesti is. Nógrádban az egyik már nyilvántartásba vett jelöltjük (Eötvös Mihály megyei elnök), mivel nem kapott "befutó" helyet az országos listán, hivatalosan visszalépett, míg a fővárosban ugyanilyen információk terjedtek Csapody Miklósról, az MDF egyéni választókerületi csúcstartójáról (aki 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben is hozta a körzetét). Kiesésükkel Nógrádban egyre, Budapesten hétre csökkent (volna) az egyéni jelöltek száma (vagyis mindkét helyen az előírt minimum alá), ezért fölvetődött, hogy a párt elveszítheti listaállítási jogosultságát. A sajtóhírek ellenére valójában egy pillanatig sem volt szó erről: a választási törvény betűje szerint ha a jelölő szervezet a szabályoknak megfelelően teljesíti a jelöltállítás feltételeit (benyújtja a legalább 750 darab érvényes ajánlócédulát), továbbá a választási bizottságok nyilvántartásba veszik minimálisan szükséges számú egyéni indulóját, a szervezet az adott megyében jogot szerez a listaállításra. A Nógrád megyei elnök a pártból az elsők között, még február végén abszolválta az első akadályt: s mivel a megyében van még egy érvényesített egyéni jelölt, az MDF listához való jogát nem befolyásolja Eötvös Mihály lépése. Ugyanez (lett volna) a helyzet Csapody Miklóssal is, azzal a különbséggel, hogy a képviselő egyrészt csak informálisan lebegtette meg visszalépését - bár amikor névvel nyilatkozott, ezt is cáfolta -, másrészt a párt fellebbezésének közben helyt adtak az illetékes fórumok, és két korábban elutasított budapesti jelöltjüknek (Király Zoltánnak "budán és Slosár Gábornak a XII. kerületben) mégis engedélyezték a részvételt az 1. fordulóban.
Gyermekbetegségek
Két megyéből viszont biztosan hiányzik a párt: Somogyból és Vasból. Előbbi várható volt; az év elején nem véletlenül smúzolt az MDF a Gyenesei István-féle Somogyért Szövetséggel, hiszen ott a Fórum (hasonlóan az SZDSZ-hez) gyakorlatilag megszűnt. A frigy végül nem jött össze, és az MDF-nek mindössze egyetlen emberre futotta (Siófokon). Leadta még egy jelöltjük a cetlijeit, ám helyi hírek szerint pusztán figyelemfelkeltés céljából (a nagy pártok taroltak, a kicsik meg szívtak, és így tovább, a szokásos önigazoló szöveg), hiszen számuk a félszázat sem érte el, és még ezek között is akadt étvénytelen. Meglepő viszont a vasi kudarc: Nyugat-Magyarországon az MDF általában hozza az átlagot a választásokon (vagyis az 5 százalék körüli eredményt), ehhez képest egyedül a hajdani nyelvvizsgabotrányáról elhíresült egykori fideszes szombathelyi polgármester, Szabó Gábor volt képes összekaparni a szelvényeket. Mészáros Tibor erőember is eljutott a választási bizottságig, ám kollekciója olyannyira sokszínűre sikeredett, hogy annak láttán a testület postafordultával bejelentést tett a rendőrségen hamisítás gyanúja miatt.
Az LMP-nek úgyszintén akadtak sikertelen próbálkozói, a választási bizottságok a lapzártánk idején utolsó hivatalos információk szerint négy emberüket kaszálták el (a Józsefvárosban, Bicskén, Szegeden és Nagykőrösön). Az ilyesfajta malőrrel mindkét alakulatnak számolnia kellett, hiszen a sok egyéni körzetben az utolsó pillanatokban, lóhalálában összeszedett szelvények között értelemszerűen nagyobb lett a hibás darabok aránya. Ám a kapkodásra nem anynyira a Fidesz (és kisebb részben az MSZP, valamint a Jobbik) mohósága miatt volt szükség, hanem főleg a kezdeti könnyelműség miatt (interneten megadott elérhetőségek, meg a kopogtatás, azaz a személyes kontaktus mellőzése). Amikor félidőben az MDF és az LMP is csupán 20-30 regisztrált jelölt körül járt, megszólalt a vészcsengő: az MDF egyre-másra adta ki segélykérő nyilatkozatait, az LMP pedig intenzív mozgósításba kezdett. Utóbbi gyűjtéseit a párt kampányblogján folyamatosan követni lehetett: a necces körzetekbe kiszálló akciócsoportok a leadási hajrában százas nagyságrendben szedték össze a szelvényeket, és e kiszállások hangulata idővel az 1990-es kampányra emlékeztető vidám dzsemborivá, közösségi élményt kínáló eseménnyé lett. Ahogyan a Jobbik a tavalyi EP-kampányban, úgy most az LMP érzett rá ügyesen arra, hogy a rendszerváltás utáni generációkban épp úgy él a politikai aktivitás és tenni akarás vágya, mint a rendszerváltó nemzedékekben - pusztán lehetőséget kell biztosítani ennek kiélésére. Egy évvel ezelőtt a Jobbik az "írjunk együtt történelmet" jelszavával fogott meg véglegesen sok tizen- és huszonévest, míg most az LMP a demokrácia együttes megvalósítását kínálta föl az ifjaknak. Az LMP-nek érthető módon még nincs komoly szervezeti háttere - de az induló pártokra jellemző lelkesedés (eddig) sikeresen kompenzálta ezt.
Elmélet és gyakorlat
Az MDF-nek viszont már nincs infrastruktúrája; és vezetőinek várakozásai ellenére a szövetségesnek kiszemelt SZDSZ sem élte túl szervezetileg a tavaly nyári harakirit. Mára az is kiderült, hogy az együttműködés legfeljebb elméleti síkon volt végiggondolva, operatív szinten nem. Ezzel magyarázható például az a dilettantizmus, aminek következtében sokáig kétséges volt a budapesti lista fölállíthatósága is. Ráadásul nem csak arról van szó, hogy MDF-lista kizárólag akkor indítható, ha a megfelelő számú egyéni jelöltet az MDF egyedül nevezi. Hanem arról is, hogy az MDF-SZDSZ közös egyéni jelöltekre adott voksoknak az égvilágon semmi értelme nincs: egyrészt mert egyéni győzelemre esélytelenek, másrészt és főleg azért, mert azok a szavazatok nem hasznosulhatnak töredékszavazatként az MDF országos listáján sem. (Tizenegyen vannak, közülük nyolcan Budapesten.) Az összevisszaságra utal egyébként az is, hogy néhány szabad demokrata jelölt (például Győri Dénes a fővárosban vagy Takács Róbert Hódmezővásárhelyen) láthatóan tisztában volt e problémával: őket MDF-jelöltként is regisztrálta a választási bizottság.
"Próbálkozásuk logikus és ésszerű. (...) A jó helyzetfelismerést persze nem szükségképpen követi eredményes kivitelezés - az MDF és az SZDSZ is elszúrhatja még a dolgot" - írtuk a kétpárti tárgyalások kezdetekor (lásd: Alsó madárfogás, Magyar Narancs, 2010. január 21.). Így is lett: és bár a formálódó szövetséget a kezdettől méltánytalan hecckampány kísérte - az MDF-et 2002 óta ellenszenvvel kísérő jobboldali média mellé villámgyorsan fölzárkóztak az MSZP esélyeit féltő baloldali véleményformálók, valamint jó néhány volt SZDSZ-politikus is -, a jelöltállítási kudarcért elsősorban önmagát okolhatja a két rendszerváltó párt.
Az elkötelezett piacgazdaság-pártiság irányába elmozdult MDF az elmúlt években tudatosan építette a maga imázsát, s e folyamat logikus folyománya volt az erre fogékony szavazók felé nyitás. Bokros Lajos kooptálása azt is világossá tette, hogy ennek érdekében a párt, ha kell, az SZDSZ-szel is megütközik. A liberális párt széthullása miatt azonban erre már nem volt szükség, sőt lehetőség nyílt a megegyezésre.
A gyakorlatban azonban semmi sem működött: a BKV-botrányok elérték a városházi SZDSZ-t is - a Retkes Attila-féle párt fő erejét -, az MDF pedig a "nyitás politikájának" meghirdetésével lejárt szavatosságú politikai figurákkal égette magát. Mindeközben azt, ami egy választás előtt a legfontosabb - a jelöltállítási metódust és stratégiát - láthatóan nem dolgozták ki; ennek folyománya lett a már említett jelöltállítási káosz. Az SZDSZ elnöke lapunknak adott interjújában ("Nincs szó összeolvadásról", 2010. január 21.) arról beszélt, hogy az informális megbeszélések tavaly ősz óta zajlanak: ehhez képest minden, ami január óta máig történt, előkészítetlenségre, ad hoc jellegre utal. A volt budapesti MDF-elnök hol támogatta, hol nem a szövetséget; az egyik országgyűlési képviselő egyik nap a budapesti elnök ellen, másik nap mellette voksolt; a megmaradt megyei szervezetek közül hol ez, hol amaz jelentette be, hogy nem kér az SZDSZ-szövetségből; és az is megtörtént (konkrétan a Csongrád megyei 6. számú egyéni választókörzetben), hogy az MDF és az SZDSZ megyei elnökei mindketten saját magukat tekintették hivatalos jelöltnek és fogtak cédulagyűjtésbe. Továbbá: voltak bár irányelvek a majdani listák névsoraira, ezek naponta változtak; az a csalódottság- és sértődöttséghullám, ami a hétvégi lista véglegesítésekor végigsöpört a párton - korántsem csak Eötvös és Csapody jelölteken -, pontosan a kapkodásból, a kiszámíthatóság hiányából fakadt. (Nota bene: az 1990 óta az Országgyűlésben politizáló, és a nagy konfliktusok idején Dávid Ibolyához mindig lojális Csapodyval épp olyan rútul bánt el a pártja, mint a tavalyi uniós parlamenti választások előtt Olajos Péter EP-képviselővel.)
A rideg valóság
Az MDF 2006-ban mindössze 2429 szavazattal lépte át az 5 százalékos határt - pedig akkor minden tekintetben jobb állapotban volt a párt. A számok mindennél jobban mutatják ezt: négy éve megvolt mind a 20 területi listája, az első fordulóban 153 egyéni jelöltje indult, és hetvenen a 3. helyen végeztek. A kis pártoknak nemcsak azért van szükségük egyéni jelöltekre, hogy listáik lehessenek, és aztán a listáikon összeszedjék a parlamenti bejutáshoz szükséges 5 százaléknyi voksmennyiséget; hanem azért is, mert az egyéni indulókra adott, de mandátumot nem eredményező voksok (és az MDF-nél, valamint az LMP-nél csakis ilyenekről van szó) töredékszavazatként hasznosulnak az országos listás helyek (minimum 58) elosztásakor. (A választási rendszerről bővebben lásd: Vokssors, Magyar Narancs, 2006. április 6.)
Az MDF 2006-ban 11 országgyűlési mandátumot szerzett: kettőt a területi listákról (egyet a budapestiről, egyet a Pest megyeiről), kilencet az országosról. Az utóbbin figyelembe vett töredékszavazatok száma (ami után a kilenc mandátumot megkaphatta) összesen 467 335 darab volt, amelyből 270 499 - vagyis a többség! - az egyéni körzetekből érkezett, a maradék a területi listákról. A képlet rendkívül egyszerű: ha kevesebb az egyéni jelölt, akkor kevesebb a töredékszavazat, következésképpen kevesebb lesz az országos listás mandátum is. Lapzártánk pillanatában 78 "tisztán" MDF-es, és 91 LMP-s egyéni indulót regisztrált a választási iroda. Ebből következően amennyiben a listákon összességében 5 százalék körül teljesít valamelyik, vagy netán mindkettő alakulat, úgy a kalkulálható 60-65 százalékos részvételi arány mellett tíznél kevesebb képviselői mandátumra számíthat. (Innen nézve különösen érhető az MDF-ben az utolsó pillanatokig tartó öldöklő harc a jó listás helyekért.)
A két elúszott megye is sokba' fájhat még a pártnak: 2006-ban az MDF Somogyban hétezer, Vasban nyolc és fél ezer listás szavazatot kapott. Az időben közelebbi tavalyi EP-választáson, amelyen már Bokros volt a húzónév, Somogyban 3640, Vasban 4078 voksot szereztek. (A részvétel persze jóval alacsonyabb - 36, 31 százalék - volt a 2006-os országgyűlési választásokénál, amikor a jogosultak 67,83 százaléka szavazott.) Ezt a hiányt csakis a népesebb választási területi egységekben kompenzálhatja az MDF: elsősorban is Budapesten, továbbá Pest megyében, ahol mindig a saját átlaga fölött szokott szerepelni.
Az MDF története során számos nagy megrázkódtatást túlélt: ha csak a 2002 utáni időszakot nézzük, átvészelte a Fidesztől való függetlenedés nehézségeit, az ezzel járó pártütéseket és kizárásokat, távozásokat. A helyzet azonban most gyökeresen más: az MDF a felülről vezérelt pártújraépítés során hovatovább kiürült szervezetileg, ráadásul a leépülést az ún. UD Zrt.-ügy óta elszaporodott öncsonkítások még inkább felgyorsították. A jelöltállítás pontosan megmutatta, hol képes még - úgy-ahogy - mozgósítani a párt: Bács-Kiskun, Borsod és Csongrád egyes részein, valamint Hajdú-Biharban, Fejérben, Pest és Győr-Moson-Sopron megyében. A listaállítás pedig azt mutatta meg, hogy a Dávid Ibolya-féle vezetés mindent egyetlen személyre, Bokros Lajosra tett fel. Ha Bokros a kampányban meggyőzően teljesít, a volt szocialista és szabad demokrata szavazókból maga mögé állíthat annyi támogatót, amennyi a bejutási küszöb megugrásához szükséges. AZ LMP budapesti jelöltállítási sikere viszont azt sejteti, hogy a fővárosi egykori SZDSZ-szavazók jelentékeny hányada inkább az új alakulat felé tájékozódik. És akár bevallja, akár nem, alapvetően mindkét kis párt abban reménykedik, hogy a nagyvárosi liberális választók nagy számban állnak mellé április 11-én.
