Magyarország a NATO küszöbén: Mint aki halkan belelépett

szerző
Bojtár B. Endre,Tálas A. Péter
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A június közepi amszterdami EU-csúcson Európa vezető politikusai ismét gigantikus méretű rúgást helyeztek el Ká-Európa sokat tapasztalt virtuális valagán: és hogy ezt megérdemeljük-e, vagy megint csak a gaz Nyugat (hah!) történelmi léptékű árulásáról van szó, arról még sokat fogunk vitatkozni. Ám a régió szerencsésebb országai, Lengyelország, Magyarország és Csehország ezúttal mégsem repülnek majd olyan messzire, mint ilyen alkalmakkor (tatárjárás, törökdúlás, világháborúk, Jalta, ´56 stb.) szoktak. A "nyugati integráció" meg az "európaizálódás" fantomja ebben a három országban most minden valószínűség szerint a NATO-tagságban fog materializálódni. Másban, legalábbis egyelőre, nem: de a civilizációs fordulathoz talán ennyi is elég lesz.

A június közepi amszterdami EU-csúcson Európa vezető politikusai ismét gigantikus méretű rúgást helyeztek el Ká-Európa sokat tapasztalt virtuális valagán: és hogy ezt megérdemeljük-e, vagy megint csak a gaz Nyugat (hah!) történelmi léptékű árulásáról van szó, arról még sokat fogunk vitatkozni. Ám a régió szerencsésebb országai, Lengyelország, Magyarország és Csehország ezúttal mégsem repülnek majd olyan messzire, mint ilyen alkalmakkor (tatárjárás, törökdúlás, világháborúk, Jalta, ´56 stb.) szoktak. A "nyugati integráció" meg az "európaizálódás" fantomja ebben a három országban most minden valószínűség szerint a NATO-tagságban fog materializálódni. Másban, legalábbis egyelőre, nem: de a civilizációs fordulathoz talán ennyi is elég lesz.Hogy kinek és mikor esett le először a tantusz, hogy Magyarországnak be kéne lépnie a NATO-ba, azt mindenki egy kicsit másképp fogja tudni. Kimondani először mindenesetre Tamás Gáspár Miklós mondta ki 1990 júniusában a parlamentben, hogy aztán kisvártatva senki, se ellenzékben, se kormányon ne is mondjon semmi mást.

Egy bizonyos H. Gyula ellenzéki pártvezér például egy parlamenti felszólalásban (az 1993 februárjában megtartott külpolitikai vitanapon) szintén leszögezte, hogy az MSZP és ő a lehető legmesszebbmenőkig támogatják a csatlakozást, ám ekkor azt is felvetette, hogy arról végső soron népszavazásnak kell majd döntenie. Hogy miért kellett Horn Gyulának ezt bedobnia, azt hitte-e, hogy megint nyugdíjasfórumon beszél Jászladányban, esetleg ekkor még nem számított arra, hogy nem is olyan soká kormányra kerül, és csak kavarni akart, nem tudjuk, és már nem is nagyon fontos. A népszavazás aztán egy bő évvel később egy odavetett mondat erejéig belekerült a kormányprogramba is (az SZDSZ bágyadt ellenkezése mellett), és aztán már nem lehetett visszakozni. Annak ellenére nem, hogy egyetlen NATO-országban sem tartottak népszavazást a csatlakozásról (és sem Csehországban, sem Lengyelországban nem fognak), valamint hogy nem akarja a kormány, nem akarja a parlamenti pártok egyike sem, nem akarja a NATO, és nem írja elő az alkotmány sem. A népszavazásról az Országgyűlés 1995 végén határozatot fogadott el (a 120-ast).

A népszavazásról szóló törvény szerint a népszavazás kezdeményezésére - többek közt - a köztársa-sági elnök és a kormány is jogosult: esetünkben a kezdeményező feltehetőleg a kormány lesz, a javaslatról a parlament kétharmados többséggel dönt. A kérdés az időpont: a kormányprogram és a 120-as a "döntéshez szükséges feltételek megismerését követően" irányozza elő a népszavazást: márpedig a feltételek a csatlakozási tárgyalások lezárásáig nem lesznek megismerhetők.

A csatlakozási tárgyalások feltehetően szeptember elején kezdődnek és november közepéig tartanak. A napirend egyelőre természetesen ismeretlen: de feltehetően itt kell majd olyan bagatell kérdésekről dönteni, hogy lesz-e külön főparancsnoksága az új tagállamoknak, hogy milyen egységeket ajánlunk fel a NATO-nak, és hogy ők mit fogadnak el, hogy mi lesz a magyar hadsereg nagyobbik, a közvetlen felajánlásból kimaradt részének felzárkóztatási ütemterve, hogy hogyan fog festeni a tisztképzés, milyen lesz a magyar légvédelem; itt lesz végleges döntés arról, hogy a NATO nem telepít atomfegyvereket a három új országba, és nem állomásoztat csapatokat se a területén; és főként itt dől el, hogy nagyjából mennyibe fog ez az egész cucc kerülni, és kinek.

Miután mindez világos lett, a felek december 17-én különféle dokumentumokban rögzítik az eredményeket, úgyis mint a Csatlakozási Jegyzőkönyvben és a Csatlakozási Tárgyalások Jegyzőkönyvében, ami után a felvételre ácsingózó országok átnyújtják Szándékleveleiket. Ez utóbbiban tangenciálisan még arra is ígéretet tesznek, hogy nem akadályozzák meg új tagok felvételét a szervezetbe, azaz csöndesen lemondanak vétójogukról: fasza gyerekek vagyunk, és megígértük mi is becsszóra, meg a lengyelek is, hogy nem akadékoskodunk majd, ha a románokat meg a baltiakat kell felvenni, de jobb az óvatosság. Aztán az összes érintett külügyminiszter parafálja ezt a sok papírt, majd hazamennek, és nekiállnak megdolgozni a parlamentjeiket.

A három ország csatlakozásához mind a tizenhat NATO-tagállam parlamentjének a beleegyezése is szükséges. Magyar kormánykörökben ezt a tizenhat tagállamot nagyjából három csoportra osztották: az elsőbe azok tartoznak, ahol a Csatlakozási Jegyzőkönyvet minden további nélkül ratifikálni fogják (Nagy-Britannia, Izland, Luxemburg, Németország, Portugália, Spanyolország, Dánia, Kanada); a másodikba azok, ahol a ratifikáció nem lesz sima ügy, de menni fog (Franciaország - mert Románia kimarad, Olaszország - mert Szlovénia kimarad, Belgium, Hollandia és az Egyesült Államok), és végül a harmadik csoport, ahol gázosnak tűnik az ügy. Ebbe a kicsi, ámde ütőképes csapatba Görögország és Törökország tartozik, akiknek természetesen egymással van bajuk. Törökország a ratifikálásért cserébe az EU-tagságot kérné, Görögország viszont nem szívesen ratifikál, ha Törökország EU-tag lesz, meg amúgy is, szeret különösen jóban lenni Oroszországgal: ők ketten tehát annyira utálják egymást, hogy még egy platformra is hajlandók helyezkedni, hogy még jobban utálhassák egymást.

A belépésre váró országok esetében a szándékleveleket feltehetőleg a parlamentekkel is el fogják fogadtatni, ami nem lesz nagy dolog. No, valamikor ekkor, november közepe és december 17-e között lesz az, hogy a Mi Hazánk lakói még népszavazni is fognak. Ha ugyanis a népszavazást a kormány a ratifikációs folyamat idejére ütemezi, elvben előfordulhat, hogy az amerikai szenátus megszavazza, a magyar nép meg elutasítja a NATO-tagságot, és akkor itt is meg ott is sokaknak kellene kardjukba dőlniük rövid határidővel.

A népszavazás persze még így sem lesz teljesen kockázatmentes. Bár a közvélemény-kutatások szerint a lakosság mintegy hetven százaléka helyesli a népszavazás ötletét, és több mint hatvan százaléka NATO-párti, előfordulhat, hogy nem lesz meg az érvényességhez szükséges ötvenszázalékos részvétel (a közvélemény-kutatások részletes eredményeit lásd A NATO a magyarok fejében című keretes anyagunkban). Ezt mind a magyar kormány, mind a NATO-bővítést szorgalmazó nyugati politikusok úgy értelmeznék, hogy a nép a döntést a kormány és az Országgyűlés kezébe helyezte.

Bár a kormány lapzártánkig nem foglalkozott a népszavazás kiírásának mikéntjével, valószínűnek tűnik, hogy a totális bukta (azaz az érvényes és elutasító eredmény) kockázatának kizárása érdekében a népszavazás "véleménynyilvánító" lesz, azaz az eredménye semmire nem kötelezi a kormányt. Ennek ellenére a NATO-csatlakozás az ősszel feltehetőleg heves politikai viták tárgya lesz Magyarországon. A csatlakozás szükségességét kevés szervezett politikai erő kérdőjelezi meg. Parlamenti párt például egyelőre egy sem; az ellenzők között a három legjelentősebb a Munkáspárt (MP), a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) és az Alba Kör. A Munkáspárt szerint a NATO a "tőkés berendezkedés védelme" miatt érkezne országunkba; hogy a MIÉP-nek pontosan mi a baja a NATO-val, azt sajnos nem tudjuk, mert Csurka István ezt a misztériumot nem volt hajlandó megosztani a Magyar Naranccsal. Bármiféle koalíció nehezen képzelhető el közöttük: Czinner György, az MP szóvivője a Narancsnak azt nyilatkozta, hogy az együttműködés a két párt között kizárt, bár "ha lenne egy nagygyűlés, amit nem a MIÉP szervez, hanem valaki más, de ott lenne a MIÉP is, akkor azon ők is fellépnének". Az ellenzők fő csapásiránya minden valószínűség szerint a magas költség lesz; ezenkívül - a szokásos ideológiai zsolozsmák mellett - nyilván előkerülnek majd a határon túli magyarok érdekei is, valamint a semlegesség mint a geopolitikai boldogság záloga. A csatlakozás mellett érvelő kormány bizonyos értelemben nehezebb helyzetben lesz, mint az ellenzők: a csatlakozás valódi indokait legfeljebb virágnyelven közölheti, ha nem akar hirtelen nagyon rosszban lenni az oroszokkal meg néhány szomszédunkkal. A NATO-csatlakozást mindenesetre a magyarok huszonhárom százaléka ellenzi, a bizonytalanok száma húsz százalék körüli. Hogy rájuk hogyan hat majd a Munkáspárt és a MIÉP NATO-ellenes kampánya, nehéz megjósolni. Mindkét párt szavazóbázisa jóval kisebb, mint a NATO-ellenzők tábora: és ha a csatlakozást nem is fogják tudni megakadályozni, nincs kizárva, hogy az 1998-as választási kampány során épp a NATO-ellenesség - ha el nem cseszik ezt is - hoz nekik annyi többletszavazatot, amennyivel be fognak jutni az új Országgyűlésbe. Viszont az MSZP a tagságról szólva ugyanebben a kampányban nyilván nem fogja elmulasztani megemlíteni saját elévülhetetlen érdemeit: és ez nyilván nem fog neki túlságosan megártani, ha már egyszer ennyien szeretnénk a csatlakozást.

De nem is mondta senki, hogy a NATO-csatlakozás semmibe nem kerül majd ennek az országnak.

Bojtár B. Endre

A NATO a magyarok fejében

"Ha ma rendeznének népszavazást Magyarországon a NATO-csatlakozás kérdésében, akkor azon a csatlakozás hívei meggyőző fölénnyel nyernének" - olvasható a Magyar Gallup Intézetnek a Honvédelmi Minisztérium számára készített legutóbbi - 1994 óta immár tizedik - jelentésében. A május végén, június elején elvégzett közvélemény-kutatás számos ponton regisztrált áttörést a NATO-tagságunkról alakuló magyar közvéleményben.

Bár a NATO-csatlakozást támogatók 1994 júniusa óta mindvégig többségben voltak az ellenzőkhöz képest (még az 1996-os első félévi mélyponton is, amikor 44-45 százalék volt a támogatók, 35-32 százalék pedig az ellenzők aránya), a támogatók most először kerültek abszolút értelemben is fölénybe (61 százalék) az ellenzőkkel szemben (27 százalék). A pártolók növekedési aránya 1997 márciusa óta oly mértékű volt (14 százalék), hogy az elkövetkezendő hónapokban aligha fog jelentősen növekedni. Nemcsak azért, mert a másik oldalon már hosszú idő óta a csatlakozás ellenzői is meglehetősen stabil tábort alkotnak (eltekintve az 1996-os csúcstól, arányuk mindvégig 24-29 százalék között mozgott), s aligha várható, hogy arányuk a népszavazásig jelentősen csökkenne, hanem mindenekelőtt azért, mert a szeptemberben meginduló csatlakozási tárgyalásokon számos olyan kérdésre fogunk választ kapni, amelyek egyre jobban foglalkoztatják a közvéleményt.

A legfontosabb a csatlakozás költsége lesz, amely ma már az ellenzők legfőbb érve (43 százalék), a második helyre szorítva az ellenzők korábbi Jolly Jokerét, a semlegességet (23 százalék). Érdekes viszont, hogy 1995 decemberéhez képest 34-ről 50 százalékra nőtt azok aránya, akik szerint olcsóbb lenne, ha a NATO-hoz csatlakoznánk, mintha Magyarország semleges maradna, és maga gondoskodna saját védelméről. 1997 márciusához képest (9 százalék) viszont júniusra ismét megnövekedett azoknak az ellenzőknek az aránya, akik elsősorban azért utasítják el a NATO-t, mert nem akarják, hogy az ország valamilyen nagyobb szervezet vagy szövetség tagja legyen (20 százalék), s növekedett azoké is, akik szerint sokkal fontosabb teendőink is vannak, mint a belépés (9 százalék). A hivatalos ellenzők egyes közismert érvei, miszerint a csatlakozás a fegyverkezés növekedését eredményezné, esetleg nincs is ellenség, illetve amely az atomfegyverekkel riogat - nem igazán népszerűek a nem hivatásos ellenzők körében (sorrendben 2, 4 és 0 százalék).

A támogatók továbbra is leginkább azt hangsúlyozzák, hogy a NATO-ba való belépés növelné az ország biztonságát és védelmet jelentene (49 százalék), valamint hogy a tagság az európai integráció, a Nyugathoz való tartozás miatt fontos (20 százalék). Visszacsúszott viszont a hierarchián az a korábban kedvelt érv (14 százalék), amely mindenekelőtt a gazdasági fejlődés és az életminőség javulása miatt tartja fontosnak a tagságunkat (9 százalék). Ezt ma már megelőzik az olyan indokok is, mely szerint haditechnikánk és hadseregünk fejlődése (13 százalék), kicsiségünk és gyengeségünk (11 százalék) miatt fontos a NATO-tagság, illetve amiatt, mert valahová tartozni kell (11 százalék).

Kommunikációs stratégia ide, kommunikációs stratégia oda, a Gallup felmérése szerint a magyarok az elmúlt időszakban semmivel sem lettek tájékozottabbak a NATO mibenlétét illetően: 1995 decemberében 56 százalékuk, 1997 júniusában 58 százalékuk tudta pontosan kiválasztani - három lehetőség közül -, hogy mi a NATO. Ennek ellenére a lakosság kétharmada (68 százalék) azt szeretné, ha a csatlakozásról népszavazás döntene, s ha június elején lett volna a referendum, akkor az emberek 83 százaléka biztosan (61 százalék) vagy valószínűleg (22 százalék) elment volna, s a résztvevők 61 százaléka a csatlakozásra, 17 százaléka pedig ellene adta le volna a voksát. A szavazási szándék tehát nagyjából követi a csatlakozásról kialakult véleményeket.

Tálas A. Péter

A haladás előőrse

Költségek, következmények

Hogy mire lesz jó a NATO-tagság, és mire nem, hogy mennyire képes Magyarország a közszféra legalább egy szeletét normálisan működtetni, meg hogy milyen közvetett következményekkel jár hosszú távon a NATO-tagság, arra teljes bizonyossággal csak évekkel 1999. április 4-e után tudunk majd válaszolni.

Az őszi csatlakozási tárgyalásokon előreláthatólag azokat a csapatokat fogja a magyar kormány a NATO-nak felajánlani, amelyek részt vettek a békepartnerségi programban: három szárazföldi dandárt (a tatai harckocsidandárt, a hódmezővásárhelyi gépesített lövészdandárt és még egyet, feltehetőleg a debrecenit, egyenként körülbelül kétezerötszáz-háromezer katonával). Ezenkívül nyilvánvalóan egyes magyar légvédelmi és repülőalakulatok is az azonnal bevethető NATO-erők kötelékébe fognak tartozni: ezeket az egységeket kell az első körben alkalmassá tenni arra, hogy képesek legyenek az együttműködésre. A magyar hadsereg többi részének felzárkóztatása több évet fog igénybe venni. A tiszteknek meg kell tanulniuk rendesen angolul, megfelelő mennyiségű szakembert kell majd tudnia Magyarországnak a különböző NATO-hivatalokba delegálnia, utakat, reptereket, kommunikációs rendszereket kell építeni, a magyar laktanyákban használatos ócskavasak helyett működő haditechnikát kell vásárolni (például vagy harminc vadászgépet). A honvédelmi kiadások az 1997-es magyar költségvetésben mintegy százmilliárd forintot tettek ki; hogy ez tarthatatlanul kevés lesz jövőre, az bizonyos. A honvédség létszáma 1990 óta mintegy negyven százalékkal csökkent, új beszerzések alig voltak, és azok is jobbára csak az orosz államadósság fejében jöttek. A kormány mindeddig nem tárta a nyilvánosság elé, hogy mennyi pénzt áldoznak majd a magyar adófizetők a NATO-csatlakozásra: lehet, hogy maga sem igen tudja. Egy, a Honvédelmi Minisztériumban készített tanulmány - amelynek alapja az amerikai Védelmi Minisztérium egy, a csatlakozás összes költségét huszonhét- és harmincötmilliárd dollárra becslő anyaga - arra számít, hogy az új tagoknak az elkövetkező tizenhárom évben 13-17,5 milliárd dollárt kell kiköhögniük a bővítésre és haderejük átalakítására. A maradékot az Egyesült Államok (kétmilliárd dollár) és a többi tagállam (nyolc-tíz milliárd dollár) állja. Magyarország e becslések szerint ezentúl évente 36-45 milliárd forinttal költene többet a honvédelemre, mint eddig. A majdnem ötvenszázalékos költségemelkedésért cserébe nem egyszerűen biztonságot kapnánk: inkább rákényszerülnénk arra, hogy magunkat meg tudjuk védeni, és hogy végre kitaláljuk, mekkora és milyen hadseregre van szükségünk. Amit a NATO nélkül bajosan tudnánk megtenni; ráadásul a magyar haderő reformja így is, úgy is elengedhetetlen: és a költségek a NATO nélkül várhatóan sokkal magasabbak lennének.

Hogy a NATO-tagságtól mennyire fog megváltozni a magyar belpolitika meg a magyar kisebbségek helyzete a szomszédos országokban, azt megint csak nehéz prognosztizálni. A NATO-tagság nem vezet szükségszerűen nagyobb demokráciához a tagországok belső politikai viszonyaiban, önmagában nem szavatolja sem a hadsereg teljes körű civil ellenőrzését, sem a kisebbségek helyzetének javulását, nem véd a politikai szélsőségek ellen, nem segíti a civil társadalom kialakulását. Görögországban például a hetvenes években helyre kis katonai diktatúrát rittyentett néhány vállalkozó kedvű tábornok; Törökországban a kurdok úgy el vannak nyomva, hogy a földből nem látszanak ki, és a hadsereg is önálló politikai tényező. Demokráciát nem csinál majd a NATO minálunk sem: nem ez a dolga. És nem lesz a dolga a határon túli magyarok pátyolgatása sem. Sőt. Bár a NATO-csatlakozás kevés, a mindennapi életben is kézzelfogható következménnyel bír, a szimbolikus jelentősége óriási lesz. Ha Románia és Szlovákia most a sínek rossz oldalán ragad, Magyarország pedig valóban beslisszol a nyugati világ utolsó nyitva hagyott kapuján, akkor az ottani magyarok egy idő után egyre kevésbé fogják azt érezni, hogy bármi keresnivalójuk maradt a hazájukban. És át fognak jönni ide. Evvel nem számolni politikai felelőtlenség; ez ellen háborogni képmutatás. Mert mi már végképp odaát leszünk.

- bbe -

A NATO a bővítés küszöbén

Az amerikai politikusokat időnként elfogja az intézkedhetnék Ká-Európával kapcsolatban. Néha ez mérsékelt sikerrel jár, gondoljunk csak arra a szerencsétlen Wilson elnökre; néha egész ügyesen mozognak. A NATO-bővítés, ha valakinek, hát Clinton elnöknek és csapatának lesz köszönhető - európai kollégáitól nyugodtan föl is fordulhattunk volna itt, ahol vagyunk, Oroszország nem túl lakályos perifériáján. És biztos is, hogy az elnöknek ezért egyszer még szobrot állítanak Budapesten, Varsóban és Prágában: hacsak azelőtt el nem nyeli ezeket a városokat az elhamarkodott bővítés miatt bekövetkező regionális világvége. De nézzük, hogyan énekelt ki minket Amerika Oroszország szájából.

Az 1994-es év több szempontból is fontos a NATO történetében. A januári brüsszeli békepartnerséget (PfP) elindító csúcsot követően Clinton elnök többször is kijelentette: nem a NATO bővítése a kérdés, hanem a "mikor és hogyan". A december eleji NATO külügyminiszteri tanácskozás pedig világossá tette, hogy a PfP és a bővítés két különböző dolog. Az 1994-es budapesti EBESZ-csúcson Jelcin erre a "hideg béke" veszélyével riogatta a résztvevőket, majd a következő év február 16-án a duma előtt kijelentette, hogy mivel Európából két világháború is indult, Moszkva nem akarja, hogy visszatérjenek a régi "választóvonalak". Ez utóbbi elhangzásakor világos volt, hogy

az oroszok nem

kívánnak részesülni az általuk végül nyögve-nyelve és különböző kikötésekkel 1994. június 22-én aláírt PfP áldásaiból - és az orosz csapatok ekkor már majd két hónapja dúlták Csecsenföldet. Rövidesen az Orosz Föderáció légiereje valóban csak a második világháború borzalmaival összehasonlíthatóan bombázta romhalmazzá a saját területén lévő, saját állampolgárai által lakott baljós nevű lázadó várost, nem kímélve a polgári lakosságot sem. 1995 februárjában minden adva volt tehát ahhoz a külpolitikához, amelyet Moszkva azóta is következetesen folytat, bebizonyítandó, hogy a volt szovjet csatlósok felvétele a NATO-ba - a változatosság kedvéért George Kennan szavaival élve - "a hidegháború utáni korszak legvégzetesebb amerikai külpolitikai tévedése". Ezzel szemben a NATO 1995 szeptemberében közzétette végre a bővítés feltételeiről szóló tanulmányát, amely nyitva hagyott egy sor lényeges kérdést, többek között azt, hogy ki, mikor, milyen garanciák mellett csatlakozik, hogy meddig mehet el a szövetség az oroszokat békítendő, és hogy mi lesz a kimaradókkal. Decemberben a NATO-csapatok, köztük húszezer amerikai katona bevonultak Boszniába, miután 1995 nyarán a szövetség súlyos légicsapásokat mért a bosz-niai szerbekre.

Az elnök említett duma-beszédét követően 1995. február harmadik hetében Mamedov akkori-mostani külügyminiszter-helyettes Washingtonba utazott, ahol a kiszivárgott hírek szerint közölte a NATO-bővítés orosz feltételeit. Az amerikaiak és a többi NATO-tag ekkor még arra az álláspontra hajlottak, hogy a bővítés egyik előfeltétele az oroszok beleegyezése kell hogy legyen. Az oroszok feltételeit utóbb, a Foreign Policy nyári számában, Kozirev külügyminiszter részletesen ki is fejtette a Partnerség vagy hideg béke? című tanulmányában. A legfontosabbak közül: különleges NATO-orosz viszonyt kell létrehozni, amelyet biztonsági egyezmény szabályoz, átmeneti időszakot kell betervezni a minőségileg új kapcsolatok kialakítására egy állandó jellegű konzultatív testület létrehozásával együtt, továbbá: atomfegyverek, csapatok és katonai infrastruktúra nem telepíthetők a NATO-ba felveendő államokba, s ez utóbbiak nem vehetnek részt a NATO integrált parancsnokság rendszerében sem. Mai szemmel nézve végül egy nem jelentéktelen feltétel: a jövőben felvettek számának korlátozása. Kozirev egy fél év után el, Mamedov viszont marad, sőt az 1997 februárjában a moszkvai Albright-látogatás után létrehozott amerikai-orosz munkacsoportban Strobe Talbott tárgyalópartnere lesz. Primakov külügyminiszterként való színrelépése 1996 januárjában annyiban színezte a képet, hogy ő a hírszerzés volt főnökeként két azóta is emlegetett elemzést szponzorált Oroszország külpolitikájáról, mintegy a párhuzamos "külügy" szerepét töltve be. Az 1996-os év az orosz pozíciók megmerevedését, az európai NATO-tagok elbizonytalanodását, a "megnevezési csúcs" 1997 júliusára való elhalasztását és a decemberi brüsszeli külügyminiszteri tanácskozáson az orosz követelések nagy részének szóbeli jóváhagyását hozta. Az 1995-ben megfogalmazott követelésekhez képest Moszkva mindent megkapott, amit akart, amit meg nem akart, azzal szemben ellenállása egy csöppet sem enyhült.

Ám 1997 januárja után megváltoztak a dolgok.

Madeleine Albright

hivatalba lépése minden kétséget kizáróan fordulat a bővítés történetében. A külügyminiszter asszony első nyilatkozatait jellemző módon éppen az európai szövetségesek nem vették komolyan. Nem így az oroszok, akik azonnal felmérték a manőverezési tér beszűkülését. Ha a korábbi kétértelmű, halogató nyugati tárgyalási stílussal szemben vígan és nyíltan lehetett blöffölve zsarolni, a feszesen és célratörően fogalmazó Albright asszony hozzáállása - és az új adminisztrációé - ezt a következőkben kizárta. Solana 1997. január 20-i moszkvai látogatását fagyos csend és hullaszag övezte. A NATO-főtitkár úgy utazott vissza Brüsszelbe, hogy a látogatás egymondatos kommünikéjét is csak elutazása után adták ki. Talán ezen is okulva, Chirac francia elnök február eleji moszkvai látogatásán biztosította Jelcint, hogy Franciaország szempontjából akár nemzetközi jogilag kötelező is lehet a létrehozandó NATO-orosz egyezmény. Ez, ha mindenki elfogadja, az egyik legfontosabb orosz követelés elismerése lett volna. A franciák, hasonlóan a többi európai NATO-taghoz, továbbra is abban a hiszemben voltak, hogy a korábbi húzd-meg-ereszd-meg taktika még mindig követhető.

Közben az oroszok sem tétlenkedtek, s előadták az egyik olyan mutatványukat, amely nyomatékosította, hogy nemcsak szavakban keménykednek, de képesek rendesen kárt is okozni a Nyugatnak. Januárban felmerült az S-300 rakétarendszer eladása Ciprusnak. Az Itar-Tass január 31-én egy nevét elhallgatni kívánó védelmi minisztériumi tisztviselőre hivatkozva jelentette, hogy ha Törökország az elhárító rendszer elpusztításával fenyegetőzik, Moszkva kész azt kiegészíteni a "Tuman" elnevezésű, bójákra telepíthető jelzőrendszerrel, amely nemcsak beméri az alacsonyan repülő gépeket, de állítólag képes azok szenzorainak kiiktatására is.

Ilyen előzmények után látogatott az amerikai külügyminiszter Moszkvába 1997. február 20-21-én.

A tárgyalásokról

21-én csak az derült ki, ami az Albright-Primakov-sajtóértekezleten is elhangzott: az Egyesült Államok kész az európai hagyományos fegyvereket korlátozó egyezmény (CFE) újratárgyalásakor engedményeket tenni Moszkvának, de továbbra is elutasítja a nemzetközi jogi érvényű egyezmény ötletét, amelyet az összes NATO-tagállam parlamentjének ratifikálni kellene. Mielőtt Moszkvába utazott volna, Madeleine Albright február 18-án Brüsszelben a NATO külügyminisztereinek tanácskozásán nagyszabású beszédben vázolta a szövetség előtt álló teendőket. Az azóta bekövetkezett események ismeretében megállapítható, hogy az ott körvonalazott program az eredeti szándékoknak megfelelően halad, és az Egyesült Államoknak megvan a politikai akarata a kitűzött célok megvalósítására. Amelyek a következők: a NATO belső átalakítása, a bővítési tárgyalások megkezdése és az új tagok felvétele, az Atlanti Partnerségi Tanács megalakítása és nyitottság a további felvételek előtt, az Ukrajnával való viszony kibővítése, hosszú távú partnerség az oroszokkal, valamint a NATO modernizálásának és fejlesztésének a folytatása a 21. században. Az 1994-ben Clinton elnök által elindított bővítési folyamat nem ér véget Madridban, s nem fog a győztesek és vesztesek közötti megkülönböztetéshez vezetni, de - tette hozzá Albright - olyan szövetséget akarunk, amely "erősebb, tágabb, nagyobb kohézióval rendelkezik, és hatékonyabb". A vázolt menetrend szerint a felvételi tárgyalások 1997 vége előtt be kell hogy fejeződjenek, s a csatlakozási dokumentumokat december folyamán alá kell írni, hogy az érintettek 1999-cel kezdődően váljanak a szervezet teljes jogú tagjaivá. Moszkvai tárgyalásain az amerikai külügyminiszter találkozott Jelcinnel is, akinek egészségügyi problémái megint az izgalmas politikai témák között voltak akkoriban. A két nappal későbbi Jelcin-nyilatkozatok alapján valószínűsíthető, hogy e találkozón dőlt el a márciusi Helsinki-csúcs napirendje is.

Egy héttel azelőtt a mindig jókat mondó Ribkin nemzetbiztonsági titkár azt nyilatkozta, hogy Moszkva nem zárhatja ki

az első atomcsapás

lehetőségét egy hagyományos fegyverekkel támadó agresszor ellen. Ezt akkor a Kreml nem vállalta fel, de a következő hónapok fejleményei azt mutatják, hogy az ilyen körülmények közötti első csapás doktrínája - a megelőző csapásról a Szovjetunió 1982-ben mondott le - az orosz nemzetvédelmi gondolkodás szerves részévé vált. Április 29-én Ribkin a Nyezaviszimaja Gazeta című rövüben éreztette, hogy Oroszország nem zárja ki a nukleáris fegyver elsőként való bevetését az őt ért agresszió visszaverésére. Ribkin szerző a nemzetbiztonság kategóriáját tág értelemben határozta meg, s alatta nemcsak az állam, annak szuverenitása és területi egységének megőrzését értette, hanem mindazoknak a feltételeknek a biztosítását is, amelyek lehetővé teszik az állampolgárok számára a méltó létfeltételeket, nemzeti kultúrájuk, szellemi értékeik és polgári jogaik megőrzését. És hogy a dolog felől semmi kétség se maradjon a közönségben, Primakov a NATO-orosz alapokmány párizsi aláírása előtt röviddel, május 24-én azt nyilatkozta egy tévéinterjúban, hogy Oroszország biztonságpolitikai doktrínája nem teszi lehetővé ugyan a megelőző atomcsapást, de fenntartja azt a jogot, hogy bevesse a nukleáris fegyvert, ha megtámadják. Oroszország kategorikusan ellenzi a volt szovjet köztársaságok felvételét a NATO-ba, mert attól tart, hogy a területükön lévő katonai infrastruktúrát adott esetben felhasználnák ellene, tette hozzá az orosz külügyminiszter. Az aláírt NATO-orosz papírban a szövetség írásba adta azt a korábban többször megejtett ráolvasást, hogy nem látja szükségét nukleáris fegyverek telepítésének az új tagok területére. Egyelőre.

A következő felidézésre méltó momentum a március 20-21-i Helsinki

Clinton-Jelcin-csúcs

volt. Ekkor két dolog dőlt el. Az egyik annak az orosz igénynek a félretétele volt, amely szerint a NATO-orosz charta jogi érvényű egyezmény legyen. Másodszor pedig világossá vált, hogy a volt Varsói Szerződés tagjai közül csak három, azaz a Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország kap majd formálisan meghívót Madridba a bővítés első menetében. Ez utóbbi lehetett annak a kompromisszumnak az egyik tárgya, amelyre Jelcin célzott két nappal Madeleine Albrighttal való moszkvai találkozása után, február 23-án. Az orosz elnök, miután leszögezte, hogy a NATO túl messze ment a bővítés ügyében, ezt mondta: "A mi elsődleges feladatunk, hogy ezt a lépést (a bővítést, B. G.) késleltessük, úgy, hogy később, ha ez sikerül, fokozatosan szétmálasszuk." Vigyázat, 1997 feb-ruárjában még ott tartottunk, hogy nemcsak visegrádiak mínusz Szlovákia vannak versenyben. A Helsinkiből keltezett hírügynökségi jelentések azonban egybehangzóan csak az említett három országot te-

(Folytatás a 16. oldalon.)

(Folytatás a 15. oldalról.)

kintették esélyesnek a meghívásra a bővítés első körében, mint ahogy az amerikai külügyminiszter is csak őket említette meg név szerint.

A végül Párizsban május 27-én aláírt NATO-orosz charta létrehozása előtti időszakból két eseményt szükséges kiemelni. Az egyik Csiang Cö-min kínai elnök ötnapos oroszországi látogatása volt. Csiang április 22-én érkezett Moszkvába, és két nappal később érdekes tartalmú nyilatkozatot írt alá Borisz Jelcinnel a "multipoláris világról és az új világrend alakulásáról". A dokumentum elítéli a katonai blokkok létrehozását és a hegemonikus törekvéseket - nem kell hozzá különösebben érzékeny fül, hogy az áthallásokra felfigyeljünk. Jelcin az aláírást követő nyilatkozatában különös hangsúlyt fektetett a kínai-orosz katonai-technikai együttműködésre, melynek részleteit további kormánykonzultációk szintjén fejlesztik a felek. Jelcin szóvivője is a katonai kérdéseket emelte ki, különös tekintettel egy orosz-indiai-kínai háromszög létrehozására. Az oroszok és a másik két fél között jelentős fegyverüzletek bonyolódnak, egyes elemzők egyenesen Kína Oroszország általi felfegyverzéséről beszélnek. Áprilisban továbbá folytatódott az orosz-fehérorosz unió előkészítése is, aminek aláírása május 23-án történt meg. Ha az államszövetség megvalósul, akkor 1999 után jelentősen megnőhet a NATO-orosz földi határ hossza, ráadásul egy sokat látott földrajzi térségben.

