Parlamentáris demokráciákban a közjogi rendszer velejárója, hogy a parlamenti képviselők egy része kormányzati szerepet vállal (Nagy-Britanniában kormányfő is csak parlamenti mandátummal rendelkező politikus lehet). A hatalmi ágak szétválasztásának elvéből következően azonban ez bizonyos korlátozásokkal jár, például Svédországban vagy Norvégiában a kormánytagság a képviselői megbízatás gyakorlásának felfüggesztését vonja maga után.
A magyar alkotmányos berendezkedés (szemben a brittel) lehetővé teszi, hogy a kormány vezetését olyan politikus lássa el, aki nem rendelkezik parlamenti mandátummal, a kormánytagságot vállaló országgyűlési képviselőnek pedig korlátozza a parlamentben gyakorolható jogait, jogosultságait (erről később). A különféle alkotmányos rendszerek különféle megoldásokat kínálnak a végrehajtó és a törvényhozó hatalmi ágak szétválasztására és egymás kölcsönös ellenőrzésére, ám demokratikus körülmények között az felettébb szokatlan, ha a kormánypárti képviselők több mint 40 százaléka kormányzati feladatot kap és a kormány alkalmazásában áll. Márpedig Magyarországon jelenleg ez a helyzet.
A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség és szimbiotikus (értsd: önálló életre képtelen) pártja, a Kereszténydemokrata Néppárt 131 országgyűlési képviselője közül 54-en a kormány alárendeltségébe, irányítása alá tartoznak – és a kormánytól kapják a fizetésüket. Ez 41,2 százalékos arány, ami már nincs is olyan messze a 50 százaléktól. Sőt, ha az adatokat frakciók szerint szétválogatjuk, azt látjuk, hogy a 16 fős KDNP-frakciónak éppen a fele áll kormányalkalmazásban, a nagyobbik kormánypárt esetében pedig az arány kereken 40 százalék. A kormány 11 tagja közül kilencen, az összesen 46 (politikai) államtitkár közül 24-en parlamenti képviselők (a közigazgatási államtitkári tisztség összeférhetetlen a képviselőséggel, ezért itt nem vesszük számításba). A miniszterelnök, a miniszterek és az államtitkárok parlamenti képviselőségével elvben nem is lenne különösebb baj, bár a tárcáknál kinevezhető államtitkárok növekvő száma miatt már így is 25 százalékos aránynál járnánk. Ennél komolyabb kérdéseket vet fel, hogy a kormánypártok további 21 országgyűlési képviselője miniszterelnöki és miniszteri biztosi feladatokat vállalt el – nagy többségük a Miniszterelnökségen.
Kommisszárok, kommisszárok
A parlamenti képviselő miniszteri biztosok száma idén júniusban ugrott meg látványosan, ám feltehetően hosszabb időre megragad ezen a szinten. Lázár János miniszterelnökségi miniszter ugyanis ekkor nevezte ki az ún. megyei fejlesztési biztosokat, összesen 19 főt; ők valamennyien a kormánypártok politikusai, és egy fő kivételével valamennyien képviselők. Feladatuk – szó szerint idézzük a miniszteri utasítást – „a megyei fejlesztési projektek megvalósításának támogatása céljából a projekt-előkészítési, projektmenedzsmenti, projektfejlesztési és projektértékelési feladatok koordinálása”. Magyarra lefordítva: a 2014 és 2020 közötti európai uniós források elosztását egy adott megyére ők koordinálják, közvetlenül Lázár főminiszter irányítása alatt. Miniszteri biztossá törvény szerint legfeljebb hat hónapra lehet kinevezni valakit, ám a megbízatás meghosszabbítható, feladataik meghatározásából pedig talán nem alaptalanul következtetünk arra, hogy hosszú időre terveznek.
