Interjú

Jaksity György: „Egy Horthy–Kádár keveréket kell megalkotni a politikában, mert az működik”

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2019. április 15.

Belpol

A magyar gazdaság növekedése valóban jól mutat, de a rossz kormányzati döntések miatt az ország lemaradása mégis nőtt Európához képest. Ráadásul a mostani növekedésről is kiderülhet, hogy mennyire törékeny, ha valóban lelassul a világgazdaság a következő években.

Magyar Narancs: A kormány a gazdaság jó teljesítményével kampányol, még Orbán Viktor évértékelő beszédében is rendre előjött a téma. Valóban ennyire jól teljesítünk?

Jaksity György: Valóban évek óta tart a gazdasági növekedés, a folyó fizetési mérleg pozitív, az államháztartási hiány 3 százalék alatt van, csökken az államadósság. Jelentősen leépült a külföldi adósság mind az állami, mind a magánszektorban, és mára a pénzügyi szektor is egészségesen működik, így a hitelezéssel sincsenek problémák. De a világ nagy részén is rendben vannak ezek a mutatók. Az már magyar sajátosság, hogy az elmúlt években többször előfordult, hogy a növekedésünk meghaladta sok más ország bővülését.

Ennek egyik oka, hogy mi jobban megszenvedtük a válságot, a nagyobb visszaesést pedig rendszerint dinamikusabb növekedés követi. Emellett Magyarország az egyik legnagyobb haszonélvezője az európai uniós támogatásoknak, vagy legalábbis az lehetne. A csatlakozás óta mintegy 50 milliárd euróról beszélünk, ami minden évben a magyar GDP több százalékát kitevő ingyenes vagyonjuttatást jelentett. Az más kérdés, hogy ezt a pénzt a régióban a legrosszabbul mi használtuk fel.

MN: Azért, mert nem hatékonyan költöttük el, és olyan beruházásokra is költöttünk, ami kifejezetten káros a gazdaságra?

JGY: Az egyik alapvető kérdés, hogy az uniós támogatások mennyire segítik az EU kevésbé fejlett tagországainak a felzárkózását. A mostani rendszer ugyanis jobban emlékeztet segélyezési tervre, mint egy gazdaságfejlesztési programra, ezzel pedig akár ronthatja is a segíteni kívánt ország versenyképességét például azzal, hogy mesterségesen felértékeli az adott ország valutáját. Az uniós pénzek nagy részét ráadásul infrastrukturális beruházásokra lehet csak elkölteni, ami nagyon áttételesen növeli a versenyképességet vagy járul hozzá a hosszú távú bővüléshez.

Nem egyértelmű tehát az uniós támogatások megítélése. Az viszont jól látszik Magyarország esetében, hogy nagyságrendileg pont annyival sikerült csökkenteni a külföldi adósság mértékét, mint amennyi transzfer érkezett az Európai Uniótól. Ez pedig nagyon fontos lépés volt, hiszen a 2008-as válság idején épp a nagy külföldi kitettség okozta a legkomolyabb problémákat – és független attól, hogy amúgy mennyire hatékonyan használtuk fel a támogatásokat.

MN: A magyar gazdaság növekedése mennyire stabil? A magyar GDP több mint felét külföldi tulajdonú vállalatok állítják elő, elsősorban az autóiparban.

JGY: A magyar növekedést alapvetően meghatározzák az uniós támogatások, jól látható, hogy a lehívások üteme mennyire rángatja a GDP-t. Ez külső adottság, hiszen az uniós költségvetésnek, a pályázatok kiírásának, megvalósulásának megvan a maga ritmusa. Ezt a hullámzást próbálja valamennyire kiegyenlíteni a magyar gazdaságpolitika.

Jaksity György

Jaksity György

Fotó: Németh Dániel

A külföldi vállalatok szerepe az európai gazdasághoz való kapcsolódásunk második szintje. Hosszú távon ennek a gazdasági együttműködésnek a minősége sokkal fontosabb, mint az uniós transzferek mennyisége. Magyarország mára szervesen betagozódott az európai értékláncba és ezen keresztül a globális kereskedelembe. A Mercedes vagy az Audi világszerte értékesíti a legalább részben Magyarországon előállított termékeit. Ebből következően a sérülékenységünk attól függ, hogy mekkora a szerepe ezeknek a nemzetközi cégeknek a magyar gazdaságban, illetve hogy ők mennyire kiszolgáltatottak a világgazdaság állapotának. Ez a függőség meglehetősen nagy. Az egész Európai Unió szerkezeti nyitottsága viszonylag alacsony volt a válság előtt, az utóbbi években azonban jelentősen megnőtt, tehát nemcsak a magyar, hanem az európai gazdaság sérülékenysége is nőtt. Ha egy recesszió vagy egy kereskedelmi háború miatt visszaesik a globális konjunktúra, akkor ez a visszaesés egész Európát érzékenyen érinti.

MN: Az sem mindegy, hogy milyen szinten tagozódunk a globális értékláncba. Úgy tűnik, Magyarország már az oktatással is az összeszerelő ipart akarja kiszolgálni munkaerővel, annak pedig viszonylag alacsony a hozzáadott értéke.

JGY: Nem csak a mostani, a korábbi kormányok is jellemzően azt gondolták, hogy Magyarországnak összeszerelő üzemmé kell válnia. Míg azonban a 90-es években ez elkerülhetetlen fejlődési lépcsőfok volt, addig a 2000-es években újra kellett volna gondolni ezt a modellt. Csakhogy még a mostani kormányzat is megragadt ebben a szemléletben. Magyarország adottságai már az uniós csatlakozáskor jobbak voltak annál, hogy csak az Európai Unió összeszerelő üzeme legyen, de még ez is jobb, mint ha ezek a gyárak sem lennének itt. Azt nehéz megmondani, főleg évtizedes távon gondolkodva, hogy milyen stratégia és milyen oktatáspolitika lenne az igazán jó. Néhány évtizede jobban lehetett előre látni, ma viszont azt is nehéz előre megmondani, hogy milyen típusú munkaerőre lesz szükség akár öt év múlva.

MN: Épp emiatt kellene kompetenciákat tanítani és rugalmasságra nevelni, nem pedig a szakképzést erősíteni és a felsőoktatást szűkíteni.

JGY: A legfontosabb talán az lenne, hogy megerősítsék a gyerekekben a tudás megszerzésére irányuló vágyat, de ahogy látom, a magyar oktatási rendszer ennek sokszor az ellenkezőjét teszi. Létező dilemma, hogy adatokra épülő, azokat vizsgaszerűen visszaadni képes tudásra van-e szükség, vagy inkább gondolkodásra, analitikus szemléletre való képességet kell-e az oktatási rendszernek átadni. Az biztos, hogy nincs tökéletes modell, amit ha átvesz Magyarország, akkor megoldódnak a problémái. Minden diákból más módszerrel lehet a legjobbat kihozni, ezért valamilyen módon a szabadságfokokat kell nyitva tartani, hogy legyen lehetőség a választásra.

Most azonban az oktatásban – ahogyan az egészségügyben is – a választás gyakorlatilag két opcióra szűkül: van egy nagyon alacsony színvonalú, államilag finanszírozott, így sokak számára elérhető szolgáltatás és egy másik, valószínűleg magasabb színvonalú, amit azonban csak a tehetősek érnek el. Ez viszont hozzájárul a társadalom polarizálódásához, ami mindenképp káros. A világ legboldogabb, legversenyképesebb, legjobb oktatással, legjobb egészségüggyel rendelkező, legstabilabb demokráciái alapvetően alacsony polarizáltságú társadalmak. Ugyanakkor, a közvélekedéssel ellentétben, a magyar nem tartozik a nagyon polarizált társadalmak közé a jövedelmek eloszlása alapján.

MN: Régebben az volt a Fidesz gazdaságpolitikai elmélete, hogy a középosztályt kell megerősíteni, mert az ő fogyasztásuk húzza magával az egész gazdaságot.

JGY: Minden politikai szereplő a középosztályt szeretné erősíteni, hiszen ez a legnagyobb szavazói bázis, ebben a jelenlegi kormány is teljesen koherens.

MN: De ha nem akarjuk, hogy szétszakadjon a társadalom, akkor segíteni kell az alsóbb rétegeket is.

JGY: A Fidesz kimozdította a szociálpolitikát a jövedelmi transzfer világából és átrakta a munkajövedelmek és az adózás világába. Elég határozottan munkavállalásra akarta motiválni az embereket, ezt a célt szolgálta a közmunkaprogram és a különböző adókedvezmények bevezetése is. Ez, ha lehet is vele vitatkozni, alapvetően nem helytelen gondolkodás. Az viszont hiányossága e modellnek, hogy azokon nem segít, akik önhibájukon kívül nem találnak munkát. Ezzel valóban hozzájárultak a társadalmi polarizáció növekedéséhez. Az, hogy az állam adjon munkát az embe­reknek, nem volt rossz gondolat a válság utáni munkanélküliség idején. Csak az eleve rosszul tervezett program bent ragadt a rendszerben, és az ország több területén a vállalatok azért nem találnak munkavállalókat, mert sokakat lefoglal a közmunka. De sok olyan ember is van, aki a hosszas munkanélküliség és közmunka után már nem is tudna valódi munkát végezni.

MN: A munkaerőhiányra válaszul született meg a rabszolgatörvény. Milyen más megoldást lehetett volna találni erre a problémára?

JGY: Elsősorban nem kell padlógázzal nyomni a gazdaságot. Ezt már meg lehetett volna tanulni a ’90-es és a 2000-es években is, de most majd megint megtanuljuk. A józan gazdaságpolitika anticiklikus: amikor jól megy, akkor a fiskális és a monetáris politika is inkább hűti a gazdaságot. Részben azért, hogy ne hajtsa túl, és akkor elkerülhetők a munka­erőhiányból vagy a kapacitás­hiányból eredő problémák. Másrészt ilyenkor lehet tartalékokat képezni arra az időszakra, amikor rosszabbul megy: olyankor az anticiklikus gazdaságpolitikának éppen hogy expanzívnak kell lennie.

false

 

Fotó: Németh Dániel

A kormánynak a hiányt növelve többet kell költenie, a jegybanknak pedig csökkentenie kell a kamatot, és bevetni olyan ösztönzőket, mint amiket az elmúlt években valósított meg a Magyar Nemzeti Bank a hitelezés javítására. Ezek a tankönyvi minimumok, de a politika másképp működik. 2018 választási év volt, a kormány mindent csúcsra járatott, most kicsit vissza kell venni. A gond az, hogy a munkaerőpiac, a beruházási ciklusok nem egyik évről a másikra reagálnak, ha a gazdaságpolitika szeretne lassítani.

MN: A kormányban is lassulástól tartanak, Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter arról beszélt, hogy gazdaságvédelmi prog­ramot készítenek.

JGY: Ez éppen zajlik is, a 2019-es költségvetés visszafogottabb, és a kormány is lassuló növekedést vár. De ezek a lépések csak később fejtik ki hatásukat, a budapesti ingatlanpiac nem tudja, mennyi a költségvetési deficit; aki elkezdett építeni egy társasházat, az be akarja fejezni. Most kezd kialakulni az a helyzet, hogy már mindenkinek fáj. A vásárló nem tudja kifizetni a lakásárakat még a különböző kedvezményes konstrukciókkal sem. A kivitelezők is nehéz helyzetben vannak, mert ki kell fizetniük az embereket, akik azt mondják, hogy elsétálnak a szomszéd építkezésre, ha ott többet ajánlanak nekik.

Ez az irodaház is így épült, amiben ülünk. Itt a biztonsági őrök nem arra vigyáztak, hogy ne lopják el az építőanyagot, hanem hogy napközben a munkások ne menjenek át egy másik építkezésre. Ez a helyzet óriási bizonytalanságot mutat, és mindenki emlékszik 2008-ra, hogy hogyan lehet egyik pillanatról a másikra egy fantasztikus növekedést mutató helyzetből hirtelen a szakadék szélére kerülni.

MN: Oda fogunk kerülni?

JGY: Sem Magyarországon, sem a világgazdaságban nincs ma olyan mértékű kockázat, mint akkor a túlfűtött hitelezés miatt volt. Ma több kisebb vagy közepes kockázat van, de az természetes folyamat, hogy a hosszú fellendülést visszaesés követi. Sok a jele annak, hogy a mostani felívelő időszak a végéhez közeledik a világban, és ettől mi sem tudjuk függetleníteni magunkat. A kérdés az, hogy jól felkészültünk-e.

MN: És mi a válasz erre a kérdésre?

JGY: Az elmúlt években az államháztartás strukturális egyenlege folyamatosan romlott. Ezt pozitívan kellett volna tartani, mert gyakorlatilag ez az a tartalék, amihez válság idején nyúlni lehet – de ez átment negatívba. Idén viszont már elkezdett tartalékot képezni a kormány. Ugyanez történik a monetáris politikában. Magyarország az egyetlen olyan feltörekvő ország, ahol az egynapos lejáratú jegybanki betét kamatlába negatív. Nagy Márton MNB-alelnök januári szavai már arra próbálták felkészíteni a piacot, hogy ha az infláció úgy alakul, akkor arra a jegybank reagálni fog. De nincs könnyű helyzetben.

MN: Miért?

JGY: Ami a 2000-es években az árfolyam volt, az ma a forintkamat. Akkor a sérülékenységet a nagymértékű devizaadósság miatt az árfolyam jelentette: ha elszállt a forint árfolyama, akkor az az államháztartást és a magánszektort is nagyon érzékenyen érintette, és a hitelezésen keresztül az egész gazdaságot magával tudta rántani. Ma a deviza helyett inkább forintban vagyunk eladósodva, arra pedig a kamat van hatással. Nagyon nem tenne jót a gazdaságnak, ha a forintkamatokat jelentősen emelni kellene.

MN: Januárban viszont a mag­infláció meghaladta már a célként kitűzött 3 százalékot. De azért is emelni kellene a kamatot, hogy egy lassulás esetén tudjon lazítani a jegybank.

JGY: Azt a luxust nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak azért emeljünk kamatot, hogy aztán legyen hova csökkenteni. A kamatemelés előtt több olyan lépés van, amit a jegybank megtehet a piacok befolyásolására. Ilyen a verbális intervenció: az MNB-nek egyértelműen kell kommunikálnia a piacok felé a szándékait. Ugyanakkor az MNB-ben is tisztában kell lenni azzal, hogy melyik lépésére hogyan reagál a piac. Most a jegybank jelezte, hogy szükség esetén hajlandó szigorítani az elmúlt években megszokott laza politikáján. Az első lépés azonban nem az irányadó kamat emelése lesz, a deviza­swapok és a kamatfolyosó változtatásával is lehet alakítani a forintlikviditást.

MN: Részben az elmúlt években alacsonyan tartott kamat miatt jelentősen gyengült a forint árfolyama.

JGY: A hozamszintek és a devizaárfolyam között van egy erős kapcsolat, de ez a kapcsolat nem mindig egyértelmű. A válság után semmilyen gazdaságpolitikának nem lehetett célja, hogy mindenáron erősen tartsa a forintot. Miután leépült a nagy külső adósság, az árfolyam már kevésbé volt fontos. A forint folyamatos gyengülése volt ráadásul az egyetlen olyan eszköze a kormánynak, amivel valamennyire javítani tudott az ország versenyképességén.

MN: A versenyképességünk még mindig nagyon rossz, a World Economic Forum listája szerint az unióban csak Romániát, Bulgáriát és Görögországot előzzük meg. Leginkább az intézményrendszer minősége húzza le Magyarországot, ennek javítására pedig még csak törekvés sincs.

JGY: A 2000-es évek eleje óta folyamatosan csökken Magyarország versenyképessége, és ez 2010 óta felgyorsult. A magyar gazdaságpolitika soha nem volt progresszív, a döntéshozókból mindig hiányzott a merészség, a képzettség és annak ismerete, hogy mi történik a világban. A kormányok négyéves ciklusokban gondolkodnak, pedig egy jó oktatási vagy egészségügyi rendszer kialakításához évtizedekre van szükség.

Ezek hiányához jöttek 2010 után a jogállamisághoz, a korrupcióhoz, az igazságszolgáltatás függetlenségéhez köthető problémák, amik jelentősen rontottak az ország versenyképességén. A versenyképességi lemaradás jól látszik a gazdasági fejlődésben is: a tavalyi robusztus növekedés ellenére is alacsonyabb a dollárban kifejezett bruttó hazai termékünk szintje, mint a válság előtt volt az eurózóna országaihoz képest. Vagyis egy évtized távlatából Magyarország lemaradása nem csökkent, hanem nőtt Európához képest.

MN: Mely országokhoz érdemes egyáltalán hasonlítani Magyarországot? A visegrádi országok adják a mércét, vagy már inkább Románia és Bulgária?

JGY: A World Values Survey vizsgálata szerint Magyarország lakói értékválasztásai alapján jóval közelebb állnak az Észak-Balkánhoz, mint Európa többi részéhez. Ez pedig még az oktatásnál és az egészségügynél is mélyebb, sokkal hosszabb történelmi folyamatok eredménye, és sajnos ezt a politika konzerválja. Egy retrográd, gazdasági és társadalmi értelemben konzervatív politikai erőnek nem érdeke a progresszívan gondolkodó, fejlett társadalom, mert az nem lesz partnere a politikájában.

A magyar társadalom magáénak vallja az 1920-as, 30-as évek bizonyos ideológiai elemeit, noha Európa ezt minden szempontból meghaladta. Ha a társadalompolitikai elvárások a Kádár-rendszer értékválasztásaira hajaznak, akkor nagyon nehéz egy progresszív politikát megvalósítani. Akkor egy Horthy–Kádár keveréket kell megalkotni a politikában, mert az fog működni. És működik is.

Figyelmébe ajánljuk