Magyar Narancs: A folyosón a fotós kolléga megkérdezte, vajon hány év múlva lesz ebbõl az épületbõl is szálloda.
Rudi Zoltán: Ha lehetne három kívánságom, az egyik biztosan az lenne, hogy minél hamarabb bármilyen más közfunkciót ellátó intézmény mûködjön itt, csak ne a Magyar Televízió, mert televíziózásra már nemigen alkalmas. Ezért törekszem arra, hogy mielõbb új helyre költözhessünk.
MN: Hol tart most ez a folyamat?
RZ: Az új gyártóbázis 20-25 milliárd forint-ba kerül, a politikai döntéshozók viszont úgy határoztak, hogy erre egyben nem szánnak ennyi pénzt. A Magyar Televíziónak már nincs ingatlanvagyona, mert a korábbi kormányok alatt felélte, ezért hitelt sem tud felvenni az új beruházás elindítására. Csak kormányzati segítségre számíthatunk. A Medgyessy-kormány tavaly nyáron úgy döntött, hogy akárcsak a Mûvészetek Háza, a Magyar Televízió új gyártóbázisa is vegyes finanszírozású ppp konstrukcióban épüljön meg. Ennek kiírását készíti elõ már hónapok óta a Pénzügyminisztérium (PM), a kancelláriaminiszter, a Millenium Média Kft. és a Magyar Televízió közösen, csak a módosított közbeszerzési törvény felvetette problémák miatt még nem sikerült a pályázati felhívást megjelentetni. Pedig a Magyar Televíziónak minden egyes nap késés további adóssággal és a régi épületbe kódolt pazarlással jár.
MN: Amikor egy éve kinevezték a tévé elnökévé, azt mondta, hogy kevesebb vezetõt, reklám nélküli tévét és normatív támogatást akar. Utóbbi kettõ a kétharmados médiatörvény módosítását is jelenti. Milyennek látja az esélyeit?
RZ: Egy éve arról beszéltem, hogy a televíziónak minél gyorsabban költöznie kell, a szerkezetét gyökeresen át kell alakítani, és hogy többcsatornás tévét szeretnénk, amit normatív módon finanszíroznak. Megvan az esélye, hogy ha nem is a médiatörvény módosításával, de egy a kormány és a Magyar Televízió közt létrejövõ közszolgálati szerzõdéssel a normatív finanszírozás megteremthetõ. Persze jobb lenne, ha a médiatörvényt lehetne módosítani, de valószínûbbnek tartom, hogy a mindenkori kormányokkal kell közszolgálati szerzõdést kötni.
MN: A közmédiumok továbbra is ki lesznek szolgáltatva a kormányok kegyének és a pénzen keresztül a politikai nyomásgyakorlásnak.
RZ: Ez egészen addig így lesz, amíg nem a médiatörvényben megfogalmazva jelenik meg a normativitás. A tavalyi kormánydöntés egyébként határidõt is hagyott: a normatív finanszírozás alapjait 2005. március 30-ig kellene kidolgoznia az Igazságügyi Minisztériumnak és a PM-nek.
MN: Vagyis nincs rálátása a készülõ anyagra?
RZ: A Magyar Televíziótól a PM csak adatszolgáltatást kért, hogy egy adott típusú mûsorperc, azaz például a sport vagy a kultúra hány forintba kerül átlagosan. De hogy a munka pontosan hol tart, arra nem tudok válaszolni, gondolom, tartani akarják a határidõt.
MN: Hogy áll a költségek és a vezetõi állomány csökkentése?
RZ: Elnökké választásom után szembesültem azzal, hogy az üzleti tervhez képest sokkal kevesebb pénzünk lesz, és októberig a napi tûzoltással voltam elfoglalva. Év végére még az üzleti tervhez képest is több mint kétmilliárd forintot takarítottunk meg, pedig év közben jelentõs sporteseményeket, például olimpiát is közvetítettünk. Pénzügyileg tehát nagyon eredményes évet zártunk, de a kollégáim vagy a külsõ beszállítók, akik a megszorító intézkedések hatásait érzik, nem ezt mondják. Szeptemberben indult el az a reorganizációs tervezés, amit õsszel hagyott jóvá a kuratórium, és ami a tévé minden egységét, emberét, folyamatát érinti. Márciustól a korábbi 157 vezetõ beosztású munkatársból 60 marad, és a több mint egy tucat igazgató helyett nyolc felsõ vezetõ lesz csak.
MN: Meddig lehet húzni a nadrágszíjat?
RZ: Bármeddig, csak az mindig valaminek a rovására megy. Már most sem gyártunk tévé-játékokat vagy komoly, nagy elõkészítést igénylõ dokumentumfilmeket. Nem készítünk nagy kiállítású nemzetközi vetélkedõmûsorokat. Nem veszünk részt nemzetközi koprodukcióban, csak akkor, ha nem kell készpénzzel hozzájárulnunk. Már most sem finanszírozunk játékfilmeket, csak egyedi esetekben. Ha késik a költözés és a normatív finanszírozás bevezetése, még kevesebb pénzbõl kell majd gazdálkodnunk, és a képernyõ meg az itt dolgozók kárára húzzuk magunkat összébb. Pedig a közszolgálati médiumokra több forrást kell áldozni, mert az árakat nem mi határozzuk meg. A kamera ára, a villany-, a gáz-, a vízdíj, az épület bérlete, a híradós stáb kocsijába a benzin ára nem szubjektív.
MN: Mennyivel tartoznak a munkatársaknak és a beszállítóknak?
RZ: A munkatársainak nem tartozik a televízió, és havonta kifizetjük a külsõseinket.
MN: Mindig az aktuális hónapot? Van olyan ismerõsöm, aki szerint jelentõsek az elmaradások.
RZ: Ha most kimegy az utcára, biztos talál olyat a 700 külsõsbõl, aki azt mondja, hogy három hónapja nem fizet neki a Magyar Televízió. Ennek azonban más oka van: nem adta le a számláját, hiba van a mûsor utókalkulációjában, vagy valamilyen hasonló adminisztratív akadály. A külsõ beszállítók 90 százalékának szerzõdés szerint teljesítünk. Tárgyalásokat a nagybeszállítókkal folytatunk, akiknek több tíz- millióval tartozunk. Tavaly csak 4 milliárd forint hitelt tudtunk felvenni, miközben a teljes tartozásállományunk az év végén már 8 milliárd volt, ezért kell tárgyalni.
MN: Hosszú távon az a cél, hogy mindent maguk gyártsanak?
RZ: Nem. Az a cél, hogy alapvetõen gyártó televízió legyünk, ne megrendelõ, ezzel a programmal választottak elnökké. Vannak mûsorok, amiket mi gyártunk, hírmûsort például nem fogunk a piacról vásárolni, mert az a Magyar Televízió legfontosabb terméke. De egy szórakoz-tatózenei összeállítást, amihez sem apparátusunk, sem megfelelõ stúdiónk, eszközeink nincsenek, és nem is akarjuk évtizedekig mûsoron tartani, érdemesebb a piacról venni.
MN: Hogy áll a Demokrácia Tv terve? Egyáltalán, van igény erre a hírcsatornára?
RZ: Azt is kérdezhetné, hogy van-e igény demokráciára, van-e igény nyilvánosságra.
MN: A nyilvánosságnak vannak más csatornái is. Az érdekel, miért gondolja, hogy az emberek kíváncsiak egy ilyen adásra.
RZ: A Magyar Televíziónak kötelessége az Országgyûlés munkájáról beszámolni.
MN: Most nem felel meg jól e kötelességének?
RZ: Megfelel valamilyen módon, de egy ponton kénytelen határt szabni, befejezni ezeket a közvetítéseket, tehát sérül a nézõnek az a joga, hogy a választott képviselõk munkájáról folyamatos tájékoztatást kapjon, ha akar.
MN: Szerintem ezt a parlamenti közvetítés önmagában nem oldaná meg. Mi lenne látható ezen a csatornán a parlamenti közvetítéseken kívül?
RZ: Minden olyan a közélettel, a társadalommal, az emberek hétköznapjaival összefüggõ kérdés napirendre kerülne, ami a saját sorsuk iránt érdeklõdõ embereket foglalkoztatja.
MN: Mi a tévében a közvélekedés az új csatornáról?
RZ: A munkatársaim abban bíznak, hogy ha több munka, feladat van, akkor a jelenlegi mûsorkészítõk nem válnak feleslegessé. Van ellenállás is, az egyik nem reprezentatív szakszervezet plakátján láttam például ezt a mondatot: "Harmadik csatornára van pénz, de a munka-bérekre nincs?" Ez azonban egy demagóg megközelítése ennek a problémának, mert a Magyar Televíziót nem azért hozták létre, hogy munkabéreket fizessen, hanem hogy mûsort szolgáltasson.
MN: Melyik a kedvenc mûsora?
RZ: Híradómániás vagyok. Amikor 2002-ben hírigazgatóként visszajöttem a tévéhez, akkor indult az Este, amit komoly sikernek tartok. Hiteles, jó politikai háttérmûsor, jó kollektívával. Az Este a korábbi Aktuális nézettségének a háromszorosát hozza, tehát jók a visszajelzések, a politikusok meg pártállás vagy a szerint értékelik, hogy éppen szerepeltek-e benne vagy sem.
MN: Az Este fényében, ami egyébként szerintem is talán a legjobb tévés hírmûsor ma, milyennek látja a Napkelte mûsorát?
RZ: Függetlenül attól, hogy én személy szerint mit gondolok róla, a Napkelte a piacvezetõ reggeli mûsor és egy 15 éves intézmény a közéletben. A két kereskedelmi televízió 1997 óta kísérletezik a nézõk átcsábításával, de ez máig nem sikerült.
MN: Ha a piacvezetés alapján kellene megítélni, akkor a valóságshow-k lennének a legjobb mûsorok. Szerintem a Napkelte a képi világával, egyes mûsorvezetõinek alkalmatlanságával egy önmagát túlélt, bornírt képzõdmény, aminek nem volna szabad a közszolgálati tévében képernyõre kerülnie.
RZ: Az ízlésekrõl nem lehet vitatkozni.
MN: Mi a helyzet a Napkelte finanszírozási hátterével?
RZ: A Napkeltével kapcsolatban a Magyar Televíziónak se bevétele, se kiadása nincs. Nem fizet a gyártásért és a jeltovábbításért, cserébe a 3,5 órára esõ reklámidõt a mûsor producere értékesíti. A Ma reggel címû mûsornak a Napkelte elõtt a napi gyártási költsége 970 ezer, a mûsorsáv átlagos napi reklámbevétele pedig 72 ezer forint volt. Amikor az elõdöm megkötötte a szerzõdést a Napkeltével, ez volt a fõ szempont.
MN: A Napkelte gyártója nyilván jól járt a szerzõdéssel, mivel az m1 országos lefedettsége és így nagyobb nézettsége révén többet kérhet a reklámokért. Lehetséges, hogy a Magyar Televízió ebbõl a pluszprofitból nem részesedik?
RZ: Nem tudom, 2002-ben a költségcsökkentés volt a fõ szempont.
MN: Ha ön lesz az elnök 2006 szeptemberében, támogatni fogja a Napkelte szerzõdésének a megújítását?
RZ: Nem tudok arra válaszolni, hogy mi lesz 2006-ban, de az biztos, hogy akkora szerzõdésrõl van szó, amit már 2002-ben is a kuratórium elnöksége hagyott jóvá.
MN: Mi a véleménye arról, hogy a köztévé beszállt a nézettségi versenybe, ezért legnépszerûbb mûsorába, a Névshowrba a kereskedelmi tévék nem engedik el a húzóarcaikat, a meghívott "sztárok" viszont a megjelenésükért cserébe értékes ajándékokat kapnak?
RZ: Helyezzük ezt egy tágabb összefüggésbe. A köztévében már alig van saját vagy akár külsõ gyár-tású szórakoztató mûsor. Az Önök kértéken, az átalakuló Szuperbulin és a Névshowron, illetve a Szeszélyes évszakok nagyon ritka kiadásain kívül gyakorlatilag nincs is hagyományos szórakoztató program. Nekem annál tágabb a közszolgálatról alkotott felfogásom, mintsem hogy kizárólag az iskolázott elitnek csináljunk mûsort, és ez egybeesik az uniós tagállamok közszolgálat-felfogásával. Ott a nemzeti fõadókon sok nézõt próbálnak elérni, lehetõség szerint jó minõségû mûsorformátumokkal. Vasárnap délután, aki pihenni akar, az nem magaskultúrára vagy ismeretterjesztésre vágyik, hanem virtigli szórakoztató programot akar látni. És õ éppolyan adófizetõ, mint az, aki a színházi közvetítést szeretné nézni, és ezért átkapcsol a kettesre. A Névshowrt a nézõk 30-40 százaléka választja rendszeresen.
MN: Ami legitimálja az ajándékosztást meg a nívótlanságot?
RZ: Önmagában nem. A kereskedelmi tévék néhány mûsorát is nagyon sokan nézik, anélkül, hogy értéket képviselnének. Viszont hadd mondjak egy másik összefüggést. Szakmai kérdés, hogy a folyamatos nézettséget miként lehet fenntartani. A Névshowr után a minap a Friderikusz-féle A szólás szabadsága következett, két érdekes interjúval az elõzõ és a jelenlegi miniszterelnökkel. Sokan az M 1-en maradtak - a Névshowr nélkül sehol se lettünk volna. Ugyanez vonatkozik egyébként a Híradó elõtti sorozatokra. Azt szeretnénk, hogy a köztévét fõmûsoridõben folyamatosan legalább egymillió nézõ nézze. A közszolgálati televíziónak sokfajta igényt kell kielégítenie, óriási hiba lenne, ha csak elitista mûsorokat gyártana.
MN: Nem a kommersz zavar, hanem a színvonal hiánya. Említette a Szeszélyes évszakokat, az például az évek során önmaga torz paródiájává vált.
RZ: A Szeszélyes évszakok Antall Imréhez kapcsolódik, aki a Magyar Televízióban ugyanolyan intézmény, mint Vitray Tamás vagy a Híradó.
MN: Nem az lenne a humánus megoldás, hogy ha egy mûsor vagy személyiség felett eljárt az idõ, akkor megszüntetik, illetve tisztességes feltételek mellett nyugdíjazzák?
RZ: De igen, és ez rendre meg is történik. Ha figyelemmel kísérte a köztévé mûsorát, akkor tudja, hogy nagyon sok mûsor elbúcsúzott, és újak indultak.
MN: Vannak még a nyáron induló olvasás-népszerûsítõ mûsorhoz, a Nagy könyvhöz hasonló terveik?
RZ: Minden évben szeretnénk valami nagy dobást, de most annak örülünk, ha sikerül a másfél milliárdos Nagy könyvet jól menedzselni. A Magyar Televízió a rendszerváltozás óta kiszolgáltatott, megalázott helyzetben van. Most kezdtünk el felállni, normatív finanszírozásról, új gyártóbázisról, több csatornáról, reorganizációról beszélni. A napi munkánk lényege az, hogy egy nagyon rossz állapotban lévõ vállalatot kell mûködtetni és közben átalakítani. Mintha egy hadseregnek rohamot vezényelnének, hogy gyõzze le az ellenséget, de közben cseréljen egyenruhát, váltson fegyvernemet és háromszor még irányt is.
MN: Van értelme mindennek, ha hosszú távon nem biztosított, hogy a változások maradandók lesznek?
RZ: Nincs más út. Most mit tegyünk, engedjük el a kezét?
Miklósi Gábor