Orbán Viktor miniszterelnök, úgy tűnik, szoros pártirányítás és -felügyelet alatt akarja tudni az uniós fejlesztési pénzek szétosztását – többek között a biztosok révén. Nem véletlen ezért, hogy a fejlesztési biztosok közül számosan a kormánypártok helyi potentátjai: megyei pártelnökök, korábbi kormánymegbízottak (vagyis a megyei kormányhivatalok vezetői), megyei közgyűlési elnökök vagy alelnökök, esetleg polgármesterek. Nyitrai Zsolt, Szűcs Lajos, Vantara Gyula, Völner Pál jelenleg is a Fidesz Heves, Pest, Békés és Komárom-Esztergom megyei pártelnökei, B. Nagy László 2014-ig Csongrád megyei kormánymegbízott volt, Manninger Jenő Zalában volt a megyei közgyűlés elnöke, Riz Gábor pedig Borsod-Abaúj-Zemplénben közgyűlési alelnök. Hargitai János nem csak a KDNP Baranya megyei elnöke, 2014-ig ugyanitt kormánymegbízott, korábban megyei közgyűlési elnök volt. Kovács Zoltán parlamenti képviselősége és miniszterelnökségi államtitkársága mellett lett még fejlesztési biztos is, de ő a Fidesz Veszprém megyei elnöke is, korábban megyéjében kormánymegbízott, több mint két évtizeden keresztül pedig Pápa polgármestere volt. Nincs hely mindenkit felsorolni, a kiválasztásnál azonban a helyi beágyazottságot feltehetően azzal is igazolni kellett, hogy a posztra kiszemeltek képviselői mandátumukat egyéni választókerületben szerezték meg (ez alól egyedül Lipők Sándor kivétel, aki nem jutott be a parlamentbe, de hát „senkit nem hagyunk az út szélén”).
A fejlesztési biztosokon felül Farkas Flórián személyében a kormány és az Országos Roma Önkormányzat közötti keretmegállapodás végrehajtását vizsgáló miniszterelnöki biztossal bővül a kör, és van még négy parlamenti képviselő miniszteri biztosunk: a volt elszámoltatási kormánybiztos és parlamenti államtitkár, Budai Gyula, a volt szekszárdi polgármester, Horváth István, a borász Tiffán Zsolt és a fejlesztési minisztérium államtitkára, Kara Ákos. Őket a legkülönbözőbb feladatokkal bízták meg, Budai például a külügyben az Oroszország által elrendelt embargóból fakadó külgazdasági intézkedésekért, míg Horváth a földművelésügyi tárcánál a sejtelmesen hangzó „kiemelt programokért” felel. Rajtuk kívül Szijjártó Péter a minisztersége mellett az orosz gazdasági kapcsolatokért felelős kormánybiztos is.
Egyetlen akarat
Mint már említettük, a parlamentáris rendszerekben a kormányzati szerepvállalás elvben a parlamenti jogok, jogosultságok valamiféle korlátozásával jár együtt – ez a hatalmi ágak szükséges és helyes szétválasztásával indokolható. A magyar alkotmányos berendezkedésben a kormánytagok és az államtitkárok például nem lehetnek az Országgyűlés tisztségviselői (elnök, alelnök, háznagy, jegyző), de a T. Ház bizottságaiban sem foglalhatnak helyet. A kormányzati megbízatás egyúttal a képviselői tiszteletdíj radikális csökkenését is maga után vonja (annak csak 30 százalékára, 224 363 forintra jogosultak); a kormánytagok és az államtitkárok havi fizetésük nagyobbik részét kormányzati posztjuk után veszik fel. A miniszteri/miniszterelnöki biztosok helyzete ugyanakkor öszvér megoldást tükröz, ami alkotmányossági aggályokat is felvethet. Kormányzati szerepvállalásuk ellenére ugyanis megtarthatják parlamenti tisztségeiket, képviselői fizetésük ugyanakkor az iméntiek szerint 70 százalékkal csökken. (A fejlesztési biztosok júniusi kinevezésekor egyébként okozott is némi zavart, hogy az első miniszteri utasítás szerint díjazás nélkül kellett volna dolgozniuk, az országgyűlési törvény szerint viszont a kinevezéssel elveszítették képviselői tiszteletdíjuk jelentős hányadát – Lázárék ezért két hét elteltével gyorsan korrigáltak, és a pénzeket a helyettes államtitkári fizetésekhez igazították visszamenőleges hatállyal úgy, hogy a fizetés a kinevezés előtti nyolcadik naptól járjon.)
A kétféle – kormányzati és parlamenti – szerep összeférhetetlenségi problémákat támaszt. A fejlesztési biztosok között ketten – Tiba István és Móring József Attila – máig az Országgyűlés jegyzői, számosan pedig a parlamenti bizottságok vezetésében foglalnak helyet. Font Sándor és Horváth István a mezőgazdasági bizottság elnöke és alelnöke, Bene Ildikó a népjóléti, Budai Gyula az igazságügyi, Hargitai János és Szűcs Lajos a költségvetési, Völner Pál a gazdasági bizottság alelnöke. Jó néhányan a bizottságokon belüli albizottságok elnökei, alelnökei, és persze mindenki megőrizte bizottsági, albizottsági tagságát, tagságait. A feltehetően mindig jó hangulatban összeülő szőlő-bor-pálinka albizottságban pedig nem egyszerűen a kormánypártok, hanem a miniszteri biztosok kétharmados többsége garantálja, hogy véletlenül se lehessen nézeteltérés a kormányzat és a parlament között: a mezőgazdasági bizottság háromtagú albizottságának ugyanis Font Sándor az elnöke, Horváth István pedig egyik tagja (e testületben kapott helyet Kónya Péter is a Szolidaritásból). De az is ellentmondásos helyzetet idézhet elő, ha a mezőgazdasági bizottság a saját alelnökét – Horváthot – mint a Földművelésügyi Minisztérium kiemelt programokért felelős miniszteri biztosát kívánná meghallgatni. Vagy más bizottságok saját elnökeiket, alelnökeiket akarnák abban a bizottságban kérdőre vonni, amelynek a vezetését éppen ők látják el. És hogyan fognak a parlamenti képviselő miniszteri biztosok interpellálni vagy kérdést intézni ahhoz a miniszterhez, aki kinevezési okmányukat aláírta, fizetési papírjaikat szignálja, és nem mellesleg tisztségükből bármikor fel is mentheti őket?
Parlamenti képviselők már az előző ciklusban egyre nagyobb számban vállaltak kormányzati szerepet. Ez egyrészt adódott a kialakított kormányzati szerkezetből, abból, hogy a minisztériumokon belül kinevezhető és kinevezett (nem közigazgatási) államtitkárok száma egyre emelkedett, és persze ilyen-olyan biztosi posztok is leestek egy-egy honatyának, honanyának (Selmeczi Gabriellának például, aki miniszterelnöki megbízottként a nyugdíjak védelméért felelt). Másrészt az újonnan felállított megyei kormányhivatalok élére többnyire úgyszintén parlamenti képviselőket nevezett ki a kormányfő (ami akkor még nem volt összeférhetetlen). A kormányzati térfoglalás mégsem volt annyira szembetűnő, hiszen az Országgyűlés 2014-ig 386 fővel működött, s így a felfelé kúszó arányok kevésbé voltak látványosak. Korábbi ciklusokban pedig az eltérő kormányzati szerkezet és törvényi szabályozás miatt lehetetlen volt az ilyen fokú összefonódás. A miniszteri/miniszterelnöki biztosi funkciót a korábbi kormányok emellett jellemzően inkább közigazgatási szerepkörnek fogták fel.
Az Orbán Viktor saját képére és hasonlatosságára kialakított államszervezetben a végeredmény szempontjából persze nincs jelentősége, hogy hány képviselő áll kormányzati szolgálatban és hányan kapják fizetésüket a kormányfő jóváhagyásával; végül is valamennyien a felcsúti rancson kapták megbízatásukat, és egyetlen akaratot szolgálnak. Ki gondolná komolyan, hogy Rogán Antal, Harrach Péter, Mátrai Márta és a többiek képviselői esküjükhöz híven valódi ellenőrző szerepre vállalkoznának? Az Országgyűlés rég nem önálló hatalmi tényező. A monolitikus NER-ben így is, úgy is a miniszterelnök dönt. És már a látszat sem számít.
| Parlamenti képviselők kormányzati megbízatással
A kormány tagjai (9 fő): Orbán Viktor, Semjén Zsolt, Balog Zoltán, Fazekas Sándor, Hende Csaba, Lázár János, Seszták Miklós, Szijjártó Péter*, Varga Mihály (* egyben kormánybiztos) Államtitkárok (24 fő): Aradszki András, Czerván György, Czomba Sándor, Czunyiné dr. Bertalan Judit, Fónagy János, Hoppál Péter, Kara Ákos*, Kontrát Károly, Kovács Zoltán*, L. Simon László, Nagy István, Pogácsás Tibor, Potápi Árpád János, Répássy Róbert, Rétvári Bence, Simicskó István, Soltész Miklós, Szabó Zsolt, Tállai András, Tasó László, V. Németh Zsolt, Vargha Tamás, Zombor Gábor, Zsigó Róbert (* egyben miniszteri, fejlesztési biztos) Miniszterelnöki biztos (1 fő): Farkas Flórián Miniszteri biztosok (20 fő): Budai Gyula, Horváth István, Tiffán Zsolt; fejlesztési (miniszteri) biztosok: Ágh Péter, B. Nagy László, Balla Mihály, Bene Ildikó, Font Sándor, Hargitai János, Hirt Ferenc, Manninger Jenő, Móring József Attila, Nyitrai Zsolt, Riz Gábor, Simon Róbert Balázs, Szűcs Lajos, Tiba István, Vantara Gyula, Varga Gábor, Völner Pál Összesen: 54 fő |
