Magyar Narancs: A kormány a várható államháztartási deficit kiigazításával beismerte, hogy a költségvetés rendbetételére tett ígéreteit nem tudta valóra váltani. Mi a különbség tavalyhoz képest, amikor a Medgyessy-kabinet ugyanezt már egyszer eljátszotta az elõzõ büdzsével?
Bartha Attila: Idén a kormányzat korábban nézett szembe a problémával. Tavaly decemberig a koalíció kõbe vésettnek tekintette a hiányt, melynek a mértékérõl - egyébként az ideihez hasonlóan - az elemzõk egyöntetûen megmondták, hogy az adott kiadási szerkezetben nem lesz tartható. Ami idén több mint elgondolkodtató, hogy a hiány a várhatóan négyszázalékos gazdasági növekedés, a mérsékelt reálbér-emelkedés, az erõteljes külsõ gazdasági konjunktúra, a kormány takarékossági intézkedései (a "Draskovics-csomag") és a bevételek növelése (például bizonyos termékek és szolgáltatások áfakulcsának januári emelése) dacára duzzadt tovább. Vagyis nyugodtan feltehetõ a kérdés: ha ilyenkor nem csökken a hiány, mikor fog mérséklõdni egyáltalán?
MN: Milyen szerkezetû a deficit?
BA: Ez kulcskérdés, hiszen amellett, hogy például az áfabevételek túltervezettek, komoly strukturális tehertételek állnak a hiány hátterében. Most köszön vissza, hogy egyetlen kormányzat sem gondolta újra az állam teherbíró képességét. Nem nézett szembe azzal, hogy mely területeken húzódjék vissza, és hol váljon aktívabbá. Az állam finanszírozásának a drágulása, mely a magas kamatokon tetten érhetõ, ezt a problémát fájdalmasan aktualizálta. A politikusok talán abban reménykedtek, hogy a gazdasági konjunktúra újraéledésével a hiány majd magától helyrebillen. Ez persze nem történt meg. Aztán kiderült: a fûnyíró jellegû takarékossági intézkedések sem vezetnek eredményre. Reform szintû változásokra van tehát szükség, különben növekvõ államadóssággal, lassuló növekedéssel és sokkal szigorúbb megszorító intézkedésekkel kell számolni.
MN: A politikai ciklus közepén járunk. Ilyenkor már nem szoktak reformok indulni.
BA: Ez igaz, de új a kormány, és ez a folyamatoknak lendületet adhat, és talán nagyobb elfogadottságot teremt olyan kényszereknek, amelyekre az elõdje esetében a társadalmi és gazdasági szereplõk kevésbé lettek volna befogadók.
MN: Milyen minták kínálkoznak az államháztartási hiány kezelésére?
BA: A nemzetközi példák arra engednek következtetni, hogy a költségvetés kiadásainak a csökkentése a célravezetõ, a bevételek növelésére nincs mozgástér. Rövid távon ez bizonyos támogatások megvonását jelenti, középtávon viszont kijelöli azokat a területeket, ahol az állam megmarad, illetve növeli aktivitását. Így például svéd, finn vagy észt mintákat követve az állam nagyobb segítséget nyújthatna az oktatás és a munkaerõ-piaci igények koordinációjában, különösen a középfokú szakképzésben és a szociálisan hátrányos helyzetû fiatalok oktatáson keresztüli felzárkóztatásában. Ezenkívül kellenek olyan területek is, ahonnan az állam visszavonul. Az új miniszterelnök nyilatkozataiból az derül ki, hogy várhatóan nem nagyon lesznek kiterjedt szektorális vállalkozásfejlesztési programok, a vállalatok szinte kizárólag a keretfeltételek (például infrastruktúra) javítását "kapják". Ez persze inkább erény, fõleg ha általában is stabilitást biztosít az állam, például az adórendszerben vagy az árfolyam-alakulásban. Ugyanakkor a közigazgatás vagy az egészségügy átalakításában is óriási megtakarítási lehetõségek lennének. Más kérdés, hogy mire lesz elég a politikai akarat.
MN: Említette, hogy a bevételek növelésére kevesebb esély kínálkozik. Mit szól a bankszektortól beszedett milliárdokhoz?
BA: Én ellenzem az olyan típusú logikát, hogy ha bajban van a költségvetés, akkor megkeressük azokat a gazdasági szereplõket, akiktõl el tudunk venni. Még akkor is, ha a bankok nyeresége részben épp a lakásvásárlást támogató állami politikából hízott meg. Valójában a támogatási rendszert kellene átalakítani, ez az "adok és elveszek" típusú redisztribúciós logika nem szerencsés. Nem segíti a tõkebiztonságot, sem a gazdasági növekedést. Ugyanez érvényes a gyógyszergyártók esetére is az egészségbiztosítási pénztárral.
