"Tisztelt Államtitkár Asszony! (...) Már fordultam Önökhöz a közoktatási megállapodás ügyében, de - a többiekhez hasonlóan - mindig elutasító választ kaptam én is. Nem is bátorkodtam volna zavarni megint, de talán megérti, hogy újra megpróbálom. (...) Segítséget kérek Öntől, a megmaradásunkért, hogy ne vesszen kárba mindaz, amit eddig elértünk. A közoktatási megállapodás nélkül nem tudjuk szeptemberben beindítani az iskolát: éppen a hátrányos helyzetű gyerekek magas aránya miatt. A gyerekeink 70 százaléka igazoltan hátrányos helyzetű, több mint 200 fő a mélyszegénységben élő, roma gyermek. Már nem tudom, kihez fordulhatnék. Kérem, segítsen, hogy megmaradhassunk. Azzal a hiánynyal, amit a közoktatási megállapodás elvesztése okoz, nem tudok megbirkózni."
A levelet bő két hete írta végső kétségbeesésében az egyik észak-magyarországi válságrégióban működő alapfokú művészetoktatási intézmény igazgatója Hoffmann Rózsa közoktatási államtitkárnak, miután két éve (!) hiába instanciázik a közoktatásért felelős állami főhivataloknál a helyzet rendezéséért. Választ, akárcsak a többi, az államtitkársággal levelező intézményvezető, nem kapott. A remény, amit a minisztériumból szivárgó pletykák - melyek szerint "valahogy", legalább átmenetileg biztosítva lesz a finanszírozás - keltenek, a tanév közeledtével egyre fogy. "Nem tudom, mi lesz, nem tudom" - hajtogatja az egyik legrégebben működő budapesti alapítványi intézmény vezetője, akiről - tévesen - azt híresztelik a kollégái, hogy sikeresen lobbizott az államtitkárságnál egy csak nekik szóló különmegállapodás érdekében. "Én is csak általánosságokban mozgó szóbeli biztatásokat kaptam - folytatja. - És komolyan mondom, most már örülnék, ha igaz lenne a rólunk terjedő pletyka. De sajnos nem az, nekünk sincs megállapodásunk."
Mintegy hetven intézmény - óvoda, általános és szakiskola, alapfokú művészetoktatási intézmény és gimnázium - érintett az ügyben. Egy részük különalkukkal próbálkozik: két-három intézményről tudható, hogy velük az államtitkárság valóban aláírt valamiféle megállapodást. A többség inkább a saját szakmai szervezetében, az Alapítványi és Magániskolák Egyesületében (AME), valamint a közös fellépés erejében bízik. A sokféle intézmény két dologban biztosan hasonló: egyrészt az intézménybe járó gyerekek neveléséhez és képzéséhez valamilyen okból sajátos, egyedi pedagógiai módszerekre van szükség, másrészt kívül vannak a hagyományos állami, egyházi vagy önkormányzati intézményi struktúrán. Ami a mostani kurzusban nem előny.
Kiegészítő normatíva
A közoktatási feladatokat ellátó alapítványi intézmények az alapnormatíván túl - mivel máshonnan többletforrásra nem számíthattak - egy 2006-os pályázat alapján öt éven keresztül megkaphatták a központi költségvetésből a rászoruló, hátrányos helyzetű és sajátos nevelési igényű gyerekek után azt a kiegészítő normatívát, ami - elvileg - kompenzálja a tényleges képzési költség és az alapnormatíva közti különbséget, illetve fedezi a fizetni szociális okokból nem tudó gyermekek térítési díját. (A művészeti oktatásért az érvényes szabályok szerint az intézmények kötelesek térítési díjat szedni.) Bár e kiegészítő normatíva összege intézményenként változó, és mostanra sehol sem haladja meg az egyházi iskoláknak járó kiegészítő normatíva felét (2006-ban a két normatíva még egyenlő volt, azóta az egyházi nominálértéken a duplájára nőtt, míg az alapítványi nem változott), a legtöbb helyen nélkülözhetetlen a fennmaradáshoz.
Az egyik legsikeresebb intézmény, a sárospataki Art Ért Alapítvány által működtetett alapfokú művészeti iskola például 13 településen tanít mintegy hatszáz gyereket - a tanítványaik kétharmada olyan rászoruló, hátrányos helyzetű gyerek, aki után jár a kiegészítő normatíva. Havonta az 1,7 milliónyi alapnormatíva mellé egymillió forintot kapnak e jogcímen. (Kevéssé meglepő, de ez is kevés az iskola működtetéséhez: a finanszírozást a szokásos pályázati pénzszerzésen túl az alapító Csetneki József festőművész többek között a saját és neves képzőművész barátai alkotásainak "jótékonysági árverésen" történő értékesítésével egészíti ki.) Havi közel 800 ezer forinttól esne el például a Berettyóújfaluban és környékén működő Igazgyöngy Alapítvány, másfél milliótól a fővárosban nemcsak hátrányos helyzetűeket segítő iskolát, de krízisgyermekotthont is működtető Burattino Iskolaalapítvány, és hasonló nagyságrendű vesztesége lenne a második esély iskolaként működő Belvárosi Tanodának, ha nem újítanák meg a közoktatási megállapodásaikat. E forrás elvesztése értelemszerűen azokat az alapítványi fenntartású tanodákat, szakiskolákat, gimnáziumokat és művészeti iskolákat sújtja leginkább, amelyekben magas a rászoruló gyerekek aránya: éppen azokat tehát, amelyek a maguk sajátos pedagógiai módszereivel pótolhatatlan szerepet töltenek be a "társadalmi felzárkóztatásban", az öröklött szociális és kulturális hátrányok kiegyenlítésében. Az pedig a hazai oktatásfinanszírozási viszonyok közepette talán nem is meglepő, hogy az öt évvel ezelőtt megállapított kvóták vannak érvényben ma is; holott - főleg a leszakadó térségekben - évről évre nő a rászoruló gyerekek száma. Hogy emiatt ne kelljen egyetlen, a "tandíjat" fizetni képtelen gyereket se elutasítani, az intézmények "trükközni" kénytelenek: van, ahol például ösztöndíjat írnak ki a rászoruló gyerekeknek, és az ösztöndíj öszszege forintra megegyezik a térítési díj összegével. Pénz így nem mozog a tranzakcióban, csak két nyugta cserél gazdát. Az intézménynek ettől nem lesz több bevétele, sőt relatíve kevesebb lesz a pénze, de eggyel több hátrányos helyzetű gyerek kap lehetőséget.
Iskola másképp
"Hihetetlen személyiségfejlesztő ereje van a művészeti oktatásnak - állítja meggyőződéssel Lencsés Lídia, a Diabelli Alapítvány vezetője -, és egyre nagyobb szükség is lesz erre. A szülők többsége heroikus küzdelmet folytat a szegénységgel, mégis soha ennyi éhes, lestrapált, elhanyagolt gyerekkel nem találkoztunk, mint az utóbbi egy-két évben. Ezeknek a gyerekeknek a nevelése nagyon nehezen megy az általános iskola keretein belül, de a mi munkánk eredménye pozitívan hat az ottani működésükre is." Sok helyen persze konfliktusos az alapítványi intézmények és az önkormányzatok viszonya, de a szerencsésebbek harmonikusan illeszkednek a helyi oktatási és szociális rendszerbe. A Diabelli például határozottan jó viszonyban van a helyi egyházi szervezetekkel, az önkormányzatok pedig - az alapítvány vezetőjének szavai szerint - "kifejezetten szeretnek minket".
"Az alapítványi iskolák és intézmények olyan speciális pedagógiai szolgáltatást nyújtanak, amit a közoktatás intézményrendszere az adott körülmények között nem tud - mondja Horn György, az AME elnöke. - Szociológiai szempontból a társadalom legalján és legtetején élők gyermekei közül kerül ki az alapítványi iskolák diákjainak zöme, de az egyes iskolák pedagógiai programjában nem a társadalmi származás a meghatározó, hanem azoknak a hátrányoknak a kiegyenlítése, amelyek akadályozzák ezeket a gyerekeket abban, hogy jól teljesítsenek az iskolában." Hamis tehát a közvéleményben erősen élő kép, hogy az alapítványi iskolák elsősorban az elit lusta és neveletlen gyerekeit tanítják sok pénzért - mint ahogy az alapítványi formában működő művészeti iskolák jó részének a tevékenysége is jóval több, mint egy színvonalas délutáni szakköri foglalkozás. Az Igazgyöngy Alapítvány például a tanítványain keresztül egyfajta személyre szabott civil szociális ellátást és családgondozást is működtet; a Kozármislenyben és számos dél-baranyai zsáktelepülésen működő Diabelli Alapítvány sokféle tevékenysége ezekben az amúgy reménytelenül magukra hagyott falvakban lényegében a kultúra egyetlen formáját jelenti. Ha nem lennének, ezeken a településeken megszűnne mindenfajta kulturális, szellemi élet, míg most teleházak nyílnak, hagyományőrző egyesületek alakulnak. Az a pedagógiai munka pedig, amit Csetneki József "hétköznapi tehetséggondozásnak" nevez, lényegében alaptevékenysége ezeknek az intézményeknek; és ez csak e rugalmas intézményi formában tud működni, hiszen "egy bodroghalmi mélyszegénységből jövő gyerekre nem lehet ugyanazt a kritériumrendszert alkalmazni, mint bármelyik középosztálybeli társára".
A művészeti iskolák az elmúlt években ráadásul meglehetősen szigorú minősítési eljáráson mentek keresztül, ami adott esetben komoly befektetéssel is járt: a tanárok egy részének új szakképesítése-ket kellett szereznie, és sok helyen számos drága eszközt vásároltak. A többség hosszú távra tervezte iskolája jövőjét: jó néhányan belevágtak olyan pályázati finanszírozású projektekbe, amikben vállalták az adott projekt legalább ötéves fenntartását. "Vajon ki fogja ennek a kudarcáért vállalni a felelősséget, ha megszűnik az alapítvány? - kérdezi az egyik intézmény vezetője. - Pro forma persze én. De hol leszek én már akkor, ha az állami finanszírozás ellehetetlenítette az iskolámat? A szerződés nem teljesülésének ódiuma arra fog visszahullani, aki felelős a kialakult helyzetért."
Most mi lesz?
Az idei, a szokásosnál is zaklatottabb évkezdés legfőbb kérdése tehát az, hogy lesz-e új közoktatási megállapodás. Ha nincs, akkor e forrás nélkül ezek az intézmények előbb-utóbb csődbe mennek. A minisztériumi hozzáállás láttán - a tárca vagy nem válaszol az e tárgyban írt intézményvezetői levelekre, vagy minden konkrétumot nélkülöző általános ígéreteket hajtogat - nem csoda, hogy van olyan vezető, aki már kiszámolta a kollégái végkielégítéséhez szükséges összeget. Sokan az oktatási államtitkárnak az alternatív pedagógiák és oktatási formák iránti közismert idegenkedését sejtik e megmagyarázhatatlannak tűnő passzivitás mögött - holott, mondják, ha a helyzet úgy hozza, Hoffmann Rózsa nem átall éppen ezen oktatási intézmények kiugróan jó eredményeivel mint a magyar oktatási rendszer sikerével büszkélkedni.
