Magyar Narancs: Az elmúlt három évben a magyar bankrendszert nemcsak a kormányzati intézkedések - mint például a külön- vagy a tranzakciós adók - sújtották, hanem az a hol kimondott, hol kimondatlan hivatalos vélemény is, miszerint ezekre a bankokra nincs szükség, ezek csak lerabolják az embereket, az állami - "nemzeti" - tulajdonú pénzintézetek ugyanezt a feladatot sokkal tisztességesebben látnák el. Melyik árt jobban a hazai bankrendszernek?
Király Júlia: Magyarországon következetes kormányzati stratégia, hogy bizonyos költségeket részben a bankokra terhelnek, és ezzel párhuzamosan erodálják a bankrendszer bizalmi tőkéjét is. A kérdésükben megfogalmazott két törekvés tehát nem független egymástól, ezért nem is lehet elválasztani, melyik a károsabb - miközben külön-külön is életveszélyes mindkettő. Ez egyébként nemcsak a bankokat sújtja, hanem a telekom-vállalatokat, a nagy áruházláncokat is - vagyis minden, széles hálózatot fenntartó és működtető gazdasági szereplőt, amelyre az jellemző, hogy nem tud egyik napról a másikra kivonulni egy országból, ahogyan mondjuk ezt a Nokia megtette. Az állam ezért tőlük szív le járadékszerű jövedelmet a maga számára.
MN: Miután 2010 májusában az unió nem engedte meg a kormánynak, hogy elengedje a költségvetési hiányt, gyorsan pénzt kellett találni, és a banki üzletág akkor nagyon jövedelmező volt.
KJ: Igen, a bankok még a válság első évében, 2009-ben is nyereségesek voltak. Ha az állam mondjuk két-három évig jövedelmet von el a bankszektortól, azt szerintem mindenki lenyelte volna, még ha a banki oldalról közben nyilván állandóan hangoztatták volna is, hogy a különadók gyengítik a pénzközvetítői rendszer stabilitását. Az állami elvonás azonban állandósult, és ez már aggasztó. Az is világos, hogy miért volt szüksége a kormánynak erre a pénzre: ebből finanszírozta azt a hiányt, ami a létező legrosszabb pillanatban bevezetett egykulcsos jövedelemadó miatt keletkezett a költségvetésben.
MN: Az egykulcsos adó politikai ígéret volt, amit bármi áron teljesíteni kellett. És általában az ún. gazdasági szabadságharcot is finanszírozni kellett.
KJ: Az, hogy a magyar állam pontosan mit is finanszíroz, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) legfrissebb, Jelentés az átmenetről (Transition Report 2013) című tanulmányából érthető meg a legjobban. Az EBRD azt vizsgálja, hogy milyen ütemben zárkózik fel a fejlődő világ a fejletthez, ami a politikai intézményrendszer demokratizmusának, a strukturális gazdasági reform mélységének és a kiépülő piacgazdaságnak a függvénye. Az idei jelentés állítása az, hogy ez a folyamat megállt, a gazdasági reformok elakadtak.
MN: Ez általános megállapítás?
KJ: Igen, a 34 vizsgált ország többségére igaz. Kiindulópontjuk az, hogy a politikai rendszer demokratizálódása és a gazdasági reformok feltételezik egymást, és a válság éveiben ez a folyamat megtorpant. Az egyedi országtanulmányok azt mutatják, hogy a belső természeti erőforrásra - mondjuk nagy kőolaj- vagy földgázkincsre - és az ebből származó járadékjövedelemre támaszkodó országokban könnyebben rögzülnek a nem demokratikus politikai formák és a nem piacgazdasági intézményrendszer. Izgalmas az az esettanulmány, amely szerint Fehéroroszország az Oroszországgal kötött nagyon kedvező kereskedelmi megállapodásokon keresztül jut egyfajta járadékjövedelemhez. Ez vezetett oda, hogy míg Fehéroroszország 1992-93-ban demokratikus politikai berendezkedésű állam volt, mára egy állami többségi tulajdonú, rendkívül centralizált, autoriter országgá vált. A jelentés szerint a fejlődő országok között Magyarországon utal a legtöbb jel arra, hogy a gazdasági reformfolyamat és az intézményrendszer demokratizálódása visszafordulhat - miközben Magyarországon nincs járadékjövedelem. Nos, úgy vélem, nálunk éppen a hálózatos szektorra kivetett különadókból finanszírozza a jelenlegi állam ezt a folyamatot.