Április végére mintha az oroszok megfeledkeztek volna a Helsinkiben tett barátságos nyilatkozatokról, s megint

elővették a reszelőt

A NATO-bővítést ekkor az 1962-es kubai rakétakrízishez hasonlították: április 22-én a Pravdában egy orosz szak-értő, Anton Surikov arról cikkezett, hogy ha a balti államokat felvennék a NATO-ba, az orosz ellenlépések az akkori amerikai kormány ultimátumának hatásaival érnének fel, amelyek a világot az atomkatasztrófa szélére sodorták. Később maga Jelcin mondta azt a Győzelem Napján, május 8-án, hogy "Hruscsov kubai krízise óta nem volt még ilyen éles ügy napirenden az Egyesült Államok és Oroszország között". Majd hozzátette: "Lényeges a számunkra részvétel minden NATO-döntéshozatali folyamatban." Ugyanakkor megállapította, hogy a tervezett NATO-orosz megál-lapodás "98 százalékban kész", és békülékenyebb hangnemben hozzátette azt is, hogy a megmaradt nézeteltérések tisztázásában kész akár személyesen is részt venni. Nyilvánvaló volt, hogy Jelcin, egy nappal azután, hogy a nemzetbiztonsági tanács már elfogadta az új (a hagyományos fegyverekkel támadó agresszor elleni védekező atomcsapás jogának fenntartását leszámítva nem sok újat hozó) nemzetbiztonsági koncepció dokumentumait, nem csak a hazai közönségnek játszott. Madeleine Albright ugyanis május 1-jén Moszkvában tárgyalt Primakovval - semmi érdemleges nem szivárgott ki -, és telefonon beszélt Jelcinnel is. Albright asszony, még eme látogatása előtt, a kínai államfő moszkvai vizitjekor páratlanul keményen nyilatkozott. Április 23-án - szintén szokatlan módon - Albright William Cohen védelmi miniszterrel együtt jelent meg Washingtonban a szenátus hadügyi bizottsága előtt, hogy a NATO közép-európai kiterjesztése mellett érveljen. Az ismert érvek mellett elhangzott egy olyan is, amely egyértelművé tette, hogy kinek meddig ér a takarója Közép-Európában: "Ha e régióban a békét és a biztonságot komoly veszély fenyegetné, már most valószínűsíthető, hogy a cselekvés mellett döntenénk, akár bővül a NATO, akár nem. A NATO bővítése éppen egy ilyen fenyegetés elhárítására való" - mondta az amerikai külügyminiszter a szenátusi meghallgatáson.

A május 14-én Solana és Primakov által létrehozott és május 27-én Párizsban aláírt "Alapító Okmányban" az a csodálatos, hogy mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja, annak a függvényében, hogy mit szeretne elérni. Az egyébként általában semmitmondó szöveg egy kellemetlen részletét Hunger amerikai NATO-nagykövet szúrta ki egy Kissingerrel vitatkozó cikkében: a dokumentum vétót ugyan nem biztosít az oroszoknak a NATO belügyeiben (a klasszikus felfogás szerint belügy az, amit annak minősítünk), de -hívta fel a figyelmet a nagykövet - a konzultatív testület napirendjének összeállításában az összes érintett félnek egyenként természetesen

vétójoga

van. A nagykövet, aki a szöveget azzal a borúlátó Kissingerrel szemben védi, aki azt majdhogynem a NATO koporsójába vert első szögnek tekinti, itt valóban ráhibázott egy lényeges körülményre. Vétó ide vagy oda, a konzultatív testület napirendet jelent, s annak hosszú és keserves története van, hogy az oroszok a napirend körüli viták örvén hogy tudnak megbénítani jobb sorsra érdemes nemzetközi testületeket. Hogy Jelcin miként értelmezi a dokumentumot (kötelező erejű, meg nélkülünk úgysem lehet semmit sem tenni stb.), az széles nyilvánosságot kapott. Álljon itt egy idézet viszont egy orosz biztonsági szakértő néhány nappal ezelőtti tanulmányából, amely kifejezetten az alapokmányt vizsgálja: "Veszélyes időszak következik - írja Szergej Osznobiscsev, a moszkvai Biztonsági Értékelések Intézetének igazgatója -, az egyezmény értelmezésének ideje. (...) Az Oroszország-NATO dokumentum formájában létrehozott >>ütköző>a bővítés befagyasztásaMadrid előzményeiről szólva érdemes feleleveníteni azt a módot, ahogyan

az amerikaiak

véget vetettek a találgatásoknak, és június 12-én bejelentették a bővítés első körét Csehországra, Lengyelországra és Magyarországra szűkítő döntést. A Fehér Ház határozatát Strobe Talbott közölte a NATO-tagok Washingtonba akkreditált diplomatáival. Néhányan közülük később újságíróknak úgy nyilatkoztak, hogy valódi diktátumnak voltak a tanúi, amelyet a külügyminiszter-helyettes távolról sem a szokásos elegáns modorában adott elő. Ehhez csak két dolgot lehet hozzáfűzni. Az egyik, hogy a három ország már régóta egyértelműen esélyesnek számít, míg minden további jelölt esetében nagy kérdőjelek álltak fenn, s azokat igazán ma sem tudja kiradírozni senki. A másik meg az, amit egy névtelenül nyilatkozó magas rangú amerikai tisztségviselő mondott a denveri G-8 után, amikor Amerikát szintén súlyos kifogásokkal illették egyes szövetségesei: "Akkor is elmarasztalnak, ha megtesszük, és akkor is, ha nem. Ha túl határozottan cselekszünk, a szövetségeseink azért panaszkodnak, mert nem konzultáltunk velük. Ha azonban magunkra vesszük az egységes nézet kialakításának kínjait, akkor az a vád ér, hogy nem mutatunk fel erős vezetői erényeket. Ez a dilemma olyan régi, mint maga a szövetség, és sohasem fog eltűnni."

Bíró Gáspár

szerző
Bojtár B. Endre,Tálas A. Péter
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra