A romterület 1988 óta, amióta a "Nemzeti Emlékhely" nevet kapta, két tervpályázatot, egy csúnya és a romokat csak félig takaró védőtető megépítését, majd elbontását, valamint egy mélyen a földben elképzelt, súlyos történelmi fikciókat felvonultató panteon ötletét ihlette. Legújabban pedig egy sosem létezett bazilika negyven méter magas metszetét felskiccelő terv tanúskodik a képzelet határtalanságáról.
Székesfehérvár ezt a legutóbbi csatát 2007-ben indította, amikor megnyíltak az Új Magyarország Fejlesztési Terv forrásai, és a város a középkort idéző "történelmi időutazással", a
"Királyi séta"
elnevezésű kiemelt projekttel jelentkezett, amit természetesen 2010-re, a választások évére szeretne megvalósítani. A tervre gyorsan volt szükség, és kapóra jött, hogy a romterületet behatóan ismerő építész, Szabó Zoltán (aki a feltárásokat harminc évig vezető Kralovánszky Alán szellemi örökösének tartja magát) lényegében készen prezentálta a rajzokat.
Kétségtelen: az I. István által építtetett, majd a törökökig a magyar királyok koronázási és sokuk temetkezési helyéül szolgáló bazilika romjai maguk is megérdemelnék a tartós nyughelyet. A többször átépített, végül az ún. Ozorai Pipó-torony 1601-es felrobbanásával tönkrement bazilika maradványainak sorsa ugyanis a legelső feltárások, vagyis a XIX. század második felében végzett Henszlman-féle kutatások óta hányattatott. A harmincas évek végén az újból kibontott romok kulisszaként szolgálták a Margit-szigetről ide áthelyezett vitézavatásokat. Érdekes módon ekkor, Lux Kálmánnak és Gézának köszönhetően mutatták be a maradványokat először, és eddig utoljára igényesen a "romkertben" és az azt keletről határoló, ma is látható téglaépületben. A feltárásokat 1965-től Kralovánszky Alán végezte; az 1988-as első tervpályázat főleg a már ismert és az általa feltárt új leletek - köztük István sírja - bemutatását célozta.
A rendszerváltás küszöbén eluralkodó történelemszemléleti zavar miatt azonban a tervpályázatnak nem lett eredménye; ilyet csak az újabb, 1995-ös kiírás mutatott fel, amikor már a terület részleges lefedésére is gondoltak. Ez viszont csavaros fordulatokon keresztül vezetett az ominózus ipari jellegű, acél-plexi védőtető felszerkesztéséig. A pályázatot ugyanis az első két helyre rangsorolt terv kombinációjaként kívánták lezárni, melyek közül az első, Farkas Máriáé és Kralovánszky Rékáé a jelenleg aktuális terv előzményének tekinthető, hiszen ez javasolta először a rommező (egy része) fölé a járható üvegfödémet; és ott is előkerült, habár összehasonlíthatatlanul szerényebb kivitelben, az egykori bazilika stilizált megjelenítése egy térplasztika alakjában (Kralovánszky Réka és Szabó Zoltán egyébként cégtársak). A tervek ötvözéséből nem lett semmi, viszont 2000-re megépült a népharagot kiváltó otromba védőtető, ami négy évig azért legalább részlegesen lefedte a rommezőt (erről lásd: Romokban hever, Magyar Narancs, 2000. február 24.). A fentiekhez képest a fehérvári sportújságíró és városházi potentát, Posch Ede három évvel ezelőtti, tizenegymilliárdos történelmi játékbarlangja a romkert életében nem volt több rövid, ha mégoly rossz emlékű és ízléstelen epizódnál (lásd Feheru uaru rea meneh, Magyar Narancs, 2005. szeptember 1.). Most pedig elérkeztünk egy sosemvolt bazilika negyven méter magas épületszeletéig.
Szabó Zoltán az új terv lényegét a Narancs kérésére a következőképp foglalta össze: "A rommezőt most murva takarja, amelyen silány didaktikai eszközök próbálnak utalni a sírokra, miközben alatta tényleg ott rejtőzik egy hatalmas, élő rommező, melynek bemutatása egyedülálló módon hitelesítheti a megemlékezést. Ezért a tervben a maradványokat a didaktikai elemek elbontása, valamint a járószint lesüllyesztése mellett tesszük láthatóvá, fölötte létrehozunk egy védőfödémet, ami városi térré bővül, és alkalmas a megemlékezések helyszínének. Célunk továbbá, hogy a szükséges védelem mellett is megmaradjon az új tér kapcsolata a rommezővel, oly módon, hogy az egykori templom alaprajzi struktúrája vetüljön fel a térre: ahol szerkezeti elemek voltak, üvegsávokkal és fényarchitektúrával tegyük nyilvánvalóvá a helyüket." Egyrészt tehát egy építészeti megoldásról van szó, amely a jelenleg részben betemetett rommezőt kibontja, bejárhatóvá teszi és lefedi, de úgy, hogy bizonyos maradványokat fentről is láthatóvá tesz. És ez nem minden. "Az egészet megkoronázza a felépítmény. Egy diadalív Szent István sírja felett, ami adjon jelet az államiságról és a kereszténységről, és mint egy palackból kiszabadult szellem materializálódjon, öltsön anyagi testet, döbbentse meg a látogatót. A nagy tér fölé borulva kijelöli a szentnek tartott hely auráját, és olyan dimenziót visz bele, ami az idelátogató egyszerű turista számára is szemléletessé teszi nemcsak az épület, hanem a magyar történelem egykori nagyságát." Az építész látomása szerint tehát a feladat az, hogy a pusztán néma kődarabok formájában fennmaradt múltból valahogy kicsiholjuk a magyar nemzet nagyságának meséjét, mégpedig egy olyan új városi téren, amely nem csak turisztikai attrakció (az is), de alkalmas e felplankolt narratíva rituális megidézésére is (augusztus 20-án például). Hogy mennyire nem babra megy a játék, az Szabónak a műszaki leírás műfaját alaposan szétfeszítő eszmefuttatásaiból is kiderül: "Amíg a szakember számára romtöredékek vagy szimbólumok is sokat mondóak lehetnek, addig az utca egyszerű emberét jóval markánsabb eszközökkel sem lehet könnyen hozzásegíteni a Nemzeti Emlékhely katartikus révületének eléréséhez."
Noha a szűk szakmai körökön kívül nyilván ismeretlen szöveg bornírtságától nehéz eltekinteni, tény, hogy a markáns eszköznek - diadalív vagy metszet: a román kori bazilika két pillérköznyi szakaszának visszaépítése -
gyakorlatilag semmi köze
sincs az eredeti bazilikához, mert arról kevés kézzelfogható tárgyi ismeret maradt ránk. Nagyjából ismert a dimenziója, de a terven egyebek közt látható kétszintes oldalhajó hitelességét semmi sem támasztja alá. E történelmi zanzát aligha menti, hogy a metszet akár képzőművészeti alkotásnak is tekinthető, amin a történelmi hűséget nem kötelező számon kérni. Biczó Piroska, az ásatásokat vezető régész aggálya ezen túlmegy: a közlekedőhíd, a födém és a felépítmény miatt ugyanis elkerülhetetlen, hogy a szerkezeteket ismét belealapozzák a kövekbe, még ha nem is olyan barbár módon, mint az a védőtetőnél megesett. Emellett félő, hogy a látványos rekonstrukciós mutatvány ismét bizonytalan időre elhalasztja a szintén régóta tervezett múzeum megvalósítását, ahol azokat a kőfaragványokat is elhelyezhetnék, amelyek már jó néhány éve egy laktanyaépületben porosodnak. (Amin ráadásul az önkormányzat nemrég túl is adott, és az új tulajdonos csak öt évig köteles őrizni a köveket.)
A terv kifogásolható ideológiája és építészeti megoldásai mindazonáltal nem vertek éket a helyi politikai bal- és jobboldal közé, a sajtó meg egyenesen lelkes támogatásáról biztosította. Utóbbit részben magyarázza, hogy Elekes András, a Fejér Megyei Hírlap főszerkesztője tagja a Szili Katalin elnökölte Nemzeti Emlékhely Közalapítvány kuratóriumának, amely, ha nem is teljes összhangban, de lényegében minden eddigi lépést jóváhagyott. És hogy egy szocialista polgármester vezette városban miért egy grandiózus nemzeti fikció nyer létjogosultságot?
A tizenhat bal- és ugyanennyi jobboldali képviselőt számláló testületben a város működőképességét az egyetlen MDF-es politikus, Viniczai Tibor alpolgármester (a párt alelnöke) biztosítja. A politikusi karrierje mellett a szerencsejáték- és futballvállalkozásairól ismert Viniczai a Narancsnak elmondta: neki köszönhető, hogy a város kiemelt projektjébe végül a Nemzeti Emlékhely is bekerült. Kezdetben ugyanis még csak olyan turisztikai attrakciók szerepeltek benne, mint egy óriási, középkori városmakett (és benne az egészében megépített román kori templom), aztán történelmi kalandpark a vidámpark helyén, végezetül a Fő utca felújítása. Amikor tavaly augusztusban a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség a projekt átdolgozását kérte, a Nemzeti Emlékhely lépett a Fő utca helyébe, amihez a 2,3 milliárdos keretből egymilliárdot társítottak. A romkert ügyében mellesleg Viniczai sem kezdő, hiszen a tetőbotrány idején ő tette azt a feltűnést keltő nyilatkozatot, hogy anyagáron megvásárolná az acélt és a plexit, aminek egy aktuális építkezésnél éppen hasznát tudta volna venni. Alpolgármesterként megállapodást kötött Warvasovszky Tihamérral, a harmadik ciklusát töltő szocialista polgármesterrel: minden évben megszavazza a költségvetést, ha a programját cserében támogatják, legyen szó a szociális bérlakásokról vagy a Nemzeti Emlékhelyről, amit Viniczai korábban
"Nemzeti Katedrális Program"-ként
emlegetett. Egyszerű a képlet: az emlékhely Viniczai-ügy, Viniczai pedig koalíciós ügy, következésképpen az emlékhely is koalíciós ügy.
Miközben a politikusok hagyták a dolgot a maga útján haladni, a tervet dédelgető építész és az alpolgármester pedig mindent megtett azért, hogy mindenki más mellé álljon, március 21-én megjelent az ÉS-ben egy interjú Marosi Ernő művészettörténésszel, az MTA alelnökével. Marosi, aki a feltárást 1999-ig kuratóriumi tagi minőségben is kísérte, lényegében hazugságnak nyilvánította a felépítményt: "Ez olyan, mint egy épületmakett, amit oktatásra szántak. Ez le akarja gyömöszölni a torkomon valaki koncepcióját egy épületről, ami vagy olyan volt, vagy nem. (...) Ráadásul a makett körül maguk az Árpád-házi, esetleg a Fehérváron eltemetett királyok és családtagjaik ácsorognának, afféle középkori Hófehérke és a hét törpe." A fehérváriak az interjút akadémiai állásfoglalásnak vették, és rákenték, hogy a "szakmai lobbik" nyomulhattak. Tény, hogy a tervtanácsi vélemények lesújtóak voltak. "A bemutatott léptékű építmény nemcsak a püspöki palotát és magát a romkertet rendeli maga alá, de még a város sziluettjében megjelenő templomtornyokkal is konkurál." Említették a "túlburjánzó ikonográfiai programot", a födémmel ellátott és oldalt üveglapokkal lezárt romterület nyomasztó aluljáró jellegét és várható szellőzési problémáit. A felépítményt egyértelműen elutasították, és egy "tervverseny" lebonyolítását javasolták (lásd keretes anyagunkat).
Az engedélyezés azonban a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal asztala. A hivatal elnöke, Mezős Tamás enigmatikusan jelezte a Narancsnak: az engedélyt kiadják, de lesz változtatás a terven. Hogy ez mit jelent? Demeter Zsófia, a projektgazda Szent István Király Múzeum közelmúltban kinevezett igazgatója szerint a felépítmény megkérdőjelezhető hitelessége jelenti a gondot, emiatt írnak ki ötletpályázatot. Szabó azt a tájékoztatást kapta, hogy egy "társtervezőtől" várják a felépítmény kiváltását. Nem hivatalosan pedig azt hallani, hogy a felépítményt a legszívesebben úgy, ahogy van, elvetnék, sőt a lefedés sem maradna érintetlenül. Mindez azonban az augusztus 25-i kuratóriumi ülésig, a "pályázat" szövegének véglegesítéséig nem több találgatásnál.
Kézből pályáztatás
Különösen a szoros határidejű uniós projekteknél gyakori, hogy a projektgazda megkerüli a tervpályázatot - Székesfehérváron is ez történt. A kiírások ugyanis eleve részletes tervdokumentációt várnak a projektgazdától, onnantól pedig a szerzői jogra hivatkozva egyszemélyes közbeszerzéssel megoldható a tervet készítő építész "kiválasztása" a további feladatokra. A gyakorlat népszerűsége miatt érdemes megemlíteni, hogy a közberuházásoknál, kiemelt projekteknél, kivált, ha "nemzeti ügyről" van szó, felettébb visszatetsző eljárás a megbízás és a pénz közvetlen leosztása. Ha viszont a háttérben sietve összekapott terv nem állja ki a próbát, arra is van vészforgatókönyv, ha mégoly abszurd is, hogy egy engedélyezési eljárás végén meghívásos ötletpályázatot írjanak ki. (Ez nem pótolja az elsimliskedett nyílt tervpályázatot, viszont korlátok közé szorítja a berepülő építész munkáját, aki csak a már kiadott engedélyekhez viszonyulhat - vagy újabb csúszásnak és hatósági eljárásoknak teszi ki a projektet.) Ezt először a Szépművészeti Múzeum szintén kiemelt uniós projekt keretében készülő föld alatti bővítésénél próbálták ki. A recept: az építészeti érdekképviseletek javasolta tervezőket felkérik ötletek benyújtására ("tervjavaslatok versenye"), majd egy zsűri kiválasztja a megfelelőt. Ez a terv lehet, hogy radikálisan új megoldást kínál (hiszen azért rendelték meg), mégis az eredetileg megbízott építész neve alatt fut - így pedig nem sérül a csupán látszólag törvényes eljárás.