MN: Vagyis ez a mi olajkincsünk.
KJ: Igen. Magyarország a tanulmány szerint erőteljesen szembefordult a politikai és gazdasági reformfolyamattal.
MN: Mert inkább mással próbálkozik, lásd az ún. keleti nyitást.
KJ: Igen, bár a dubaji vagy a kínai járadék egyelőre még nem ide folyik, úgyhogy marad a telekom-, a kiskereskedelmi, a banki adókból bejövő járadékjövedelem.
MN: A külföldi anyabankok egyelőre visszapótolják az itteni leánybankjaik veszteségét. De meddig? Hol az a pont, amikor már nem éri meg nekik Magyarországon maradni?
KJ: A Magyar Nemzeti Bank stabilitási jelentése is alátámasztja, hogy a külföldi bankok több tőkét hoztak be a válság alatt, mint amennyit korábban Magyarországról kivittek osztalékként. Ez az a pont, amikor egy bank vizsgálni kezdi a jövőbeli jövedelemtermelő képességet, hogy lesz-e az országban olyan növekedés, amiért megéri neki itt bankolni. A kivetett válságadók és a többi bankellenes intézkedés egyik következménye - Felcsuti Péter találó kifejezésével - a zombi bankrendszer: a bank itt van ugyan, de érdemi aktivitása nincs, kivár. Ha bízik abban, hogy ez egy növekvő ország, és hitelező bankként ebből neki pozitív jövedelme van, akkor marad. Ha nem bízik ebben, akkor a veszteségét minimalizálandó inkább eladja.
MN: A Raiffeisen már mondta, hogy van vételi ajánlata, és gondolkodik a kivonuláson.
KJ: De más még nem. Ha megnézik, a válság alatti nyilvános banki megszólalásokból mindig az köszönt vissza, hogy hosszú távra terveznek a kelet-európai piacon, sőt az is elhangzott, hogy a kormányok változnak, de a bankok itt lesznek.
MN: Mennyi az a hosszú táv?
KJ: 10-15 év.
MN: Lehet tudni valamit arról, hogy Európában a válság idején jobban teljesítettek-e a hazai, "nemzeti" tulajdonú bankok?
KJ: Erre már ezernyi elemzés van, és semmi nem igazolja ezt. Sőt a kelet-európai példa éppen azt mutatta, hogy az anyabankok a válság idején is kitartottak a leánybankok mellett, és nem következett be az a durva leépítés, ami például az argentin válság idején, amikor a spanyol anyabankok elhagyták az ottani piacot. Arról is egyre több a tapasztalat, hogy az államilag, központilag vezényelt bankrendszer vagy versengő magánbankrendszer volt-e a hatékonyabb. Az állami bankrendszer állami járadékjövedelmeket termel, nincsen pozitív gazdasági hatása, és jóval lassabb növekedés mellett működik, mint a piaci alapon versengő bankrendszer. Azonban itt még valamiről beszélni kell: Európában a válság nagyon keményen oldalba vágta a bankokat, sok országban voltak komoly bankcsődök és állami beavatkozás. Utóbbi gyakorlatilag állami tőkeemelést jelent: az állam kőkemény feltételekkel szállt be a bankmentésbe, és a bank az állami tőke visszafizetésével lassan újra önállóvá válik. Magyarországon nem volt tőkevesztés a bankokban, pontosan azért, mert a külföldi tulajdonosok folyamatosan visszapótolták a tőkét, illetve a hazai bankrendszer tényleg jövedelmező volt a válság előtt, és a felhalmozott vagyonból tartani tudta magát. Furcsa módon a válság második szakaszában, 2010 után kezdett gyengülni a szektor, két okból: egyrészt az állam már tárgyalt gyengítő akciói miatt, másrészt mert sokan a válság alatt keletkezett veszteségeiket 2010-ben kezdték elszámolni. A bankok portfóliójában például a vállalati hitelek 20 százaléka ma már nem teljesülő hitel, vagyis a korábbi rossz üzletpolitika most üt vissza. A magyar bankrendszer fölötti viharfelhők nemcsak a magyar állam miatt gyülekeznek, hanem a bankok korábbi üzletpolitikája miatt.
MN: Ez mindegyik hazai bankra igaz?
KJ: Nem. Például a K&H és az UniCredit a válság előtt vagy nem szedett össze rossz portfóliót, vagy idejében tisztítottak. Nem véletlen, hogy mindkettő továbbra is elkötelezett a Magyarországon maradás mellett, amit a K&H anyabankja, a KBC azzal is kifejez, hogy független igazgatósági tagnak magyar embert választott a személyemben - és itt az a lényeges, hogy magyart.
MN: A bankellenes hangulat érzékelhető a kelet-európai régión kívül is?
KJ: A világon mindenhol jelen van, gondoljanak csak azokra a végtelenül demagóg filmekre, mint amilyen Michael Moore Kapitalizmus - szeretemje, vagy Ferguson Bennfentesekje. Az utóbbiból, ami Oscar-díjat is kapott, és nagyon sok ember kedvence, azt lehet megtudni a bankszektorról, hogy a bankárok kurvákat tartanak, helikopterrel járnak, iszonyú sokat keresnek és lopnak. Hogy mennyire általános ez a jelenség, mutatja a jelenlegi bankom vezetőinek, a belga bankároknak a panaszkodása, amiért a saját kormányuk is őket hibáztatja a válság miatt, aminek következtében csökken az ügyfeleik száma. Látható, hogy nem egyedi magyar jelenségről van szó, bár nálunk ez a hangulatkeltés kétségtelenül intenzívebb. Én egyébként nem gyártanék erre összeesküvés-elméletet, mert a bűnbak kijelölése a politika természetes reakciója - és a válság tényleg a pénzügyi szektorból indult ki. De hogy a bank bizalmi tőkéjének lerombolásában valaki meddig megy el, az már politikai értékválasztás függvénye. Egy normális politikusnak tisztában kell lennie azzal az alapigazsággal, hogy jól működő pénzügyi közvetítés nélkül nincs jól működő bankszektor, és ezek nélkül nincs gazdasági növekedés sem. Azt hinni, hogy a megrendített bizalom két nap alatt visszaállítható - hát, ez illúzió.
MN: Visszatértünk a beszélgetés elején föltett kérdésre, hogy mi a nagyobb veszély, a bankrendszer iránti bizalom erodálódása, vagy az állami különadók?
KJ: Ma a magyar gazdaságban a bizalom eltűnése a legnagyobb veszély. Nagyon tetszett Cséfalvay Zoltán államtitkár egyik nemrégi interjúja, amelyben azt állította, hogy mostantól megszűnik a bizonytalanság a gazdaságban. Ezzel egyrészt beismerte, hogy igazuk volt azoknak, akik szerint az elmúlt három évben nagy volt a bizonytalanság, ami miatt normális vállalkozó nem hozott ide beruházást. Tegyük fel, hogy Cséfalvay úr igazat mond, és ezentúl nem lesz évi hat módosító adócsomag, és nem lesz visszamenőleges hatályú törvényhozás. Ha a kiszámíthatóság hosszú távú tapasztalat lesz, akkor visszatér az ország iránti bizalom. És ebben akár a Magyar Nemzeti Bank növekedési hitelprogramjának is fontos szerepe lehet.
MN: A növekedési hitelprogram (nhp) keretében a Magyar Nemzeti Bank a kereskedelmi bankokon keresztül óriási mennyiségű olcsó pénzt önt a kis- és középvállalati (kkv) szektorra. Ez a banki hitelezést felpörgetheti, de azt nemigen látjuk, mi más pozitívummal járhat.
KJ: Az olcsó hitelek akár bővítő - azaz nem csak pótló - beruházásokként is hasznosulhatnak.
MN: Biztos lesznek ilyen beruházások is, a kérdés csak az, hogy ez a program összességében mekkora veszteséget okoz majd az államnak.
