Milosevic Hágában: Nincs visszaút

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aszerb politikai elit megosztott volt Milosevic kiadatásának kérdésében, és a jelek szerint az maradt azok után is, hogy a Zoran Djindjic vezette szerb kormány csütörtök délután, másfél órás tanácskozást követően lényegében kicsempészte Milosevicet az országból. Djindjicék az operáció során mindvégig attól tartottak, hogy a Kostunica jugoszláv elnök parancsnoksága alatt álló Jugoszláv Hadsereg (VJ) megakadályozza Milosevic Hágába juttatását, ezért három kocsit is küldtek Milosevicért (hogy ne lehessen tudni, melyik az igazi); majd először a boszniai Tuzlába, egy SFOR-repülőtérre transzferálták, ahonnan a Royal Air Force egy gépe vitte Hollandiába.

Aszerb politikai elit megosztott volt Milosevic kiadatásának kérdésében, és a jelek szerint az maradt azok után is, hogy a Zoran Djindjic vezette szerb kormány csütörtök délután, másfél órás tanácskozást követően lényegében kicsempészte Milosevicet az országból. Djindjicék az operáció során mindvégig attól tartottak, hogy a Kostunica jugoszláv elnök parancsnoksága alatt álló Jugoszláv Hadsereg (VJ) megakadályozza Milosevic Hágába juttatását, ezért három kocsit is küldtek Milosevicért (hogy ne lehessen tudni, melyik az igazi); majd először a boszniai Tuzlába, egy SFOR-repülőtérre transzferálták, ahonnan a Royal Air Force egy gépe vitte Hollandiába.

Bár az óvintézkedések kissé túlzottnak tűnnek, való igaz, hogy Kostunica - aki első reakciója szerint csak utólag értesült az esetről; Zoran Djindjic viszont azt állította, hogy előzetesen tájékoztatták őt - mindvégig akadályozni próbálta, hogy Hága ítélkezzék Milosevic fölött.

A jugoszláv elnök az októberi

fordulat óta valamiféle kiegyezésre törekszik a régi rend embereivel, talán a polgárháborútól való félelmében, talán meggyőződésből. Egyes, természetesen soha nem bizonyított pletykák szerint március végén, amikor az emlékezetes csihipuhi végén letartóztatták Milosevicet (lásd: Ki lészen bírája, Magyar Narancs, 2001. április 5.), ő volt az, aki megadásra bírta elődjét, annak az ígéretnek a fejében, hogy Milosevicet nem viszik Hágába. Kostunica később is mindvégig a szerb sovinizmus hangján nyilatkozott a hágai Nemzetközi Büntető Törvényszékről (NBT). Tavaly augusztusban egy beszédében kijelentette: "Nincs bizonyíték arra, hogy a szerbek háborús bűnöket követtek volna el"; többször nyilvánosan kétségbe vonta az NBT joghatóságát, a szerbellenes nemzetközi összeesküvés részeként szólt róla, és mindent megtett azért, hogy késleltesse, illetve nehezítse a jugoszláv állam és az NBT együttműködését. Kostunica annak a politikai irányzatnak lett a szószólója, amely szerint Milosevicet Belgrádban kell(ett volna) bíróság elé állítani hatalommal való visszaélés és korrupció vádjával - e mögött pedig az a meggyőződés húzódik meg, hogy Milosevic első számú áldozata a szerb nemzet volt (és nem a bosnyákok, horvátok, albánok). Kostunica mindezeket az érveket valamifajta legalizmusba csomagolva vezette elő: Milosevic kiadatását azzal az indokkal gátolta, hogy nincs törvény a jugoszláv állam és az NBT együttműködéséről, majd pedig avval, hogy a jugoszláv alkotmány tiltja a kiadatást: holott az NBT az ENSZ Biztonsági Tanácsának az egyik szerve, amellyel minden állam - saját, belső jogrendjének tökéletlenségétől függetlenül - köteles együttműködni.

A jugoszláv elnök avval is próbálkozott, hogy - dél-afrikai mintára - egy "Igazság és Megbékélés Bizottságot" hozzon létre, amely (Hága helyett) rendezhetné a volt Jugoszlávia országainak közös dolgait: ám amikor kiderült, hogy e "bizottságba" néhány tiszteletre méltó belgrádi értelmiségin kívül a Milosevic-rezsim apologétáit is nevezni kívánja, és hogy e testület leginkább annak a tételnek a bizonyításával foglalkozna, miszerint az elmúlt tíz év háborúiban a térségben "mindenki egyformán bűnös", a dolog súlytalanná vált, és le is került a napirendről.

Az az állítás, hogy Milosevic kiadatását végül is

az Egyesült Államok kényszerítette ki,

legalább annyira félrevezető és semmitmondó, mint amennyire evidens. Tény, hogy már a volt elnök március végi letartóztatásához a végső lökést egy ötvenmillió dolláros amerikai segély lebegtetése adta meg, és hogy a múlt hét végi, eredetileg áprilisra tervezett adományozó konferenciát az Egyesült Államok követelésére halasztották ekkorra, éppen azért, mert az amerikai kormányzat csöppet sem szerény hozzájárulását Milosevic hágai kirándulásához kötötte. Ebből azonban primitív lenne azt a következtetést levonnunk, hogy lám, a szerbek csak pénzért hajlandók civilizált módon viselkedni, netán hogy pénzért még erre is hajlandók. Elképzelhető, hogy a szerb kormánynak és konkrétan Zoran Djindjicnek Milosevic kiadatásához közvetlen politikai érdekei is fűződtek. Például az, hogy megakadályozza Kostunica összefogását a régi rend erőivel, meg hogy felgyorsítsa a föderatív Jugoszlávia amúgy is elkerülhetetlennek tűnő szétesését, és ily módon erősítse meg saját pozícióját Szerbián belül: épp a föderatív intézmények és Kostunica rovására. De ugyanígy elképzelhető az is, hogy Djindjicék öngyilkos módon a saját politikai karrierjük feláldozásával választották az ország számára az egyetlen reményteli megoldást - azt, hogy Milosevic és társainak minden bűne egy elfogulatlan és tisztességes bíróság előtt váljék teljes körűen ismertté.

Annak az elképzelésnek ugyanis, hogy Milosevic Hágába kerüljön, és ezzel

elkezdődjön az ország valódi nácitlanítása,

számos híve van Szerbián belül is. (Akkor is, ha a hangjuk még a fordulat után is rendszerint elveszett a nacionalista uszítók keltette ricsajban.) A donorkonferencia elhalasztása alkalmat adott a szerb kormányzatnak arra, hogy kísérletet tegyen a közvélemény meggyőzésére Milosevic kiadásának nem- csak kifizetődő voltáról, de morális megalapozottságáról is. Május 30-án Dusan Mihajlovic szerb belügyminiszter a belgrádi parlamentben megerősítette, hogy 1999. április 6-án több mint 50 albán civil holttestét találták meg Batajnicánál, egy Dunába süllyesztett hűtőkamionban. A hullákat Kosovóból szállították Szerbiába, a gyanú szerint Milosevic közvetlen parancsára, aki már ekkor tartott attól, hogy a kosovói tömegsírokat előbb-utóbb nemzetközi kórbonctani szakértők fogják vizsgálni. Egy szemtanú vallomása szerint a teherautót 1999. március 21-én lökték a folyóba, azaz még a NATO-bombázás megkezdése előtt - az albánok tehát éppúgy nem lehettek a NATO áldozatai, mint a bombázások miatti "jogos önvédelemé". Mihajlovic továbbá jelezte azt is, hogy több ilyen esetről van tudomásuk, ami "egész más megvilágításba fogja helyezni a mi úgynevezett hazafiainkat".

Szerbia az elmúlt húsz évben az agresszív önsajnálattól volt hangos: Szerbia Tito áldozata, a szlovéneké, a horvátoké, az albánoké, a nemzetközi szerbellenes összeesküvésé. Ez az önkép nyilvánvalóan nem egyhamar fog megváltozni, különösen akkor, ha egyes, még mindig pozícióban lévő szerb állami tisztviselőknek elemi érdekük az, hogy a háborúk alatt játszott szerepükre soha ne derüljön fény. A rossz nyelvek szerint a Crna Gora-i illetőségű jugoszláv miniszterelnök, Zoran Zizic épp azért mondott le, és döntötte ezzel súlyos válságba a föderatív államot, mert pártjának néhány magas beosztású tagja szerepel Carla del Ponte hágai főügyész egyik titkos vádiratában, amely Dubrovnik 1991-es bombázását tárgyalja.

Egy márciusi közvélemény-kutatás szerint a szerb közvéleménynek még mindig csak 10 százaléka támogatja az együttműködést Hágával, több mint 50 százaléka pedig erőteljesen ellenzi. Ám a hágai pereknek épp az az egyik céljuk, hogy ezt az önképet megváltoztassák, hogy tudatosítsák Szerbia (és Horvátország) polgáraival, milyen bűnöket követtek el politikusaik: az ő nevükben és az ő választási felhatalmazásukkal. Ennek nem lehet más útja, mint az igazság maradéktalan feltárása.

Nem kétséges, hogy ennek a feladatnak az elvégzését aligha remélhetné bárki a jugoszláv igazságszolgáltatástól, amely vélhetően pontosan olyan

romlott, korrupt és sovén,

mint az államgépezet más részei. A háborús perek egy harmadik országban történő lefolytatásának épp az az egyik értelme, hogy a bírák kellő elfogulatlansággal, minden politikai befolyástól mentesen és biztonságban mérlegelhessék az eléjük tárt bizonyítékokat, valamint hogy a tanúk kellő védelem mellett, adott esetben személyazonosságuk eltitkolásával tehessék meg vallomásukat. Hogy minderre mekkora szükség van, azt a horvát Milan Levar esete bizonyítja, akit - mert tanúskodott volna a Norac horvát tábornok ellen készülő hágai perben - autójával együtt robbantottak fel horvát veteránok Gospicban.

A Milosevic elleni módosított vádirat a volt jugoszláv elnököt emberiség elleni bűntettekkel, deportálással, gyilkossággal, valamint a háborús jog megsértésével vádolja: ő és négy vádlott-társa (Milan Milutinovic, Szerbia volt elnöke, Nikola Sainovic, a Kosovóért felelős volt miniszter, Vlajko Stojilkovic volt szerb belügyminiszter és Dragoljub Ojdanic volt vezérkari főnök) 1999. január 1-jétől 1999 júniusáig személyesen is részt vettek gyilkosságok kitervelésében, kezdeményezésében és előkészítésében, valamint tudtak az alárendeltjeik és beosztottaik által elkövetett bűncselekményekről, de nem akadályozták meg őket ezek elkövetésében, illetve utólag nem vonták őket felelősségre.

A módosított vádirat az eredetitől (az utóbbiról lásd: Hosszú búcsú, MaNcs, 1999. június 3.) a body countban különbözik, főként annak köszönhetően, hogy az NBT vizsgálóbírói 1999 júniusa óta hosszú hónapokat töltöttek

kosovói tömegsírok feltárásával

A dokumentum ugyanakkor nem vádolja Milosevicet népirtással: ehhez az ügyésznek bizonyítania kellene azt is, hogy Milosevic kifejezett szándéka és célja az albánok mint népcsoport megsemmisítése lett volna, és ezt a védelem feltehetőleg képes lenne cáfolni.

Kosovo esetében a hágai ügyészségnek könnyebb dolga volt, mint a horvátországi és a boszniai háború ügyében, hiszen a parancsláncolat itt egyértelmű: Slobodan Milosevic a több száz gyilkosság elkövetésekor és 740 000 albán nemzetiségű jugoszláviai polgár elűzésekor a jugoszláv állam elnöke, illetve a gyilkosságokban és a deportálásokban valószínűleg bizonyíthatóan (de mindenképpen: bizonyítandóan) közreműködő Jugoszláv Hadsereg (VJ) főparancsnoka, valamint a szövetségi és köztársasági rendőri erők első embere volt: felelőssége tehát bajosan lenne kétségbe vonható. Horvátországgal és Boszniával azonban Szerbia (amely elnöki posztját Milosevic 1989-től 1997-ig betöltötte) formálisan soha nem állt háborúban, sőt - bár Horvátországban a VJ (illetve akkor még: Jugoszláv Néphadsereg, JNA) még részt vett hadműveletekben, Boszniában 1992 tavaszától hivatalosan már nem - Boszniában állomásozó csapatait ekkor átkeresztelték a (boszniai) Szerb Köztársaság Hadseregévé (VRS), amelyhez Milosevicnek semmi köze sem volt. Legalábbis formálisan. Az ügyészségnek azt kellene bizonyítania, hogy Milosevic egyrészt szerb elnökként Jugoszlávia teljhatalmú és valóságos ura volt (ez a tézis egyébként szerepel a kosovói vádiratban), másrészt hogy ebben a minőségében közvetlenül felelőssé tehető horvátországi és boszniai atrocitásokért. Milosevic és a VJ, valamint a VRS és legfőképpen a legvéresebb gaztetteket elkövető szerb félkatonai alakulatok között tehát nem egykönnyen húzható egyenes vonal: még akkor sem, ha március végi letartóztatása után maga Milosevic védekezett a korrupciós vádak ellen azzal, hogy a pénz, amit kiemelt a jugoszláv államkasszából, a horvátországi és boszniai katonai és politikai struktúrák finanszírozására kellett. A hágai ügyészségnek nem csak olyan bizonyítékokat kell felvonultatnia, mint minden "átlagos" gyilkossági ügyben, de rekonstruálnia kell a tényleges parancsláncolatot: Jugoszlávia valós hatalmi térképét az elmúlt tíz-tizenkét évben. Ez pedig csak akkor képzelhető el, ha megfelelő dokumentumokkal rendelkezik erről, akár titkosszolgálati forrásokból, vagy ha hitelt érdemlő tanúvallomásokat tud felvonultatni. Hogy Milosevic és a boszniai, illetve horvátországi szerb politikai és katonai vezetés kapcsolatáról az amerikai és brit hírszerzés rendelkezik információkkal, az jó okkal feltételezhető (kérdés, hogy a hágai ügyészség ki tudja-e kényszeríteni tőlük ezeket az adatokat); és biztos az is, hogy az ügyészség számít arra: Milosevic volt szövetségesei közül lesznek, akik ellene vallanak majd. Ezt ha akarná, sem tehetné meg immár Zeljko Raznjatovic Arkan, akit a múlt évben gyilkoltak meg ismeretlen tettesek - de tavaly április óta Scheveningenben vár perének megkezdésére a boszniai Szerb Köztársaság (RS) egykori második embere, Momcilo Krajisnik; és nemrég csatlakozott hozzá Biljana Plavsic, az RS egykori kollektív elnökségének tagja, Radovan Karadzic jobbkeze is. És az ügyészség, amint az néhány esetben már bebizonyosodott, beismerő vallomásokért cserébe képes bizonyos vádakat elejteni.

Milosevic kiadatása kevés kétséget hagy afelől, hogy rövidesen az NBT előtt kell felelnie

a népirtás vádjáért

Ratko Mladicnak, a VRS egykori parancsnokának és Radovan Karadzicnak, az RS egykori elnökének. Még akkor is, ha az ő elfogásuk esetleg a boszniai nemzetközi békefenntartó erők (SFOR) beavatkozását igényli majd, és ha a törvényszék és a NATO kapcsolata korántsem mondható felhőtlennek (a törvényszék képviselői többször gyávasággal és cinizmussal vádolták meg az SFOR-t éppen amiatt, mert még mindig nem kerítették kézre a két gyanúsítottat). A hágai elítéltek és vádlottak névsorában immár nemcsak szadista börtönőrök, alacsony beosztású rendőrtisztek, a parancsok egyszerű, de lelkes végrehajtói szerepelnek, hanem polgármesterek, fontos katonai parancsnokok, döntéshozók, politikusok is, akiket még két-három évvel ezelőtt is érinthetetlennek gondolt a közvélemény. Mint ahogy a hágai ügyészség geográfiai értelemben is lassan felgöngyölíti a volt Jugoszlávia területén zajló háborúk leghírhedtebb tömeggyilkosságait: már megtörtént a vádemelés a nyugat-boszniai Prijedor környékén felállított haláltáborok és a Sanski Most-i vérengzések, aztán a Száva mentén: Brckóban és Bijeljinában, továbbá Kelet-Boszniában: Zvornikban, Zepában, Srebrenicában, Focában elkövetett bűnök ügyében. Carla del Ponte még vagy egy tucat vádemelést nem hozott nyilvánosságra; egyes szakértők szerint a már megkezdetteken kívül körülbelül 40 perre lesz lehetősége a törvényszéknek, és a munkáját valamikor 2017-ben fejezheti majd be.

