Menekülttábor Szombathelyen: Csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki

szerző
Fodor Sándor
publikálva
1999/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

November végi vizitünk óta (MaNcs, 1998. december 10.) némiképpen enyhült a feszültség a szombathelyi határőrlaktanyában működő közösségi szálláson. Nem volt újabb kitörési kísérlet, az időnkénti éhségsztrájkot pedig fölváltotta a ramadánkor szokásos böjtölés. Az emeletek szóvivőket választhattak maguk közül, akik hetente egyszer találkoznak a parancsnokokkal, és előadják kéréseiket, a gyerekek klausztrofóbiáján pedig a pszichológiai szolgálat munkatársai próbálnak segíteni. Elkészült egy terv arról, hogy a szállást miképpen lehetne bővíteni. Amennyire örvendetes ez az elképzelés, annyira szomorú egyúttal. Ugyanis azt jelzi, néhányan errefelé is rájöttek: uniós barátaink hosszú távon óhajtják nyakunkba sózni a menekültekkel való foglalatoskodást.

November végi vizitünk óta (MaNcs, 1998. december 10.) némiképpen enyhült a feszültség a szombathelyi határőrlaktanyában működő közösségi szálláson. Nem volt újabb kitörési kísérlet, az időnkénti éhségsztrájkot pedig fölváltotta a ramadánkor szokásos böjtölés. Az emeletek szóvivőket választhattak maguk közül, akik hetente egyszer találkoznak a parancsnokokkal, és előadják kéréseiket, a gyerekek klausztrofóbiáján pedig a pszichológiai szolgálat munkatársai próbálnak segíteni. Elkészült egy terv arról, hogy a szállást miképpen lehetne bővíteni. Amennyire örvendetes ez az elképzelés, annyira szomorú egyúttal. Ugyanis azt jelzi, néhányan errefelé is rájöttek: uniós barátaink hosszú távon óhajtják nyakunkba sózni a menekültekkel való foglalatoskodást.

Két dolog továbbra is változatlan. Az egyik a nyáron kiadott rendőrségi-határőrségi parancs, ami szerint a közösségi szállás korlátozás nélkül nem hagyható el, a másik, hogy Horváth Antal nyugdíjas rendőr alezredes a mai napig kerékpárral teszi meg a több kilométeres utat a laktanyáig. A nyugállományú orvos hivatott ellenőrizni a fogva tartottak egészségi állapotát, köztük a nőkét és a gyermekekét.

Legutóbb egy áldott állapotban levő kosovói albán asszonyt kellett mentővel bevinni a kórházba, mert állítása szerint elfolyt a magzatvize. Befektették a szülészetre, kapott gyógyszereket, aztán egy óra múlva eltűnt. Azóta sem tudnak róla semmit.

A szálláson

jelenleg is több várandós asszony él, s hogy most visszautaljunk kicsikét a nyáron kiadott "kijárási tilalomra", rácsok mögött, tömegszálláson, elképesztő higiéniai körülmények között várják gyermekük világra jöttét. Mindez megfelel a Magyarországon érvényben lévő jogszabályoknak, nem érheti szó a tisztelt ház elejét, gondolhatják a törvényalkotók, végtére is nem hítta ide ezeket senki.

Karagity Miklós őrnagy, a pszichológiai szolgálat vezetője már korántsem ilyen elégedett. Mint mondja, nem egy szívderítő látvány teljesen vétlen és kiszolgáltatott kisgyerekeket látni a rácsok mögött. Ilyenkor mindig a hatéves kisfia és a hároméves kislánya jutnak eszébe, vajon őket mennyire viselné meg ez az állapot, milyen sötét foltokat hagyna a pszichéjükben az itt töltött időszak, hogy kicsikét a szakmánál maradjunk.

Nem csoda, hogy az őrnagy és munkatársai kezdeményezésére - a magyarországi közösségi szállásokon elsőként - heti három alkalommal foglalkozásokat tartanak a gyerekeknek a laktanya sok harcedzett határőr indiánszökdelését megélt tornatermében. A foglalkozások egyik szervezője és vezetője nem más, mint dr. Babos Albertné, vagyis a laktanya parancsnokának felesége. A szombathelyi határőrség Teréz anyája óvónői képesítéssel is rendelkezik, nem átallott egykori budapesti munkahelyén koldulni mindenféle használt játékot, amire óriási szükség volna a továbbiakban is, s most éppen a szombathelyi önkormányzat egyik alapítványához nyújtottak be pályázatot, hogy bővíteni tudják a készleteket. (Sőt ezúton üzenik, senki ne hajítsa kukába gyermeke leamortizált babáit, inkább küldje el nekik.)

A foglalkozások nagyon népszerűek, kezdetben még a kosovói férfiak is elkísérték a csemetéket, mit lehessen tudni, hova viszik a kölköket, de ma már csak az asszonyok járnak. A gyerekek korán reggel ott sorakoznak a folyosói rácsok mögött, alig várják, hogy belevethessék magukat a játékba. Fociznak, vetélkednek, rajzolnak, ajándéktárgyakat készítenek.

Egészségügyi főiskolás fiatalok is segítik Babosné és Horváthné Ostolya Éva munkáját, amit igencsak megnehezít, hogy egyikőjük sem beszél albánul, tehát a játékszabályokat nem elmagyarázni szokták, hanem elmutogatni.

A picik nagyon fogékonyak, a Csigabiga, gyere ki című tűzvédelmi éneket például kicsiny hazánk nyelvén is képesek eldalolni. Tehát van esélyük arra, hogy amikor felnőtt korukban révetegen maguk elé bámulnak, és elkezdik dúdolni, hogy "csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki", akkor eszükbe jusson egy hely, ahol rácsok mögé voltak zárva, ahol összetolt vaságyakon nyomorogtak, ahol a férfiak néha üvöltözni kezdtek, és kihajigáltak mindenfélét az ablakon, ahol a szüleik a szemük láttára szeretkeztek, s ahol ha sírni akartak, az anyjuk betapasztotta kezével a szájukat, mert amennyiben egy muzulmán gyerek hangosan sír, az az anyja bűne.

Furcsa a magyar lélek, a laktanyában dolgozó tisztek és tiszthelyettesek egy ideje elkezdték otthonról elhordani a fölöslegessé vált játékokat, az sem ritka, hogy ruhákat hoznak be, bár a Máltai Szeretetszolgálat és a Vöröskereszt is sokat segített ez ügyben.

Karagity őrnagy elmondása szerint a gyerekeket ért lelki sérülések mellett nem lehet szó nélkül hagyni a tiszthelyettesek pszichés állapotát sem. Ugyanis jogilag bármennyire nem így van, valójában a szerep, amit betöltenek, szinte azonos a börtönőrével. Azzal a különbséggel, hogy semmilyen fegyelmezési eszközük, lehetőségük nincsen. Annak viszont fennáll a veszélye, hogy a felhalmozódott feszültséget valamiféle agresszióval vezessék le. Azt már én teszem hozzá, hogy a börtönőrszerep ráadásul olyan, amivel azonosulni sem lehet, nem beszélve arról, hogy a kosovóiak dühe éppen azok ellen irányul, akik a legkevésbé tehetnek az itt kialakult helyzetről.

Tárgyalások

hetente egyszer vannak az emeletek választott képviselői és a parancsnokok között. Ilyenkor előadják a kívánságokat, hogy folyosónként hányan kívánnak a ramadán szerint étkezni, ami azt jelenti, hogy csak naplemente után vehetnek magukhoz ételt, ezzel viszont teljesen fölborítják a napirendet, és főhet a fejük az elöljáróknak, hogy hány turnust tudnak az est folyamán az ebédlőben elhelyezni. A szóvivők néha a városba is kimehetnek intézni a többiek dolgait. Néha kimennek, néha vissza sem jönnek. Ilyenkor új szóvivőket választanak.

A legújabb kérés szerint szeretnének egy labdarúgó-mérkőzést játszani az udvaron. Az emeletek válogatottjai mérnék össze a tudásukat, mindenki bizakodó, hiszen afrikai labdazsonglőrökkel is tudnának erősíteni. A győztest persze nem engedik szabadon, ráadásul nincs megfelelő felszerelés sem, bakancsokban, nyakig érő fagyban pedig nem engedélyezik a derbyt. Némiképpen attól is tartanak, hogy egy hosszan előreívelt labda az előretörő jobbszélsőt már a kerítésen túl találná meg.

Ennek ellenére szó van arról is, hogy nyárra kialakítanak egy füves pályát, mint ahogy kész tény a közösségi szállás bővítése, esetleg egy új épület fölépítésével. Eszerint Szombathelyen hosszú távra terveznek, amit akár szomorúan is konstatálhatunk, hiszen mennyivel megnyugtatóbb volna a közösségi szállás felszámolásáról ábrándozni. Erre azonban egyre kevesebb az esély.

A kosovói albánok exodusa várhatóan folytatódik, elfogásuk esetén személyi okmányuk biztosan nem lesz, ugyanis ez a feltétele annak, hogy ne toloncolják őket vissza. Meg lehet kísérelni a jugoszláv nagykövetségen keresztül azonosítani és okmánnyal ellátni őket, ám mi érdeke fűződik a visszafogadásukhoz annak az államnak, amelyik elüldözte őket? Arra sincs lehetőség papírok nélkül, hogy a Németországban élő rokonok magukkal vigyék őket, maradnak hát nálunk. Várják az idegenrendészeti, szabálysértési eljárás végét vagy a menekültügyi kérelem elbírálását. Várják hetekig, várják hónapokig. Köztük áldott állapotban lévő asszonyok és ártatlan gyerekek, akik nem követtek el mást, csak követték földönfutóvá lett szüleiket.

A szombathelyi közösségi szálláson lévő gyerekek között szép számmal akadnak olyanok, akik már több mint egy hónapja vannak bezárva. Nyugalom, a hatályos magyar jogszabályoknak megfelelően. Felnőnek persze ők is, aztán majd mesélnek rólunk. Szombathelyről, ahol laktak, és amit sohasem láttak. Talán álmodnak is rólunk, hogy "csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki".

Fodor Sándor

szerző
Fodor Sándor
publikálva
1999/3. (01. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra