Kiszabadítani és elengedni

Őrült tempóban zajlik a kultúra területén is a funkciókiszervezés és vagyonkimentés, így az erre adható érvényes válaszok megtalálása lett a legkomolyabb kihívás az ellenzék programíróinak. Mi menthető, mi menthetetlen, és mi az, amiért nem is kár?

Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy egy friss kormányrendelet újabb hatalmas összeget és újabb jelentős feladatköröket utalt ki a Demeter Szilárd vezette Magyar Kultúrá­ért Alapítványnak (MKA). Ráadásul nem is önmagában a hatalmas, több mint 48 milliárd forintos, 2025-ig éves bontásban – az alapítvány „kultúrstratégiai tevékenysége megerősítése érdekében” – kifizetni tervezett állami vagyon­injekció a leginkább figyelemre méltó a dologban, hanem az, hogy mindezzel az MKA olyan funkciókat is magához csatolt, amelyeket eddig a Magyar Művészeti Akadémia, illetve a MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. látott el. A művészeti ösztöndíjrendszerek működtetéséről van szó.

Kultúrpolitika, ami nincs

Ahhoz, hogy megértsük a NER kultúrpolitikáját, először azt kell belátnunk, hogy nincs egységes stratégiája a kormánynak – ebben minden általunk megkérdezett szakértő egyet­értett. A Századvégtől 2019-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) élére vezényelt, és a Fidesz egyik fő végrehajtójává előlépett Demeter Szilárd hírhedt kifejezésével élve „erőközpontokról” beszélhetünk elsősorban, nem egységes kulturális stratégiáról. Ezek az erőközpontok hol egymással összefogva, hol egymással rivalizálva igyekeznek a kulturális játéktér minél nagyobb szeletét ellenőrzésük alá vonni, ebbéli tevékenységükben pedig az határozza meg hatékonyságukat, hogy épp milyen viszonyt ápolnak a miniszterelnökkel.

Jó példa erre a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) története.

A KMTG, illetve az alá tartozó Előretolt Helyőrség Íróakadémia felfutásában döntő szerepe volt annak, hogy Szőcs Géza korábbi kulturális államtitkár, haláláig miniszterelnöki főtanácsadó, közvetlenül Orbánhoz (vagy ami szinte ugyanaz: a feleségéhez, Lévai Anikóhoz) protezsálta be kolozsvári mentoráltját, Orbán János Dénest a tehetséggondozó ötletével. A költő és vendéglátóipari vállalkozó Orbán JD ezután hivatkozott sikere titkaként arra, hogy jó ajtón kell kopogtatni. Csakhogy Orbán JD néhány év alatt amortizálta politikai hitelét: a KMTG gyakorlatilag semmit sem ért el kitűzött céljai közül, és mára jobbára egy szűk baráti kör milliárdos költségvetésű hobbiprojektjének tűnik. Szőcs halálával az összekötő kapocs is elveszett a KMTG vezetése és Orbán Viktor háztartása között, egy magán­életi ballépése miatt pedig Orbán János Dénes hamarosan kegyvesztetté vált. Ekkor vált ki a KMTG holdudvarából az addig ott oktató (illetve felesége révén az intézmény hallgatói oldalában is érintett) Demeter Szilárd, és jobb kapcsolati pozícióinak köszönhetően kimentette a kimenthetőt a lassú süllyedésre ítélt kamu oktatási intézményből. A KMTG-ből a puszta – bár költséges – váz maradt meg, Demeter újonnan felállított, és a PIM éléről navigált, egyre terjedelmesebb kulturális intézményhálózata – előbb a Petőfi Irodalmi Ügynökség (PIÜ), majd az abból kinőtt Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ), végül az ezek fölé húzott Magyar Kultúráért Alapítvány (MKA) – pedig folyóiratot, honlapot, tévéműsort és irodalomszervezési funkciókat is szépen átcsatornázott magához. Mindez az ellenzék oldaláról nézve azért tanulságos, mert a struktúra belső dinamikáját mutatja meg: nem a tartalmak és nem is feltétlenül a szereplők a lényegesek, hanem az adott kulturális tér feletti adminisztratív és pénzügyi dominancia – akár az állami infrastruktúra és a közvagyon kijátszása révén is.