KJ: A növekedési hitelprogramnak költsége van: a jegybank nulla százalékon adja a hitelt, miközben az ő forrásköltsége alsó szinten is 3,2 százalék, az a bizonyos alapkamat. A kettő különbsége mínusz 3,2 százalék, és hogy ezt a végén mennyivel kell megszorozni - 700 vagy 2000 milliárddal -, az attól függ, mennyi hitelt helyeznek ki. És persze minimum 10-15 éven keresztül. Az valóban kérdés, hogy a kihelyezett hitelből keletkezik-e annyi többletjövedelem, amiből az államháztartási költséget vissza lehet fizetni. Egyfajta, a növekedést, a banki hitelezést segítő hitelprogramra már az előző jegybanki vezetés is tett javaslatot - de állami tehervállalást mi nem vállalhattunk be. A jelenlegi program egy hatalmas állami költségű hitelezési sokk, ami ha kilendíti az országot a mostani helyzetéből, akkor utólag akár azt is mondhatjuk: "megérte".
MN: És ha nem lendíti ki?
KJ: Magam ellen is érvelek, amikor azt mondom: miért ne jöhetne be a növekedési hitelprogram? A kockázatérzékelésem persze nekem is azt súgja, hogy ez a program nem módosít semmit azon túl, hogy kint van egy rakás olcsó pénz. De a növekedési hitelprogramról szóló konferencián elhangzott előadások szerint "meg van mérve", mennyi beruházást indítanak majd a vállalkozók ebből a hitelből, mekkora lesz a többlethitel, és ebből mekkora GDP-növekedés lesz. Sőt, az nhp minden bizonnyal a bankokba vetett bizalmat is helyreállítja, mert abba a bankba, ahol ki lesz írva, hogy itt "nemzeti növekedési hitelprogramot" árulnak, a betétesek is nagyobb bizalommal fognak majd bemenni. Bizonyára. És azok az ügyfelek, akik eddig a 4 százalékos marzzsal sem voltak jövedelmezőek, mert annyi veszteséget termeltek, azok most a 2,5 százalékkal hasítani fognak. Erről a konferencián nagyon bonyolult fejtegetések hangzottak el, amikbe a végén maga az előadó is belegabalyodott. A lényege mindenesetre az volt, hogy ha alacsony kamattal folyósít hitelt a bankrendszer, akkor az addig kockázatosnak minősített vállalkozó az olcsó pénzt nem elpazarolni akarja majd, hanem hirtelen rájön, hogy ez az a lehetőség, az a talentum, amivel jól kell gazdálkodnia. Mint a Bibliában.
MN: Térjünk vissza a földre: mennyi pénz ment ki eddig az nhp keretében?
KJ: Az első szakaszban kihelyezett 700 milliárd forinttal 60 százalékban meglévő hiteleket cseréltek le. Ezzel semmi probléma, mert azok a jó ügyfelek, akik eddig is relatíve kedvező marzson kapták a hitelt, most még jobban jártak. A különbözet náluk marad, amiből esetleg beruháznak két újabb gépre. A kiment hitel egy másik része valószínűleg olyan ügyfeleknek jutott, akik eddig banki kölcsönök nélkül is kitűnően működtek, fejlesztettek, beruháztak. 'k természetesen most fölvették ezt a kedvező hitelt: ebből finanszírozzák a beruházásukat, a megmaradó pénzből meg állampapírt vesznek.
MN: Vagyis a felvett alacsony kamatozású hitelt ennél magasabb kamatozású állampapírba fektetik.
KJ: A pénznek nincs címkéje. Az a lényeg, hogy az eszköz oldalon megjelennek a beruházás eredményei, mondjuk a két gép. Növekedett a forrásoldala, nőtt az állampapír-állománya. A csomag harmadik részét azon vállalkozóknak folyósították, akik eddig nem kaptak volna hitelt 2,5 százalékos marzson. Becslésem szerint ez a réteg egyelőre a legkisebb, éppen ezért nem is okoz nagy gondot, ha - nagy valószínűséggel - nem tudja visszafizetni a hitelt. A most induló második szakaszt viszont aggályosabbnak látom: egyrészt 2000 milliárd forint kihelyezéséről van szó, másrészt ebből már nem az első két csoportba tartozó jó ügyfelek jutnak forráshoz, hanem valószínűleg a hitelezési szempontból kockázatos vállalkozói kört árasztanák el olcsó hitellel. Éppen ezért célszerűbbnek tartanám, ha ez a pénz már nem menne ki. Ha mégis, akkor azért elkezdhetünk félni. A kisvállalkozói szektor minősítése egyébként nagyon nehéz, mivel roppant gazdaságiciklus-függő: aki egy gazdasági recesszióban teljesen reménytelen ügyfél, az egy fellendülő, stabilizálódó gazdaságban potenciálisan jó ügyfél lehet. Legyünk tehát optimisták: stabilizálódik a gazdaság, és a hitelezési szempontból eddig kockázatos kisvállalkozó ezután kevésbé lesz kockázatos, és tényleg pompásan felhasználja a kedvező hitelt. Nem hisznek benne?
MN: Nem hiszünk benne, mert nem látni, hogy ez a program az optimizmuson kívül másra is építene. Ez az egész nagyon emlékeztet az első Orbán-kormány idején beindított államilag támogatott lakáshitel-konstrukciót magyarázó derűlátásra, miszerint az építőipar fellendülésével beindulnak a gazdaság motorjai, a kamatszint a béka segge alá süllyed, következésképpen az államnak úgyszólván semmibe sem kerül majd ez a remek program, az emberek - akkor még polgárok - viszont boldogabbak lesznek. De hát a gazdaság nem pörgött, a kamatszint nem süllyedt, és a lakáshitelek kamattámogatása a csúcsidőszakban évi 200 milliárd forinttal terhelte a központi költségvetést. Vagyis megnyugtatóbb lenne, ha a hitnél valamivel több lenne a növekedési hitelprogram mögött.
KJ: Jó, ezen a ponton nem nagyon tudok érvelni tovább magam ellen. A fő probléma az, hogy a magyar gazdaságban nincs meg a strukturális növekedési fordulat esélye. Ez egyébként az MNB inflációs jelentésében is feketén-fehéren benne van, a potenciális növekedési ütemünk ugyanis nulla százalék. Mi több, a második negyedévben az exportnövekedés is negatív volt. A beruházás és a fogyasztás emelkedett, de az meg az állami költekezés következménye. Jelen pillanatban a magyar gazdaság valójában lefelé megy. És valóban, ezért is nehéz elhinni, hogy hirtelen megjelenik az a sok száz kisvállalkozó, aki jól hasznosítja majd a kihelyezett olcsó állami hitelt. A kétely tehát bennem is erős, de egzakt módon bizonyítani egyelőre nem tudom, hogy ez miért rossz. Elolvasom a már többször megidézett konferencia anyagát, és elbizonytalanodom: lehet, hogy mégis én látom rosszul, és az állam vezetésével valóban egy óriási fellendülés előtt állunk.
MN: A kritikusok kockázatokról beszélnek, elemzésekre, tapasztalatokra hivatkoznak. A jegybank növekedési hitelprogramja mögött milyen kockázatelemzés áll? Mert mi például a nemzeti bank anyagaiban nem találtunk erről információt. Ha nem néztünk félre valamit nagyon, akkor adódik a kérdés: mennyire életszerű az, hogy egy banki hitelprogram nem számol kockázatokkal?
KJ: Nagyon nem életszerű, és arra utal, hogy az egy voluntarista program, ami pusztán azon alapul, hogy mivel én azt akarom, hogy sikerüljön, ezért sikerülni is fog. Soha nincs kockázat nélküli program. De ettől akár még össze is jöhet: amikor az új jegybanki vezetés a kamatcsökkentésbe vágott, nem gondoltuk volna, hogy ennyire simán le lehet menni 3,2 százalékig, a kockázatokra ugyanis a legkisebb figyelemmel sem voltak. Igazából a döntések mögötti mentalitás a legijesztőbb, hogy a kockázatokról egyszerűen tudomást sem vesznek. A nemzeti banki alelnökségről lemondó levelemben is arra hivatkoztam, hogy az a mód, ahogyan a döntéseket előkészítik és ahogyan azok megszületnek, borzasztóan nagy tragédiához vezethet. Viszont kétségtelen, a vágtató ló is lebeghet a szakadék fölött, majd át is ugorhatja. Ezért sem akarom azt sugalmazni, hogy a növekedési hitelprogram egy eleve kudarcra ítélt program. És ezért merem kijelenteni azt is, hogy az isteni kegyelem a növekedési hitelprogramot is megmentheti.
