Szándékai ellenére is lehangoló képet fest a kormányváltás lehetőségéről az a tanulmány, amelyet a Bajnai Gordon-féle Haza és Haladás Alapítvány megbízásából Szigetvári Viktor (a 2006-os és a 2010-es MSZP-kampány irányítója) és Vető Balázs (2004-2007 között a Miniszterelnöki Hivatalban dolgozó politikai elemző) készített Átbillenteni, visszaszerezni, meghódítani címmel. A szerzők célja bevallottan az, hogy munkájukkal a demokratikus ellenzék tájékozódását segítsék. E nézőpont (és az olykor a szóhasználatban is megnyilvánuló politikai szimpátia, például néhány helyen azt írják, hogy az MSZP "szerencsére" meg- vagy visszaerősödött bizonyos területeken), aminek a deklarálása evidens a szerzők szakmai-politikai előélete okán, a dolgozat érdemi részét - az egyes választókerületek több szempontú elemzését, a feltételezett választási stratégiák pártokra bontott értékelését - a legkevésbé sem befolyásolja.
A szerzők a választási rendszer bírálatával kevéssé foglalkoznak, egyrészt, mert ezt az alapítvány blogján már elvégezték Tordai Csabával együtt (e kritikákból, ahol szükségesnek érzik, idéznek is a jelen tanulmányban), másrészt mert a mostani munka lényege éppen az, hogy egzakt módon mutassa be, hányféleképpen alkalmazkodhatnak az ellenzéki pártok az új szisztéma teremtette kényszerhelyzethez. A tanulmány ebből következően nem mandátumbecslés, még ha igyekszik is pontosítani, hogy a kormányváltáshoz minimum hány mandátumra lenne szükség a különböző politikai karakterű választókerületekből.
A tanulmány az új országgyűlési választási rendszer működését és hatásait elemzi, vizsgálja a magyar politikai rendszer 2006 és 2012 között bekövetkezett változásait, megrajzolja az egyéni választókerületek választói és településszerkezeti "profilját", s ezeket különféle kategóriákba sorolja. Az ellenzéki és kormányerők lehetséges mozgásait ennek az adathalmaznak az értelmezésével vázolja, a hangsúlyt természetesen a demokratikus ellenzéki pártok lehetséges stratégiai megfontolásaira helyezve. Szigetváriék tartózkodnak a direkt ajánlás - az ő szavaikkal: a "szövetségi politikai kiskáté" - megfogalmazásától, ugyanakkor következtetéseik iránya teljesen egyértelmű.
Ha külön, ha együtt
E végkövetkeztetés önmagában nem újdonság, hiszen azóta, hogy a korábbi kétfordulós választási rendszer egyfordulóssá alakult, mindenki tisztában van vele: az új szisztéma vagy a nagyon erős centralizált szervezeteknek (mint amilyen a jelenlegi Fidesz), vagy a kisebb-nagyobb pártok választási szövetségének kedvez (amilyen egyelőre nincs az ellenzéki oldalon). Az azonos politikai céllal - például a kormányváltás ígéretével -, de önállóan, és így értelemszerűen egymás ellenében is kampányoló erők viszont éppen a legyőzni kívánt fél győzelmi esélyeit növelik. Mindez nemcsak logikailag vagy külföldi példák alapján volt kikövetkeztethető, hanem az 1994-ben egyfordulóssá változtatott magyar helyhatósági választások tapasztalatai is ezt mutatták.
