Magyar Narancs: Mit jelent a sárm a politikában?
Sonnevend Júlia: A könyvem fő állítása, hogy a kortárs politikában már nemcsak a hagyományos karizmával találkozunk, hanem másfajta vonzerővel is. A karizma a távolságra épült: Martin Luther King, Winston Churchill vagy a brandenburgi kapunál beszédet mondó Ronald Reagan klasszikus példái a karizmatikus politikának. Távol a közönségtől, néhány médiatermékben megjelenve. Ezzel szemben a sárm a közelségre épül: a politikus azt akarja kommunikálni, hogy ugyanolyan, mint te. Az az üzenet, hogy a szomszédod is lehetne, kávézhatsz és sörözhetsz is vele. E változásnak sok oka van, például kisebb lett a pártokba vetett bizalom és változott a médiakörnyezet is, állandóak a politikusi videók, képek és szövegek. Ha van egy videó Kamala Harrisről, amint otthon főz, akkor el tudod képzelni, hogy egy térben vagy vele. Korábban alkalmanként kaptunk betekintést a politikus hétköznapjaiba, de nem volt folyamatos hozzáférésünk. Manapság jobban figyelünk a személyiségekre, mint az intézményekre, értékrendekre és tényekre. Ha pedig jobban figyelünk a személyiségre, akkor meg kell értenünk, hogyan épülnek fel ezek a személyiségek a médiában, hiszen többnyire ott találkozunk a politikusokkal.
MN: A személyesség lenne a modern idők politikája, és vége a kiválasztottság érzésére építő vezetőknek?
SJ: Lehet kombinálni a kettőt, nem dobtuk ki a régit sem. De a személyes vonzerő meghatározó, főleg az elmúlt tíz évben, hiszen most már nagyon könnyű felvenni és megosztani nagy tömegekkel egy videót. De azért egy március 15-i beszéd még mindig inkább karizmatikus performance.
MN: Az influenszerré vált politikus személyes vonzerejére építeni több mint olcsó lájkvadászat?
SJ: Azt gondolom, hogy előnye és hátránya is lehet a sárm bevetésének. Ha a közönség megfáradt és unja a politikát, akkor egy erőteljes vonzerővel rendelkező személyiség porszívóként tudja beszippantani az embereket a politika világába. A sárm spektruma a csábítás és az ámítás között rajzolható meg. Ha úgy érezzük, hogy kötődünk egy politikushoz, ha megszólít minket a performance, az csábítás, ha azonban a performance szétesik, a várt pozitív varázslat nem jön létre, az ámítás.
MN: Ma már szokás megbocsátani akkor is egy vezetőnek, ha nettó hülyeséget beszél vagy hazudik. Ennyire erős lenne ez a hatás?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