De a magyarázat ezúttal sem elsősorban az államtitkár személyes meggyőződésében keresendő. Inkább az sodorhatta ebbe a nehéz helyzetbe ezeket az intézményeket, hogy a most lejáró szerződések alapján járó normatíva forrása a "közoktatási célú humánszolgáltatás és kiegészítő támogatás" című soron szerepel a költségvetési törvényben - és ugyanez a tétel tartalmazza az egyházi fenntartású közoktatási intézményeknek járó egyházi kiegészítő normatíva forrását is. Márpedig az egyházak növekvő szerepe a közoktatásban növekvő forrásigénnyel jár - és a tavaly elfogadott költségvetésben e keret, szemben az eddigi gyakorlattal, "fölülről zárt" lett, vagyis véges a kiegészítő normatívára költhető összeg. Logikusnak tűnő magyarázat tehát, hogy a pénz az egyházak többletforrásigénye miatt elfogyott, ezért nem hosszabbítják meg a lejáró közoktatási megállapodásokat.
A közoktatásról szóló törvény tavaly júniusi módosítása, vagyis a 2010. évi LI. törvény új helyzetet teremtett az egyházak, elsősorban is a katolikus egyház közoktatási expanziójában: a megváltozott feltételek lényegesen megkönnyítették az önkormányzatoknak az oktatási intézményeik egyházi fenntartásba adását. Bár a várt dömping elmaradt - minisztériumi forrásaink szerint valamivel több mint hatvan intézményt vesznek át az idei tanévkezdéstől az egyházak -, az már tavasszal nyilvánvaló volt, hogy a költségvetésben erre a célra tervezett összeg nem elegendő. Merthogy más szempontból is "véget ért az egyházi intézmények böjti időszaka" - ahogyan Rétvári Bence közigazgatási államtitkár mondta. Az állam ez évtől folyamatosan törleszti azt a mintegy 4 milliárd forintnyi összeget, amit az Állami Számvevőszék megállapítása szerint hibás számolás miatt jogtalanul nem fizetett ki az előző oktatási tárca az egyházaknak többletnormatíva címén. Ez a kifizetés is - akárcsak az önkormányzatoktól átvett intézmények diákjai után járó egyházi normatíva - a "közoktatási célú humánszolgáltatás és kiegészítő támogatás" soron nevesített költségvetési keretből történik.
Ezekkel az igényekkel versengenek tehát a költségvetési forrásokért az alapítványi iskolák - gyaníthatóan szerény esélyekkel. Ehhez képest valóságos szerencse, hogy már júniusban módosítani kellett az idei költségvetést. Némi meglepetésre ugyanis az általános elvonások és megszorítások közepette a már emlegetett "közoktatási célú humánszolgáltatás és kiegészítő támogatásra" a tavaly elfogadott 91 milliárd forint helyett a módosított költségvetés 103 milliárd forintot irányoz elő. Bár e többletet a nemzetgazdasági tárca nyilván nem az alapítványi iskolák kiegészítő normatívájára szánta, úgy tűnik, ez megmentette a hátrányos helyzetű gyerekeknek esélykiegyenlítő oktatást nyújtó intézményeket: a 12 milliárd forintnyi többletforrásból - minisztériumi információk szerint - egymilliárd erre a célra is jut. (Hogy a fennmaradó 11 milliárdot a látszatnak megfelelően valóban az egyházi oktatásra szánta-e a kormányzat, azt nem sikerült megtudnunk.) Így - bár az intézmények vezetőinek többsége erről még nem értesült - ősszel mégis lesz tanévkezdés, és a közoktatási államtitkárság szeptemberben megköti az új közoktatási megállapodásokat. December végéig. Hogy mi lesz azután, azt még senki nem tudja, de a legbizakodóbbak szerint az is előfordulhat, hogy nyilvános pályázaton, előre meghatározott kritériumok alapján, átlátható döntési mechanizmusok szerint hosszabb távú megállapodások keretében osztják majd el a rendelkezésre álló forrásokat - ahogy a fejlett világban szokták. A gond az, hogy 2006-ban, Magyar Bálint minisztersége idején pontosan így történt - ami erősen csökkenti annak az esélyét, hogy ez 2011-ben is megismétlődjék.
