Alig három nappal azután, hogy Slobodan Milosevic, Jugoszlávia elnöke (július 30-án, csütörtökön) azt közölte az Európai Unió (EU) küldöttségével, hogy a szerb rendőrség és a jugoszláv hadsereg (VJ) gyakorlatilag befejezte a szakadár albán gerillák, a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (U‚K) fegyveresei által ellenőrzött területek visszaszerzésére irányuló hadműveletet, a harcok (augusztus 2-án, vasárnap) változatlan hevességgel - szinte szünet nélkül - folytatódtak. Pristinai szerb források újabb rendőri-katonai sikerekről számolnak be, az albánok szerint ezeket a sikereket a falvak ágyúzásával érték el; a szerbek szerint nincs - vagy alig van - civil áldozat, az albánok menekültekről és polgári áldozatokról számolnak be. A hét elején a Pristina-Pec útvonalat ismét lezárták; a rendőrség és a hadsereg, amennyire a helyszíni jelentésekből kikövetkeztethető, az egyik irányban Klina felé nyomul, a harapófogó pedig a jugoszláv-albán határ közelében lévő Junik - az U‚K egyik feltételezett erős fellegvárának - irányából záródna be. A hétfői lapzártakor ellentmondásos hírek érkeztek a Vajdaságban zajló mozgósításokról: e sorok írásakor még nem lehet tudni, vajon valóban csak laktanyai szolgálatra (a Kosovóba vezényelt katonák, rendőrök helyére) hívták-e be a vajdasági - köztük nagy számban magyar nemzetiségű - tartalékos katonákat és rendőröket. Egyes források szerint a mozgósítottakat már Szerbia déli tartományába vezényelték.
Előzmények
Nehéz azt feltételezni, hogy Milosevic ígéretét a hadműveletek befejezéséről bárki is komolyan vette: amikor a nyugati hatalmak (és a járulékos elem Oroszország, közkedvelt gyűjtőnevükön: az összekötő csoport tagországai) hallgatólagosan beleegyeztek a rendteremtési kísérletbe, már akkor tudhatták, hogy a gépezetet, ha egyszer teljes erejével, tüzérségi és páncélostámogatással egyetemben beindul, nehéz lesz leállítani. Ezúttal ezt talán nem is bánták annyira. A rendőrség és a hadsereg offenzívájának a támogatása - mint az U‚K megregulázásának egyetlen módja - azután kezdett el körvonalazódni, hogy Richard Holbrooke, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete eredménytelenül próbálta tárgyalásokra bírni az albán fegyvereseket. Pedig minden tőle telhetőt megtett, találkozott velük, közösen fényképezkedtek, kijelentette, hogy az USA bekapcsolná őket a tárgyalásokba, mindhiába. Az U‚K elhitte magáról, hogy tényező - mért is ne hitte volna el -, elkezdett úgy is viselkedni, és majdnem ez lett a veszte: a gerillák nemrég még a tartomány közel negyven százalékát ellenőrizték; két hét alatt már csupán Kosovo mintegy tíz százalékát tudhatják - szóhasználatukkal élve - felszabadított területnek.
A baj az volt, hogy az U‚K nem fogadta el Ibrahim Rugova, a Kosovói Demokratikus Liga (LDK), egyben az úgynevezett Kosovói Köztársaság elnökének irányítását. Rugova (akiről a pristinai albán elemzők azt állítják, hogy már csak az USA támogatását élvezi, és az tartja életben politikailag) július közepén tett még egy kísérletet arra, hogy minden kosovói albánok képviselője és vezetője legyen: összehívta az úgynevezett kosovói parlament alakuló ülését (a választások, amelyeket nemcsak Szerbia, de egyes Rugova-ellenes albán politikusok sem ismernek el, márciusban voltak), és az alakuló ülés mindaddig kvázi rendben is ment, amíg a szerb rendőrök meg nem jelentek. Érdekes módon egy kicsit későn jöttek, pont annyira, hogy Rugova elnöknek nevezhesse magát: a szerbeknek talán az albánoknál is nagyobb szükségük van Rugovára, jelenleg ő az egyetlen kosovói albán politikus, aki számukra is elfogadható tárgyaló partner. És az ilyet meg kell becsülni.
