Magyar Narancs: Eredetileg a bokszoló Barry McGuiganről akart életrajzi mozit készíteni. A bunyós végül is tetőtől talpig fikció. Mi történt?
Jim Sheridan: Szent igaz. Írtam is egy könyvet Barryről: Leave the Fighting to McGuigan. Hisz ez volt a jelmondata, hagyd a küzdést McGuiganre. Engem ebben a roppant erőszakos sportban rejlő ellentmondás érdekelt. Az történt, hogy McGuigan és a menedzsere valami jelentősebb konfliktusba keveredtek, per lett belőle. A menedzsere perelte be, tehát lőttek a filmnek. Nem nagyon maradt más kigázolás: próbáltam összehozni egy fikciós filmet, ami lazán mozog az élete körül. Az sem működött az istennek se. Írtam egy könyvet valami hasonló életről, ahol a hős beleszeret egy protestáns lányba. Az meg iszonyú szentimentálisra sikeredett. Csak eztán ötlöttük ki a foglyok feleségeiről szóló sztorit. Furcsa, elkezdtem mesélni a történetet egy férfiról, és a végén a nőkről szólt a film. Amikor írtam a forgatókönyvet, kicsit elkalandozott a fantáziám, így a végén Maggie szerepébe képzeltem magam, leginkább vele szimpatizáltam, és piszkosul nem Dannyvel. Elég nehéz volt ezt összehozni dramaturgiailag, leginkább azért, mert a nőről szól. Egy filmben rendszerint soha nem a nő a cselekvő alany. A nők nem részesei a konfliktusoknak. Nehéz róluk mesélni, mert rendszerint az áldozat szerepében vannak. A hős megmenti és oltárhoz vezeti őket hol házasság, hol áldozat céljából. A mozi viszont nem szereti az áldozatokat. Sőt elveti magától, mert a közönség is nehezebben követi őket. Nehezen látják át egy szereplő célját, ha nem cselekszik.
MN: A boksz a harc metaforája.
JS: Igen, szerintem elég jó metafora. Csakhogy én egy bokszfilmet kezdtem el csinálni, és a végén szerelmes mozit készítettem.
MN: Danny leállítja a mérkőzést, mielőtt megölné az ellenfelet.
JS: Ez a konfliktus járt folyton a fejemben. Mikor jutsz el ahhoz a ponthoz, hogy megértsd, az erőszak nem vezet semmire?
MN: Volt-e valaha szó arról, hogy Maggie férjét is bemutatja?
JS: Sőt fel is vettük a jeleneteket. De nem működött. Aki megnézte a filmet úgy, az mind kiakadt, hogy elég gázos. Két lehetőség volt csak. A férj vagy jó lélek, megértő, és elengedi a feleségét, vagy áldozat, arra meg nem vagyunk kíváncsiak. Nem ő a film középpontja. Amikor aztán kivágtuk a filmből, senki nem hiányolta. Talán csak azok, akik azonosulni tudnak a helyzetével, tudniillik az őt megformáló színész és egy-két rokona.
MN: Elég drámai környéken játszódik a film. A helybeliek hogyan fogadták a forgatást?
JS: Tudja, az egész területet le akarták rombolni. Én ezt megakadályoztam. Nem lakott azokban a házakban már senki. Így egy saját kis stúdiót teremtettem magamnak ott az utcán. Ott forgattam, ahol születtem, ahol felnőttem. Édesapám a környék hőse volt. Õ indította be a közösségi akciókat: utazás, lábtengó, színházi társulat. Imádták. Amikor hazatértem, a lakosság így fogadott: "Hű, emlékszünk az apádra!". Nyert ügyem volt. Ugyanakkor meg nem is volt könnyű. Kissrácként féltem ettől a blokktól. A gyerekek keményvágásúak voltak, verekedni kellett. Ezt a régi nyomást most belevittem ebbe a filmbe. Végre kibeszélhettem magamból.
MN: A Sunday Times szerint ez az első kiegyensúlyozott film Észak-Írországról.
JS: Engem nem érdekel ez a vélemény. Az első filmem nem Észak-Írországról szólt. Az Apám nevében például konkrétan a brit igazságtalanságról regélt. Gondolom, e film sok embert sokkolt, mert igaz volt, és nem akart eltitkolni semmit. A bunyós, ki hinné, egy bokszolóról szól. Könnyű filmet készíteni egy rebellisről. Van egy rosszfiú, tudja. Észak-Írországban, még szép, csak nem forgatok Dél-Tirolban.
MN: A sportban mindig is a győzelemről szól minden. Nem sántít néha a párhuzam a sport és az élet között?
JS: Tudja, a sportban vannak szabályok. Rocky is azért győz, habár veszít, mert túlmegy mindenen. A sportban nem kell győzni ahhoz, hogy valaki győztes legyen. A vereség is meg tudja változtatni a személyiséget. A változás akkor is megtörténik, amikor kijelentik, elég az erőszakból, befejeztük, nem helyes. Ha a cél helyes is, nem folytatjuk tovább, mert nincs benne jövő. Ha nem lehet megnyerni a háborút, az nem elég, hogy nem tudsz veszíteni. Ha nem tudsz győzni, nem éri meg, hogy ártatlan emberek haljanak meg. Az IRA-tól most elvárják, hogy harcoljon a drogárusok ellen is: a filmben egy alkoholistát ki is végez a szervezet. Nos, ennek ellenére optimista vagyok. Hát persze. Annak kell lennem. Ne kerüljön olyan emberek kezébe a jövő, akik a kétségbeesést választják. Én követelem a reményt.
MN: Filmjei Írországban játszódnak. De A bunyós története többé-kevésbé univerzális. Ha egy hasonló sztori a Balkánon vagy Ázsiában történne, Tirol bércei közt netán, akkor is vállalkozna a megfilmesítésre, vagy elszakíthatatlanul kötődik Írországhoz?
JS: Elég nehéz csak a hazámra összpontosítani, a figyelmemet. Elég nehéz elmondani erről a konfliktusról bármit is. Talán a nemzetközi terrorizmusról még érdekelne egy történet. Úgy gondolom viszont, egy komédiát kéne forgatnom. De A bunyós története tényleg bárhol játszódhatna. Az emberi természetben rejlenek ezek a dolgok. A szerelem túl akar tenni az utálaton. A bokszban vannak szabályok, a szerelemben szintén, a terrorizmusban nincsenek. Azt akarom, hogy a végén a szerelem szabályai győzzenek.
MN: Vonzódott valamikor az IRA-hoz, úgy értem, be akart lépni közéjük?
JS: Érdekelt. Tanúja voltam a Véres Vasárnapnak. Förtelmes volt. Tudtam, hol áll az IRA, ismertem a politikai szervezeteit. De rájöttem, ebből sem kérek. Ennek egyik oka az volt, hogy nem láttam, hogy is tudnának győzni. A vesztesek harcát harcolták. És annál kevésbé tudtam azonosulni az erőszak gondolatával. Ez nem lehet az én világom. Amúgy is Dublinban éltem, tudja, az IRA meg inkább északon működött. De a felvonulásokon részt vettem. Például amikor fölgyújtották az angol követséget. Az is egy hatalmas baromság volt. A bunyós realisztikusan akarja visszaadni, ami ma zajlik. Harcolnak a szalámizás ellen. Tudják, ha kötelékeik szétoldódnak, akkor teljes lesz a káosz. Együttérzek azokkal, akik arra születtek, hogy összetartsanak mindent, és megszüntessék az erőszakot. Legyenek ők a Sinn Fein-beliek vagy a kormány, nincs könnyű dolguk.
MN: A filmben láthatunk egy terrorista merényletet.
JS: Azt hiszik, ha még egyetlenegyszer megnyomják a gombot, győzni fognak. Káoszt és kétségbeesést teremtenek, és akkor talán valaki beletörődik, oh fuck, hadd győzzenek. De a másik oldal ugyanannyira felbőszült. Ez tehát nem működik. Egy nép és közel ugyanannyi egymással szemben álló ember. Egyik oldal sem tud győzni. Kell legyen egy út, hogy lehessen együtt élni. A végén az dönti majd el, hol születik több gyerek.
MN: Évek óta dolgozik együtt Terry George-dzsal, akivel közösen írta A bunyós forgatókönyvét. Mikor ismerték meg egymást?
JS: New Yorkban éltem, és az Irish Art Centerben dolgoztam. Terry hozott egy darabot, Észak-Írországról szólt. Színpadra vittük, sikere volt. Sőt játszottam is benne. Aztán amikor moziba került A bal lábam, megkeresett ismét, és mesélt nekem a Guildfordi Négyesről. Remek ötletei voltak, és amikor elmondta az apa-fiú kapcsolatot, akkor nem volt visszaút. Amikor most nem boldogultam az eredeti anyaggal, felhívtam, és ő beszállt. Õ hozta szóba a foglyok feleségeit. Én is hallottam valamit erről, de ő igen jártas volt az anyagban.
MN: Mindkettőjük érdeklődési körének origója Írország.
JS: Közben meg mégsem, vagyis máshogy. Terry inkább nacionalista rálátású. Megértem ezt az álláspontot, de az én hozzáállásom egy kicsit más. Politikailag nem állunk ugyanott. Terry víziója jól érzékelhető az Õt is anya szülte című moziban. Az enyém az Apám nevében és A bunyós kockáin tűnik ki. De nem érdekes, ki a rendező, segítjük egymást. Elfogadjuk, hogy több látószögből el lehet mondani egy történetet.
MN: Kívülállónak újdonság a foglyok feleségeiről szóló mese. Írországban mennyire van ez a köztudatban?
JS: Nem túl sokan tudnak erről. Ha mondjuk valaki szerelmes lesz egy fogoly feleségébe, és úgy dönt, belemegy a kapcsolatba, akkor kimondottam titokban tartják. Nem olyan egyszerű ez. A kapcsolat a titoktartáson alapul, az erkölcsöt is titoktartással tartják fenn. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az a másik akár az ellenség is lehetne. A lojalitás forog kockán. És sosem tudni, mi az, ami még beletartozik. Olyan társadalom az, ahol mindenki mindenkit szemmel tart.
MN: A gyerekek jövője hogyan néz ki? Hogyan lehet megmenteni az ártatlanságukat? Maggie fia is belekeveredik az akciókba.
JS: Egy megtört társadalom onnan ismerszik meg, hogy a gyerekek idő előtt cseperednek felnőtté. Ez történik Írországban. Mindenki politizálódik már a bölcsőben. Mindenki ismeri a történelmet. Tudja, azok az országok, amelyeknek nincs történelmük, azok boldogok.
MN: A színészeket mikor választotta ki?
JS: Daniel Day-Lewis nagyon fontos személy. Jól kijövünk egymással. Gondosan olvassa a forgatókönyveket. Annak idején imádta A bal lábam könyvét. Akkor kezdődött az együttműködésünk. Könnyű vele dolgozni. Rájöttem, hogy őt nem kell irányítanom. Az első közös filmünk óta, ha írok egy könyvet, Danielre gondolok. Az Apám nevében-t úgy írtam meg, hogy eleve őt képzeltem a főszerepbe. És ő el is vállalta. Tudtam, hogy bokszol, tehát a bokszról is akartam filmet készíteni. Elolvasta a könyvet, amit Barry McGuiganről írtam, és most itt vagyunk.
MN: És mi az, amit Daniel Day-Lewis még szeret csinálni, amiről tudna filmet készíteni?
JS: Hát, most éppen semmi. Daniel ki is akar szállni egy időre. Én meg valaki mással is szeretnék forgatni. Maggie szerepét viszont úgy írtam meg, hogy még nem is láttam Emily Watsont, sem a Hullámtörést. Lars von Trier filmjébe persze egyből beleszerettem, mint mindenki. Tudtam, hogy Danny karaktere nagyon introvertált, szemérmes, mély. Szükségem volt valakire, aki kihoz belőle mindent. Aztán megláttam Emilyt, egyből tudtam, ő kell. Ezek a nagy szemek. Isten segíts!
MN: Nagy stúdió adta a pénzt a filmhez. Nem szóltak bele a politikai hangvételbe?
JS: Nem, soha senki nem szólt bele.
MN: A bunyós két ember szerelméről szól, akik tudják, hogy van annál különb dolog is, mint az egymás iránt érzett szerelem. Itt sem szóltak bele?
JS: Nem. Nem gyakoroltak rám nyomást. Ha most megnézem a filmet, azt kívánná, hogy a szerelmi szálat már előbb belevigyem a történetbe. Volna, volna.
MN: Mi következik?
JS: Egy igazi amerikai történet. Egy illegális bevándorlóról szól a sztori. És komédia lesz. Jó lesz, lehet majd nevetni. Beesünk a szék alá.
Nagy Elisabeth
(Berlin)
(Filmkritika a 35. oldalon.)