MN: Gyurcsány a költségvetési mérleggel kapcsolatban "soft landing"-rõl beszélt, vagyis fokozatos, idõben elnyújtott egyenlegjavulásról, melynek célja a bûvös, maximum háromszázalékos hiány elérése, ami elõfeltétele az euró 2010-es bevezetésének. A céldátumot mennyire tekinthetjük reálisnak?
BA: A piaci hozamokból úgy tûnik, a gazdasági szereplõk erõsen kételkednek a teljesíthetõségében. Bár a devizapiacon a forint egyelõre erõs, mégis ma Magyarország számít az egyik legkockázatosabb befektetési célországnak az uniós tagok közül. A magyar államadósságot finanszírozó külföldiek szerint itt a legkevésbé jók az esélyei az euró korai bevezetésének, amin a tavalyi ismétlõdõ forintválságok és a költségvetés helyzetének tükrében nem is csodálkozhatunk. A velünk együtt csatlakozó országok közül a baltiak nagyon komoly fiskális konszolidációt hajtottak végre, de az utóbbi idõben Szlovákia, sõt Lengyelország is sikeresebb ezen a területen. Az újak között két fekete bárány van: mi és a csehek, csakhogy náluk alacsonyabb az államadósság és az infláció. A többi ország eleve korábbi idõpontra is tette a csatlakozást az euróövezethez.
MN: Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy az eurós célkitûzés végre megfegyelmezi a fiskális gazdaságpolitikát?
BA: A deficit lefaragására vonatkozó uniós vállalásunk (az ún. konvergenciaprogram) valóban pozitív kényszerítõ erõ: komoly fejlesztési támogatásoktól eshetünk el, ha nem hajtjuk végre. Azt várom, hogy az ígérgetésekre épülõ gazdaságpolitikát az EU-nak köszönhetõen felváltja egy jóval racionálisabb gazdasági közgondolkodás - ennek talán már látszanak is a jelei. Az euróövezeti tagság számos elõnnyel jár: legfeljebb mérsékelt politikai kilengéseket enged, ami jót tenne politikai kultúránknak. Kiküszöböli az árfolyam-ingadozások jelentõs részét, automatikusan lefelé nyomja az inflációs szintet. Egy picit úgy kellene kezelni a felkészülést, mint a régóta vágyott stabilitás és kiszámíthatóság elnyeréséért bejárandó utat, ami együtt jár óhatatlan áldozatokkal. Például, hogy nem az általunk legkényelmesebbnek tartott ütemben csökkenthetjük a költségvetés hiányát.
MN: Állandó (politikai) vitára ad okot a jegybanki alapkamat aktuális szintje (most 11 százalék), ami a csatlakozó országok közül egyedül nálunk kétjegyû (a második Lengyelországé, 6,5 százalék). A jelenlegi mérték megfelelõ?
BA: A "Mi volt elõbb: a tyúk vagy a tojás?" típusú vita abból ered, hogy a jegybank szerint a deficit finanszírozhatósága indokolja a magas kamatszintet, míg a pénzügyi tárca azzal védekezik, hogy a költségvetést rendkívül megterhelik az állampapírok után fizetendõ magas kamatok. Ebben a vitában rossz kérdés, hogy kinek van igaza. Hadd idézzem Bokros Lajost, aki szerint laza fiskális politika mellett nincs jó monetáris politika. Rendkívül nehéz helyzetben van ugyanis az utóbbi, ha a költségvetési politika (esetleg sorozatosan) nem teljesíti az ígéreteket. A tartós, a makrogazdaság szinte minden metszetében fellelhetõ egyensúlytalanság következtében lényegesen kockázatosabb lett az ország, ami nyilvánvalóan indokol valamekkora kamatfelárat. Ugyanakkor a csökkenõ inflációs nyomás, ami az uniós belépést követõen még enyhült is, szerintem mindenképp megengedne némi kamatcsökkentést.
MN: A múlt héten publikált második negyedéves adatok szerint a folyó fizetésimérleg-hiány kísérteties hasonlóságot mutat a költségvetés hiányával - annyiban, hogy mindkettõ nagy és növekszik. Bár négyszázalékos GDP-növekedés mellett legfeljebb csak az ellenzék beszél válságról, a tendenciák nem tûnnek túl megnyugtatónak.
BA: A fizetési mérleg azt mutatja, hogy egy ország mennyit fogyaszt ahhoz képest, amennyit létrehoz, és ha többet, azt milyen forrásokból finanszírozza. Egy olyan ország esetében, amely tartósan energiaimportra szorul és közben komoly technológiai felzárkózáson is keresztülmegy, "normális", hogy az egyenleg tipikusan hiányt jelez. Hosszabb távon persze nem szükségszerû, hiszen például Írországban a 80-as évek végén a hiányt többlet váltotta fel. A hazai gazdaságban azonban egybeesik jelenleg három folyamat, ami mind a mérleget rontja. Egy: az állami kiadások még nem mérséklõdtek megfelelõen. Kettõ: a lakossági eladósodottság mértéke drámaian megnõtt. Három: a vállalati beruházások a konjunktúrát megérezve megélénkültek, ami önmagában egyébként örömre ad okot. Mivel jórészt az állam túlköltekezése generált nagyobb fogyasztást annál, mint amit az ország teljesítménye indokolt volna, bizonyos fokig ikerdeficitrõl is beszélhetünk. Ennél nagyobb baj, hogy az ígérgetések és osztogatások politikája gyökeresen megváltoztatta a lakosság megtakarítói-fogyasztói viselkedését. Amikor az emberek életfeltételeik javulását érzik, akkor hajlamosak többet költeni, hiteleket fel-venni, beruházni. Különösen akkor, ha hosszú ideig nem volt erre módjuk. Ebbõl a szempontból a tavalyi év volt a mélypont, amikor hitelfelvételéhez képest gyakorlatilag nulla volt a lakosság megtakarítása. A döntéshozók felelõssé-ge, hogy elhitetik-e a lakossággal: életfeltételeik gyorsabban javulnak annál, mint ami hosszabb távon fenntartható.
MN: 2000 után épp nem ez történt.
BA: Szerintem fiskális etikai kérdés, hogy a lakosságot ne juttassuk átmenetileg olyan jövedelmekhez, amelyek tévképzeteket keltenek az emberekben, és többet fogyasztanak annál, mint amit hosszú távon megengedhetnek maguknak. Az nem baj, hogy a korábbi kuporgatást és/vagy vagyonfelélést felváltja a nagyobb idõciklusokban gondolkodó, optimista életpálya-tervezés, melynek része a gyakori hitelfelvétel is. Valószínû azonban, hogy nem kevesen vannak, akik az államilag dotált, csábítóan alacsony kamatok szirénhangjának engedve túl magas hiteleket vettek fel. 'k a csökkenõ jövedelmek miatt részben újabb adósságokból igyekeznek finanszírozni a korábbi túlvállalásaikat, abban bízva, hogy a növekvõ bérek segítségével elõbb-utóbb kikecmeregnek ebbõl a csapdából. Sokukra sajnos súlyos szociális csapások várnak. Összességében azonban a többség remélhetõleg tanul a folyamatokból. Így a politikusok is, és nem kezdenek többet felelõtlen ígérgetési versenybe. Egyébként a 2000-es év makrogazdasági értelemben valóban vízválasztó volt - a kiegyensúlyozott növekedésû és fenntartható gazdaságpolitikai pályán haladó ország ma könnyedén, zökkenõmentesen venné az euró bevezetését, ha akkor nem tért volna le errõl az útról.
MN: A privatizáció lényegében lezárult, a legvonzóbb befektetési célpontok elkeltek. Milyenek az esélyeink a külföldi tõke megnyerérésére a többi új vagy csatlakozó országgal szemben?
BA: Az autóipari beruházásoknál már tapasztalhattuk, hogy minden tõkeáramlást komoly mérlegelés elõz meg. Nagy súllyal esik a latba a munkaerõ állapota, amire egyáltalán nem lehetünk büszkék. Egyrészt Magyarországon relatíve alacsony a foglalkoztatási ráta (azaz a munkaerõpiacon aktívan jelen lévõk aránya), és ehhez kapcsolódik a csatlakozó országok között az egyik legrosszabb népegészségügyi helyzet. Az ország tõkevonzó képességét negatívan befolyásolják a már említett oktatási és munkaerõ-piaci szûkösségek, valamint a régiók közötti el-térõ fejlettségi színvonalat konzerváló infrastrukturális adottságok. A hazai korrupció és bürokrácia azonban - talán sokak meglepetésére - nemzetközi összehasonlításban nem kirívó. A tõkevonzást segítené az euró mielõbbi bevezetése is: ez egy kis, nyitott gazdaság számára a már ecsetelt szempontokon túl azzal az elõnnyel is jár, hogy az ország folyó fizetésimérleg-hiánya már nem jelent tényleges külsõ finanszírozási korlátot. Így sokkal jelentõsebb technológiaimport valósítható meg.
MN: Amiatt, hogy az import elszállhat az EU-ban, nem kell aggodalmaskodnunk?
BA: Ez a félelem nagyon erõs a magyar köztudatban: az import túlzott növekedése ellen korábban mindig forintleértékeléssel védekeztünk. Az eurózónához közeledve ez a módszer nem járható. Szerencsére, hiszen ez tipikusan növekvõ inflációval és a jövedelmek átrendezõdésével (magyarán: bércsökkenéssel) járna. Mindez szintén arra ösztönzi a gazdaságpolitikusokat, hogy másfajta módon, stabilabb, kiszámíthatóbb keretek között valósítsák meg terveiket. Sajnos az utóbbi évek tapaszta-lata azt mutatja, hogy a stabilitás kultúráját önmagunktól nem tud-tuk megteremteni. Talán az uniós kényszerek segíthetnek ebben.
Bogár Zsolt