A demokratikus ellenzéki térfél legérzékenyebb kérdése jelenleg éppen a kivel, pontosabban a kivel nem dilemmája. Szigetváriék a helyzetükből adódóan sem kívánnak ebbe mélyebben belemenni, az általuk vélelmezett tendenciák alapján pusztán azt rögzítik, hogy az ellenzéki szavazatoptimalizálás felől nézve az MSZP milyen hibákat követhet el (ha erejét túlbecsülve negligálja az összefogást vagy nem egyenrangú partnerként bánik a többiekkel), illetve mivel jár az, ha az LMP számára 2014-ben az önállóság fontosabb a választási megegyezésnél (képviselőik száma 2-6 főre csökkenhet, ami már rövid távon is komoly belső problémákat okozhat a pártban). Éppen emiatt a "kutatás nem foglalkozott azzal a konkrét politikai kérdéssel, hogy mely erő lehet majd az, amelyik döntő népszerűségű pólusként győzedelmeskedhet, és ennek részeként a Jobbikkal és a Fidesz-KDNP-vel megküzdve egyéni mandátumokat szerezhet". A tanulmány abból a hipotézisből indul ki, hogy lesz egy olyan erő, amely "a lehető legkevesebb szavazatot veszíti el feleslegesen. Ez lehet egy döntően népszerű önálló párt, egy pártszövetség, vagy egy választási jellegű párt." A fentiekből következően a hatályos egyfordulós vegyes (többségi plusz arányos), gyenge kompenzációs elemet tartalmazó, kétszavazatos (lista plusz egyéni jelölt) rendszerben a kerületenkénti egy demokratikus ellenzéki jelölt állítása az ideális megoldás. Mégpedig a közös jelölt indítása, hiszen Szigetváriék számításai szerint az általuk koordináltnak nevezett együttműködésnél (amikor nem közös jelöltet indítanak, csak abban egyeznek meg, mely pártok hol nem indítanak saját jelöltet a reménybeli szövetséges ellenében) az új töredékszavat-számítási metódus miatt komoly voksmennyiségtől eshetnének el a kormányváltó szervezetek. Mindezek miatt a kormányváltásra gyakorlatilag semmi esély nincs akkor, ha a demokratikus ellenzék különböző formációi a választókerületekben, vagy akár csak azok egy részében önálló jelölttel próbálkoznak.
A tanulmány hangsúlyozza: a korai táborválasztás politikai dilemmáját az új választási rendszer kényszeríti a pártokra és támogatóikra. A rendszer a külön induló pártokat még 10 százalékos listás eredmény elérésekor sem jutalmazza. (Az előző választási rendszerben egy 5-12 százalékot elérő párt a mérleg nyelve lehetett - ahogyan az volt az SZDSZ 2002-ben és 2006-ban, vagy a kisgazdák 1998-ban.) A szerzők kalkulációi szerint az adott pártnak ugyanis ez esetben sem juthat több kilenc parlamenti mandátumnál - ám az is csak akkor, "ha minden egyéni választókerületben tudnak egyéni jelöltet állítani, és e jelöltek nem lépnek vissza, tehát szereznek vesztes töredékszavazatokat". Csakhogy - mint láttuk - a külön induló ellenzéki jelöltek a kormányváltás esélyét játszanák el.
Ha együtt
A következő választás után (várhatóan 2014-től) az Országgyűlés 199 tagú lesz: 106 képviselő egyéni kerületből, maximum 93 az országos listákról kerül a törvényhozásba. A listás ágon három politikai tábor (a Fidesz, a demokratikus ellenzék hipotetikus koalíciója, a szélsőjobboldal) rúghat labdába. Minden eddigi számítás szerint, ha a győztes 38 százalék körüli listás eredményt produkál, akkor harmincnégy-harminchat mandátumot szerezhet, 40-45 százaléknál harminckilenc-negyvenhárom, míg 50 százalékos listás eredménynél negyvenhat-negyvenhét mandátumot. Látható tehát, hogy még egy kiugróan magas (50 százalékos) listás győzelem esetén is szükséges nyernie legalább 53-54 egyéni mandátumot az egyfős parlamenti többséghez, míg a nyugodt kormányzáshoz elegendő országgyűlési háttérhez hatvanöt-hetvenet. (Megjegyzendő, hogy mivel az új törvény szerint az egyéni győztesek után is keletkeznek töredékszavazatok, listás rendszer modellezése rendkívül nehéz. Főleg, hogy a megyei listák megszűnésével az országos listára érkeznek nemcsak a győztes-vesztes töredékvoksok, de a pártlistákra adott hazai és határon túli szavazatok is. Mellékszál, bár nem érdektelen: éppen a listákon halmozódó nagy számú voksmennyiség arányaiban csökkenti a nem magyarországi állampolgárok voksainak mandátumképző jelentőségét. A tanulmány szerint a határon túli magyarok mindössze egy vagy kettő mandátum sorsát befolyásolhatják.)
A kormányváltás kulcsa a minél több egyéni választókerületi (evk) győzelem. A tanulmány a 2006-os és 2010-es választási adatok alapján hét kategóriába sorolja a 106 evk.-t: baloldali adottságú (16 darab); átbillentendő, inkább kétpólusú (azaz Fidesz vs. demokratikus ellenzék, 16 darab); visszaszerzendő, közép- és nagyvárosi (6); visszaszerzendő, inkább hárompólusú egyéni választókerület, ahol tehát a Fidesz és az MSZP (és az LMP) mellett a Jobbik is meghatározó (11); meghódítandó, inkább kétpólusú (15); meghódítandó, inkább hárompólusú (14); jobboldali adottságú (28). Mint minden hasonló tipologizálás, úgy persze ez is vitatható - például a szerzők maguk is utalnak arra, hogy mondjuk a 2006-os szocialista szavazók nem fedik egy az egyben a feltételezett 2014-es MSZP-szavazókat, továbbá az elemzés azzal számol, hogy a Jobbik támogatottsága mind mértékében, mind regionális jellemzőiben döntően a 2010-eséhez marad hasonló. "Visszabillentendő" körzeten (már az új körzethatárokra érvényesen) a tanulmány a 2006-ban koalíciós pártokra szavazó területeket érti, és azokat, ahol a balközép támogatottsága 2010-ben sem omlott össze. "Visszaszerzendő" az az evk, amelyben a szerzők szerint "egy győzelemre készülő demokratikus ellenzéki politikai szereplő inkább csak mennyiségi jellegű szavazatszerzési kihívással néz szembe". "Meghódítandó" pedig az az evk, ahol az ellenzéki jelölt a "minőségi" kihívásnak is meg kell hogy feleljen: magyarán egy-egy, többnyire a mindenkori jobboldalra szavazó körzetet kellene elhozni. A tanulmány természetesen mindegyik kategóriára hoz példákat és részletesen elemzi, hogy az egyes evk-típusoknál milyen akadályok állnak az ellenzék előtt. Mindennél azonban fontosabb az ezekből kibomló összkép.
A változtatás értelme
Ami, figyelembe véve a politikai táborok jelenlegi állapotát, felettébb sötét lesz azoknak, akik a tapintható elégedetlenségből kiindulva Orbánék biztos bukására számítanak. A stabil kormánytöbbséghez egy kifejezetten jó (35-50 százalék közötti) listás eredmény esetén is 65-70 egyéni győzelem kell. Szigetváriék kategóriáit alapul véve mindez azt feltételezi, hogy a baloldali, illetve az átbillentendő és a visszaszerzendő kerületek maradéktalan besöprésén kívül (amire 2012 nyarán azért nem fogadnánk nagy téttel) a demokratikus ellenzéknek 18-23 olyan evk.-ban kellene győzni, amely vagy meghódítandó, vagy egyenesen jobboldali körzet. Elvben természetesen semmi sem lehetetlen, és a szerzők osztályozásában tartoznak e kerületek közé olyan evk.-k is, amelyek (régi formájukban) vagy legalább egyszer megvoltak már a hajdani balközépnek, vagy amelyekben a balközép tartósan jó eredményeket produkált (például Barcs-Nagyatád, Győr egy része, Mosonmagyaróvár, Veszprém, Balatonfüred vagy Szekszárd).
Bár a tanulmány ezúttal nem akar vele részletesen foglalkozni, e ponton megkerülhetetlen emlékeztetni a választási törvény átírására, amely minden elemében a Fidesz hatalmon maradását szolgálja, és alkalmazkodási kényszert (mint azt Szigetváriék is hangsúlyozzák) kizárólag a Fidesz politikai ellenfeleire ró. A legnyilvánvalóbb ilyesfajta húzás a gerrymandering, azaz az egyéni választókerületek politikai szempontú újrarajzolása. (Az Orbán-rezsim előtti Alkotmánybíróság egyik vonatkozó határozatában leszögezte, hogy azonnal lép, ha egy kormány választási földrajzozással próbálkozik. De hát ez akkor volt.) Nyugat-Magyarország egykori szocialista-szabad demokrata körzeteit, mondhatni, teljesen szétszedték (például az egykori ajkai vagy veszprémi kerületet). Általában elmondható, hogy míg a hagyományosan jobboldali körzetek status quóját nagy körültekintéssel őrizték a határrajzolók, addig a baloldaliakat ezzel ellentétesen kezelték: vagy baloldali körzetrészeket soroltak át jobboldali többségűekhez (mint Ajkán), vagy több baloldaliból csináltak egyet (mint például az összes ilyen pesti körzetnél), vagy megbuherált baloldaliakhoz csaptak jobboldali területeket (mint például Szegeden, Miskolcon, Nyíregyházán vagy Győrött). A változtatások egyébként jól mutatják, hogy a Fideszben máig nem múlt el a 2002-es bukás okozta sokk hatása: az előzetes regisztráció bevezetése éppúgy erre utal (az akkori nem várt magas részvétel, ami pedig a túlmitizált szocialista mozgósítás mellett mindenekelőtt a választások előtti erőteljes fideszes arrogancia következménye volt), mint a nagy és közepes városok kerületeinek a feldúsítása kistelepülési szavazókörökkel (hiszen 2002-ben Orbán elsősorban a városok ellenállásán hasalt el).
E nyilvánvaló paranoia mellett a pillanatnyi politikai helyzet lenyomata is tisztán látszik. Az ellenzék szétesettsége, pártjainak külső és belső megosztottsága, továbbá a közöttük levő hol valódi, hol csak annak tűnő ellentét kezelése - mint arra utaltunk - egyelőre meghaladja az ellenzéki politikusok képességét. A mostani szituáció emlékeztet az 1994-esre, csak fordított szereposztásban: akkor az MSZP-ellenes pártok (és a választások második fordulójáig nemcsak a jobboldali kormánypártokat, de a liberális SZDSZ-t is oda számították) együttesen több szavazatot szereztek, mint a szocialisták, ám a jobboldal fragmentáltsága miatt ezek nem elhanyagolható százaléka egyszerűen elveszett. Ellenzéki összefogás nélkül meglehet ugyan, hogy 2014-ben a kormányváltásban érdekelt erők együttes listás szavazatai meghaladnák a Fideszre adott voksok számát, de az ebben az esetben borítékolható egyéni kerületi kudarcok, és a külön-külön számítva kevesebbet érő töredékszavazatok miatt Orbán kényelmes többséggel építhetné tovább államát. Minden racionális megfontolás szerint az összefogásnak nincs alternatívája, ha az ellenzéki szervezetek komolyan gondolják, hogy Orbánnak mennie kell. Ráadásul a választási koalícióról időben kell megállapodni, nem pedig 2014 márciusában, mivel nemcsak a konszenzusos program elkészítése vagy a közös jelöltek felkészítése időigényes, de a szavazótáborok meggyőzése sem lenne egyszerű minden esetben. (A tanulmányban, mint arra utaltunk, a szerzők empátiával nyúlnak e problémához. Az LMP jelenlegi belső megosztottságát - amely a politikai kényszerhelyzet miatti determináltságot belátók és az önállóságot mindennél előrébb való értéknek tételezők között feszül - nem bolygatják, ugyanakkor az összefogás és az önálló vagy koordinált indulás pró és kontra érveit is felsorolják.) A fideszes választási törvény tehát egy olyan pillanatban kényszerítené egy táborba az ellenfeleit, amikor a túloldal tekintélyes része önmagával van elfoglalva. E szituáció nemcsak a közös fellépés lehetőségét kérdőjelezi meg, de annak esetleges sikere után is előrevetíti a koalíciós kormányzás törékenységét is.
Továbbá: az új választási rendszerben sikerre kizárólag az számíthat, akinek a támogatottsága területileg kiegyensúlyozott (a Jobbik ennek hiánya miatt nem győzheti le a Fideszt - igaz, megakadályozhatja a kormányváltást, ha a feltételezett ellenzéki szövetségnek erős riválisa marad Északkelet-Magyarországon). A balközép szavazótábor 2010-es összeomlása után az MSZP Nyugat-Magyarországon jelentős pozíciókat veszített, míg az LMP-nek az új egyéni választókerületek több mint negyven százalékában az átlagnál alacsonyabb a támogatottsága.
A tanulmány ugyanakkor nem ad - mert egyelőre nem is adhat - választ arra, hogy a 2010-es átrendeződés csak átmeneti volt-e, avagy a Fideszen túli politikai terrénum olyan totális átalakulása indult el, aminek egyelőre nem látni a kifutását. Azt sem tudjuk, hogy a Fidesz elérte-e már a mélypontot, vagy a gazdasági problémák prognosztizálható súlyosbodása olyan láncreakciót indít el a párt környékén, amire egyelőre gondolni sem tudunk. Fura módon épp e bizonytalanság adhat némi reményre okot a kormányváltásban bízók számára: jobbra húzó választási rendszer ide, együttműködésre képtelennek látszó 2012-es ellenzék oda, egy sikertelen, rossz kormányt eddig még soha semmi nem mentett meg a süllyesztőtől.
(A tanulmány teljes szövege csütörtöktől elérhető a www.hazaeshaladas.blog.hu oldalon)
