„Édesanyám kunszentmiklósi, édesapám csongrádi. Az ő családjában szinte mindenki fanyűvő volt, nemzedékekre visszamenőleg” – mondja az idén nyolcvanéves csongrádi Murányi László. „Asztalosok, ácsok, gatterosok, akik a szálfákat vágták fel fűrésszel. Nagyapám is gatteros volt a Csongrádi Keresztény Gőzmalom Rt.-nél. Apámék öten voltak testvérek, a lányok is olyan családba mentek férjhez, ahol fával foglalkoztak. Egyedül édesapám akart kereskedő lenni. Szentesen tanulta meg a szakmát, a Klauzál utcában egy zsidó kereskedőnél dolgozott és lakott két évig. Zárás után föltakarított a házban, a ház előtt. Apám mindig nagy tisztelettel beszélt arról a családról. Tényleg jól megtanulta náluk a szakmát. Segédlevelet kapott, hazajött, és a malomban – gattermester nagyapám közbenjárására, a részvénytársaság kezességével – nyitott üzletet. Cukrot, sót és a malom 18–20 fajta lisztjét árulta. Két év után a húgát is maga mellé vette, mert egyedül nem győzte a munkát. Öt évvel később házat és üzletet épített a városközpontban. A malomnál lévő bolt a húgáé lett, ő pedig a belvárosi új házban vaskereskedést nyitott. Idővel a város egyik legnagyobb adófizetője lett, aki tizenöt embernek adott munkát – egyikükből később tanácselnök lett az új rendszerben –, az üzletnél üzemi konyhát működtetett. Csapágyas stráfkocsija volt, Kiskunfélegyházáig muraközi lovak húzták, ott egy bérelt istállóban várt két könnyű ló, azok a betonúton felhúzták a kocsit Budapestre, megvenni az árut. Hazafelé a félegyházi istállónál a muralovak vették át a több tíz mázsa áruval megrakott kocsit, és húzták haza a makadámúton Csongrádra. Apám boltjában lehetett kapni kékkövet – több mint 1800 hektár szőlő volt a város környékén –, benzint és petróleumot is, azt Szőregről, az ottani finomítóból szállíttatta. Volt lerakata, nagykereskedelemmel is foglalkozott.”
Kis kezek, nagy mesterek
Murányi Mihály kereskedő a második világháború idején bevonult, az orosz fronton szolgált. Egy este az egész napos gyaloglás után, hullafáradtan bevették magukat egy iskolaépületbe, de ahogy elaludtak, egy német alakulat kiparancsolta, elzavarta őket onnan. Hajnali négykor az épület a németekkel együtt felrobbant.
„Ahogy apám hazatért, folytatta a munkáját, ahogyan lehetett – folytatja a történetet Murányi László –, a bolt mellett gazdálkodott, 18 öreg holdon, cukorrépát termesztett. Volt tanyánk. Én 1945 szeptemberében érkeztem a családba ötödikként, ikergyerekként. Az ikertestvéremnek nem indult be a bélműködése. Anyám mondta később, a csongrádi orvosok a konyhában tanácskoztak, de nem tudtak segíteni rajta, meghalt. Négyen felnőttünk. Volt külön szobája a lányoknak, nekem és a bátyámnak egy másik. Volt zongoránk. Lehet, hogy eredetileg státuszszimbólumnak vették a szüleim, de ötéves koromtól jártam zongoraórákra Szilágyi Ibi nénihez, a zeneiskolába. Kis kezek, nagy mesterek, Mikrokozmosz, ilyen című kottáim voltak. A zongora fontos bútor volt, mert a karácsonyfát arra állítottuk, és oda hozta a Jézuska az ajándékainkat. A bátyámmal nagyon szerettünk alatta játszani, a bicska élét kipróbáltuk az alján, egy lécen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