Az úgynevezett parlament alakuló ülésén Rugováék a védelmi tárcát kínálták az U‚K-nak, de azt a felkelők nem fogadták el: az U‚K szerint Kosovóban háború van, és ők - mint a felkelés és az ellenállás letéteményesei - képviselik az igaz utat és a kosovói albánokat, céljuk pedig nemcsak Kosovo felszabadítása, hanem minden albán egyesítése; Rugovának coki, neki nem osztanak lapot, politikájának pedig befellegzett.
A kosovói politikai élet - kívülről szemlélve - egy olyan falura hasonlít, amelyikben csak egy leány van (ez lenne az U‚K), és a legények az ő kegyeiért verekednek. Pillanatnyilag csak egy félszemű pristinai szotyolaárus nem jelentkezett a U‚K-nál avval, hogy szívesen lenne ő a fegyveresek politikai szárnya; a pártok már rég túl vannak ezen a körön (és eddig, legalábbis hivatalosan, el lettek hajtva).
A próba
Ezután valószínűleg cinkosan kacsintott az összekötő csoport, itt az ideje helyretenni a partizánokat, a szerb rendőrség pedig az első adandó alkalommal cselekedett.
Az alkalom gyorsan eljött, részben az U‚K - valószínűleg a túlzott önbizalomból fakadó - stratégiai hibája következtében. Az albán fegyveresek szemet vetettek Orahovacra, U‚K-közeli forrásokat idéző jelentések szerint több okból. Az első: Orahovac viszonylag nagy település, elfoglalását lélektanilag is fontosnak tartották az albánok; abban bíztak, hogy ha Orahovacot beveszik, akkor a szerbek úgy érzik majd, hogy Pristina eleste már csak idő kérdése. Lehet, hogy így lett volna, sose derül ki: a rendőri és a katonai vezetés a támadás harmadnapján erősítést küldött a városkába, és az U‚K visszavonult. Orahovac elfoglalása mellett szólt az is, hogy szélesebb és biztonságosabb korridor vezett volna a drenicai körzetbe, a felkelés szívébe. Fontos szempont volt még az, hogy a városkában nem volt laktanya, és a lakosság több mint nyolcvan százaléka albán. Volt. Jelentős részük azóta az erdőben bujkál, és várja a lassan csordogáló segélyszállítmányokat.
Orahovac után Malisevo - az U‚K és a felszabadítottnak nevezett területek egyik központja - következett: a helyszíni beszámolók szerint az evakuáció gyors volt és szervezett; a fegyveresek a környező falvakba vonultak vissza, és ott már heves ellenállást tanúsítottak. A menekültek is továbbálltak.
Hullámok
Kosovói albán emberi jogi és menekültügyi források szerint a múlt hét végi harcok miatt 30 ezren hagyták el otthonaikat, és így most már mintegy 180-200 ezerre tehető a menekültek száma.
Az első segélyszállítmányt - Milosevic ígéretéhez híven - a hét végén juttathatták el nekik, de ez csak csepp a tengernyi szenvedésben. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) egyik a terepen dolgozó munkatársa arról panaszkodott, hogy a szervezet 18 millió dollárnyi segélyt kért. Egy hónap alatt kevesebb mint kétmillió dollárnyi jött össze.
Pedig segítő szándékban látszólag nincs hiány: az egyik törökországi szervezet egy török magánklinikán egy sebesült U‚K-harcost ápoltat, de arra is lenne gondja, hogy az albán határ mentén tábori kórházakat állítson fel.
A köznép menekül, ahogy tud, újabb és újabb hullámokban érkeznek az erdőbe vagy a szomszédos országokba - Magyarországra is. A hét végén Klaus Kinkel, Németország külügyminisztere kifejtette, hogy nem lenne jó, ha a menekültek túl messzire kószálnának el a térségből. Arra gondolt, hogy könnyebben hazamennek, ha a közelben várakoznak; ebbe a kategóriába - a közelibe - Magyarország is belefér, és Bonn inkább szívesen fizet, ha Budapest valahogy maradásra bírja őket.
Mondani sem kell talán: a menekültek száma a következő időszakban valószínűleg nőni fog.
De nem Albániában, oda már nem nagyon igyekeznek: a VJ nemcsak hogy lezárni igyekszik Jugoszlávia határait, de az elmúlt hetekben száz méterről öt kilométerre szélesítették ki a határsávot - elsősorban a fegyvercsempészek miatt, ám ez nyilvánvalóan a menekülőket is érinti. De aki eljutna is Albániába, nem mondhatná azt, hogy megúszta: Tropojában és környékén állítólag fegyvercsempészek és banditák az urak, a tiranai kormány nem nagyon véteti észre magát. Nincs is mivel, már az első menekülthullám érkezésekor kiderült, hogy a tavalyi összeomlást ki sem heverő - és anélkül is elképesztően szegény ország - képtelen a kosovói testvéreket tartósan segíteni.
Homályos távlatok
Sajtójelentések szerint a határ albániai oldalán az U‚K-nak is fizetnie kell azokért a fegyverekért, amelyekkel minden albán egyesítéséért a túloldalon harcolnak.
Nem csak ez sújtja a gerillákat: a német kormány nemrég zároltatta azokat a bankszámlákat, amelyekről feltételezik, hogy a segély gyanánt befizetett összegekért a számlakezelők fegyvereket és felszerelést vásároltak az U‚K részére.
Újabb csapás az erősebbnek hitt gerilláknak.
Belgrádi elemzők a hét végén már azon spekuláltak, hogy vajon a biztonsági erők megkísérlik-e a lehetetlent, azt, hogy teljesen felszámolják az U‚K-t. Arra jutottak, hogy ez nem valószínű, ugyanis az U‚K elszigetelése, az általa ellenőrzött területek felszabdalása jelenleg avval járna, hogy a menekültek is az erdőben rekednek. Ez nemcsak a menekültek katasztrófájával járna - ami tovább rontaná Szerbia jónak semmiképp sem nevezhető nemzetközi megítélését -, de utánpótlást jelentene a felkelőknek is. A szerbek másik félelme az, hogy akkor a fegyveres akciók a nagyobb településekre tevődnének át: Pristinában pedig még mindig viszonylag nyugodt az élet.
Amennyiben sarokba szorítják, az U‚K minden eddiginél hevesebben fog támadni - és ettől a szomszédos Macedónia is tart: a hét végén találkoztak a macedón és jugoszláv külügyminiszterek, és a hivatalos megfogalmazás szerint a válság békés, tárgyalásos úton történő megoldásáról cseréltek eszmét. Magyarul ez azt jelenti, hogy Szkopje attól tart, a Kosovóból kiszorult U‚K Macedóniába teszi át székhelyét (a leányvállalat, ezt a felkelők sem cáfolták, de miért is tennék, már működik az ország nyugati részén). Az U‚K már kóstolgatja a jugoszláv-macedón határt is: mindkét oldalon volt már tűzpárbaj a fegyvercsempészekkel.
Jelenleg csak egy dologban bízhat mindenki - szó szerint mindenki: a szerencsétlen civilek, az összekötő csoport, Szerbia, Rugova, Macedónia, sőt az U‚K is -, abban, hogy a felkelők pont akkora pofont kaptak, amekkora elég lesz ahhoz, hogy Christopher Hill, az USA kosovói különmegbízottja és szkopjei nagykövete tárgyalóasztalhoz kényszerítse őket, lehetőleg egy egységes kosovói albán tárgyalóküldöttség (a G15) részeként. De ez még odébb van - és az lesz a neheze.
*
Az USA az autonómiakoncepción dolgozik, a NATO a beavatkozás tervein; félő azonban, hogy mire politikai döntés születik Kosovo jövőjéről, még több menekült készül az első háborús tél beálltára.
- makai -
Azem Vllasi foglalkozására nézve ügyvéd; nemzetiségét tekintve albán; lakhelye Pristina. A Tito halála után feltörekvő jugoszláv politikai elit fényes csillaga volt, a jugoszláv KISZ első embere, a Jugoszláv Kommunista Szövetség Központi Bizottságának tagja. 1988-ban - amikor elkezdődtek az épp aktuális zavargások Pristinában és a trepcai ólombányákban - a legfelsőbb jugoszláv pártvezetésben Vllasi megpróbálta az albán érdekeket képviselni, ami olyan jól sikerült, hogy Milosevic (akkor Szerbia elnökeként) ízibe le is csukatta. Mire kijött a börtönből, a reformkommunizmus -a kosovói autonómiával együtt - elveszítette aktualitását, hogy az idővel rendessé váló rendkívüli állapot meg a háború töltse ki a tartomány dolgos hétköznapjait. Vllasi azóta feladta az aktív politizálást.
Sok szó esik mostanában az amerikai tervről, amely különleges státussal ruházná fel Kosovót, sőt a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság harmadik tagköztársaságává emelné. Elfogadható lenne-e ez az albánoknak?
Először egy német-francia tervről hallottunk, amely egy második daytoni konferenciát helyezett kilátásba a megoldás érdekében. Ez azonban nem járható út. Tény, hogy mindvégig az amerikaiak kezében van és volt a kezdeményezés: Christopher Hill különmegbízott mindkét oldalt igyekszik megdolgozni. Ez a megoldás nagyfokú autonómiát szavatolna Kosovónak, amely ugyan megmaradna a föderáció részének, mégsem tartozna Belgrád fennhatósága alá. Az amerikai értékelések szerint ez kielégítő lenne az albánok számára, és megmenthetné Szerbiát a teljes vereségtől. Ha nem történnek diplomáciai lépések ennek érdekében, a háború évekig eltarthat, és nagy veszteségek keletkeznek emberéletben, anyagi javakban egyaránt. A fegyveres konfliktus kirobbanása óta nyilvánvaló, hogy Szerbia háborúval nem tarthatja meg Kosovót. Az amerikaiak javaslata a legreálisabb az összes közül; kérdés, hogy mennyi vérnek kell kiömölnie addig, míg mind a két fél kifárad, és hajlandó lesz ezt a lehetőséget megvitatni.
De elfogadnák-e az albánok?
Albán részről azt, hogy a terepen mi történik, az U‚K diktálja. És ezért a nyilvánosságot is ők uralják: az ő követeléseik dominálnak, és az az igazán fontos, amit ők mondanak vagy tesznek. Az kosovói albán politikai pártok megosztottak, és vajmi csekély befolyásuk van az eseményekre: hisz nem ők háborúznak. Az U‚K most azt mondja: a függetlenségből nem engedünk. De az U‚K mégsem viselkedhet úgy, mintha teljesen önálló aktor lenne. Nem hagyhatnak figyelmen kívül minden más kezdeményezést és javaslatot. És főként nem azokat, amelyeket az amerikai diplomácia is támogat.
Néhány albán politikus azt javasolta, hogy hozzanak létre egy albán nemzeti tanácsot, amelyben minden albán párt képviseltetné magát, és amely ellenőrzése alá vonná az U‚K-t. Sikerülhet-e ez az elképzelés?
Ellenőrzés alá vonni azt jelenti, hogy az erősebb fél megrendszabályozza a gyengébbet. De az U‚K erősebb, mint az albán pártok. Inkább olyan helyzetet kell teremteni, amelyben az U‚K felelős politikai tényezővé válhat, és nem pusztán hadműveletekkel foglalkozik. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a szerb fél teret engedjen a politikai kezdeményezéseknek, és ne zárja ki eleve az esetleges tárgyalásokból az U‚K-t. A politikai ellenőrzést az U‚K fölött csak maga az U‚K építheti ki és gyakorolhatja.
A szerb és az albán fél párbeszédében tehát szükség van az U‚K részvételére is?
Ez elengedhetetlen. Az U‚K-nak felelősséggel részt kell vennie a tárgyalásokon. Minden egyéb megoldási kísérlet értelmetlen.
Branka Vujnovic
(Stina)