H

Ne áltassuk magunkat avval, hogy akkor a legapróbb részletekig tudni fogjuk, mi történt a volt Jugoszláviában 1990 és 1999 között, és hogy akkorra minden bűn elnyeri majd méltó büntetését. Kevéssé valószínű az is, hogy a hágai ítéletek elrettentő hatást gyakorolnak majd azokra a politikusokra a világban, akik föltétlenül etnikai és vallási csoportok vagy a velük ellentétes világnézetet valló emberek közösségének fizikai megsemmisítése vagy deportálása révén kívánják megszerezni a hatalmat. A jugoszláviai háborúk negyedmillió halottját pedig végképp nem fogják feltámasztani a hágai ítéletek. De a hágai törvényszék - az ENSZ megmaradt funkcióinak legfontosabbika - akkor is az ezredforduló legvilágosabb és legfontosabb gondolatának a letéteményese. A szuverenitásra vagy a többség akaratára hivatkozva egyetlen politikus sem üldözheti és gyilkolhatja tetszése szerint saját államának polgárait - úgy, hogy ne kelljen a büntetéstől tartania.

Bojtár B. Endre

A hágai törvényszéket

(pontos nevén: "a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Büntető Törvényszéket") az ENSZ Biztonsági Tanácsának 827-es számú határozata alapján hozták létre 1993 májusában. Az ENSZ-tagállamoknak kötelességük mindenben együttműködni az intézménnyel, így letartóztatni és kiadni azokat a személyeket, akik ellen a törvényszék körözést bocsát ki. A törvényszék ugyanakkor nem rendelkezik saját erőszakszervezettel, a vádlottak kézre kerítésekor az SFOR, a KFOR, valamint a horvát, bosnyák és szerb rendőrség együttműködési készségére kénytelen hagyatkozni. Feladata azon egyének bíróság elé állítása, akik 1991 óta a volt Jugoszlávia területén az 1949-es genfi konvenció súlyos megsértésével, népirtással, a háborús szokások és törvények megsértésével, valamint emberiség elleni bűntettekkel gyanúsíthatók.

A törvényszéket működésének első néhány évében senki sem vette túlságosan komolyan. A pénzhiány és a releváns nemzetközi tényezők közönye avval a veszéllyel fenyegetett, hogy a törvényszék lassan elenyészik, anélkül, hogy bármilyen eredményt képes lenne felmutatni. Azok, akik 1993 és 1995 között a volt Jugoszlávia ügyeit intézték, feltehetőleg egyetlen könnycseppet sem morzsoltak volna el érte: az akkori nemzetközi közvetítők (Lord Owen, Douglas Hurd, Jaszusi Akasi stb.) minden erejükkel Milosevictyel, Karadzictyal és Mladictyal akartak üzletet kötni, bennük látták a Balkán békéjének és stabilitásának a zálogát. (Nem véletlenül fenyegetőzött Milosevic immár Hágából avval, hogy a vádlottak padjáról szépen el fogja dalolni mindazt, amiről e közvetítőkkel tárgyalt, és az nem rá nézve lesz kompromittáló. Ha ez valóban megtörténik, egy kis szerencsével a brit konzervatív pártra akár a "megszűnt" táblát is ki lehet majd akasztani.)

A fordulatot 1995 táján az amerikai, majd 1997-ben a brit külpolitika megváltozása hozta. Madeleine Albright érkezése és John Major távozása, majd 1999-ben Szerbia bombázása nyilvánvalóvá tette, hogy immár nemcsak Hága, de a nemzetközi politika sem törődik sokat a szuverenitás magasztos elvével akkor, ha emberiségellenes és háborús bűnök meg népirtás megakadályozásáról, illetve üldözéséről van szó.

Az 1996-os első pert eddig kilenc követte: 19 vádlottat összesen 342 év börtönre ítéltek, kettőt pedig felmentettek. Az elítéltek és a vádlottak között szerbek, horvátok és bosnyákok egyaránt találhatók; az elítéltek mezőnyében a boszniai horvátok mind az ítéletek számát, mind a kapott éveket tekintve vezetnek a boszniai szerbek előtt. Jelenleg 36 gyanúsított van még mindig szabadlábon, köztük Milosevic négy vádlott-társa, aztán a Vukovar ostrománál jeleskedő JNH-tisztek, aztán a Dubrovnik szétlövéséért felelős Crna Gora-i katonai parancsnokok, és persze Karadzic és Mladic. A vádlottak ügyvédi költségeit a törvényszék fedezi. Az ítélkezési gyakorlat folyamatosan újraértelmezi (rendszerint kiterjesztő jelleggel) azokat a nemzetközi jogi elveket, amelyek az említett bűncselekményeket definiálják: Hágában sajátos jogi forradalom zajlik.

szerző
Bojtár B. Endre
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra