Münchhausen-effektus (Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazg

szerző
Miklósi Gábor
publikálva
2003/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Ha meg szeretném tudni, hogy ki jelentett rólam a múlt rendszerben, mennyit kell várnom a válaszra?

Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója

Ha a koalíciónak sok mindent nem sikerült is beváltani a D-209-es botrány lehűtésére beígért teljes információs kárpótlásból, az vitathatatlan előrelépés, hogy az érintettek ma már legalább azt megtudhatják, ki jelentett róluk a múlt rendszerben. A Történeti Hivatal (TH) utódaként áprilistól létrehozott Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁSZTL) néhány hete kinevezett vezetőjét az új törvényről, a szabályozás végrehajtásáról, az intézmény kibővült feladatköréről kérdeztük.

Gyarmati György: Két részre kell osztani a kérdést. Ha most jön be, többet kell várakoznia, mint amikor folyamatosan üzemelt a TH. Akkor általában három hónapon belül első választ tudtunk adni, hogy találtunk-e valamit. Most ez azért hosszabbodik meg, mert a TH április 1-jével megszűnt, de először az addig folyamatosan beérkezett kérelmeket, tehát a hivataltól megörökölt restanciát kell ledolgoznunk. Ennek a 800 kérelemnek a felkutatása, az értesítés 4-5 hónapot mindenképpen igénybe vesz. Ha maga most ad be kérelmet, megígérhetem, hogy csak az őszi hónapokban kap előzetes választ.

MN: A régi kérelmeket is az új szempontok szerint dolgozzák fel?

GYGY: A törvény április 1-jével cezúrát húz. Azoknál a kérelmeknél, amelyeket április 1. után kezdtünk el feldolgozni, már az új jogszabály szerint járunk el.

MN: Az őszi értesítésem milyen mélységű vizsgálat alapján történik?

GYGY: Az őszi csak az első körös értesítés lesz. Ellentétben a (volt NDK állambiztonsági múltját feldolgozó - M. G.) Gauck-hivatallal, ahol a kapott pozitív vagy negatív válasszal a kérelem mint hivatali ügylet letudódott, mi a korábbi kérelmeket másfél évenként automatikusan újrakutatjuk. Ennek az az oka, hogy az iratok belső feldolgozásában a mintegy 3,5 millió lapnyi iratunknak még csak egy töredékét ismerjük. Mondok egy anonim példát: 1997 decemberében egy bizonyos kérelemre kiadtunk 28 oldalt. A 2002-es újrakutatáson ugyanarra az emberre 480 oldalt találtunk; más helyről kerültek elő adatok. Ilyenkor az eredeti kérelem alapján megvan az illető neve, és értesítjük, hogy találtunk önről x oldalt, kíván-e azzal is megismerkedni. Más kérdés, hogy az illető él-e még, vagy hogy megtaláljuk-e azon a címen.

MN: Hol tartanak az iratfeldolgozásban, és mikor érnek a végére?

GYGY: Ehhez előbb el kell mondanom, hogy az ÁSZTL-t nem az különbözteti meg a többi levéltártól, hogy itt titkokat, titkosszolgálati iratokat őrzünk. A fő különbség az őrzött és az érdeklődő közönség által keresett információk sajátosságaiban van. Ha bármelyik levéltárban leadja a kutatási témáját, kap egy irdatlan irattömeget, hogy abban szabadon kutakodjon. Itt viszont különleges adatokra kíváncsi a közönség. Nálunk minden egyes oldalon akad átlagosan 12 név. Ehhez a 12 névhez rendelődik további 20 különleges adat oldalanként: gondoljon bele, hogy ez mit jelent 3,5 millió oldalra nézve. A kinevezésem napján arról tájékoztatott a házelnök asszony, hogy a szolgálatok 12 millió oldalt vélelmeznek átadni. Ezt az összesen több mint 15 millió oldalt szorozza be oldalanként 30 információval. Válaszoljak, hogy mikor lesz meg a teljes körű feldolgozás? Maga is és a most egyetemre járó, frissen ide kerülő levéltáros, történész kollégák is nyugdíjasok lesznek, én már rég el leszek temetve, de a teljes körű feldolgozás még mindig nem lesz kész.

MN: A Gauck-hivatal miért tud már most végleges választ adni?

GYGY: Az NDK közel húszmilliós ország volt, a Gauck-hivatalt 2200 fős munkatársi gárdával hozták létre. Magyarország tízmilliós népességű, a TH ehhez képest 79 fővel jött létre. A TH-t ráadásul a III/III-as iratanyag kezelésére hozták létre, a 2003. évi III. törvény viszont kimondja, hogy az ÁSZTL a teljes III-as főcsoportfőnökség, tehát a külső elhárítás, külső hírszerzés, katonai elhárítás és katonai hírszerzés adatait is kezelje. A gyűjtőkörünk és az iratállományunk nagyon jelentősen megnő, valamint a feldolgozási kötelezettségünk is, hiszen nyilván e területekre is érkezni fognak kérelmek. A TH elhelyezési és feldolgozói, munkatársi kapacitását viszont nem erre hozták létre. Jelenleg ott tartunk, hogy azt sem tudjuk, fizikailag hová tesszük majd az iratokat.

MN: Van ígéretük a létszám, a kapacitás bővítésére?

GYGY: Én csak azt tehetem, hogy az ÁSZTL-t felügyelő házelnök asszonynak jelzem, a ránk háruló megszaporodott kötelezettségek miatt mire van szükség. Ha meg akarunk felelni a törvény előírásainak, számottevő raktározási és feldolgozói kapacitásnövekedésre van szükség.

MN: A 2003. évi III. törvény, ami létrehozta az ÁSZTL-t, érdemi változást hozott az információs kárpótlást igénylő állampolgár szempontjából: ha az illető a lehetőségre álló adatok alapján teljes bizonyossággal azonosítható, akkor a korábbi megfigyelt megismerheti az őt besúgó, feljelentő, róla információt szolgáltató személy nevét. Abszurd viszont, hogy a például velem együtt elítélteknek még a nevét sem tudhatom meg.

GYGY: Itt, ha akarom, egy előre- és visszalépés van a megismerhetőség folyamatában. A hivatalról szóló eredeti törvény ugyanígy rendelkezett: egy telefonlehallgatás esetén a kérelmező mindazt megkaphatta, amit ő mondott, de annak a válaszait, akivel beszélt, nem. Ezt a 2001. évi törvénymódosítás szerencsére korrigálta. Most előállt egy olyan helyzet, hogy ha egy bírósági eljárásban szembesítettek két embert, akik együtt lettek elítélve, mindegyikük csak a maga adatait kaphatja meg. Ez egy olyan irracionális előírás, amit, azt hiszem, józan ésszel továbbra is lehetetlen, illetve komolytalan lenne érvényesíteni. De megfordítom a dolgot. A probléma arról szól, mint a napokban újra vitát kiváltó eutanáziatörvény: hogy egyenértékű jogok versengenek egymással. Itt a rám vonatkozó információhoz való alapjog és a másik személy információs önrendelkezési joga ütközik.

MN: Mit tehetnek ilyenkor?

GYGY: Az ilyen eseteket szerintem csak úgy lehet normálisan kezelni, ha az érintetteknek, akik nyilván tudják egymásról, hogy kik, azt mondanám: a törvény szerinti eljárás komolytalanná teszi az adatszolgáltatást. Azt gondolom, hogy az új levéltárnak is az a feladata, hogy a jelenlegi törvényben is megtalálható anomáliákat összegyűjtsük és újra a törvényhozó elé tárjuk, mert az ilyen suta paragrafus nehezíti a törvény szellemének érvényesítését, ellentmond a miniszteri előterjesztésben megfogalmazottaknak, és csorbítja az információs kárpótlást. De ne felejtsük el, hogy 1996 után is bő négy évre volt szüksége a TH-nak, hogy a működéséről szóló törvényeket korrigálják.

MN: A törvény talán legneuralgikusabb pontja az iratminősítés. Mi történik, ha a szolgálatok valamelyike titkosnak minősít egy iratot?

GYGY: A szolgálatok most kezdik el érdemben felülvizsgálni, átadni a levéltárnak az irataikat. A felméréseket nekik maguknak kell elvégezniük. Amit a szolgálat átad ide, annak nagy részére nem mondja, hogy titkos, tehát a minősítését már elveszítette. Abba, hogy mit adnak ide, a levéltárnak semmilyen beleszólása nincs: erre hozták létre az iratátadást felügyelő bizottságot. Ez a bizottság megismerheti, hogy mije van a szolgálatnak, mit ad át, és miután én csak a végterméket kapom, ez a vita első körben a bizottság kezében összpontosul.

MN: Miután nincs iratmegbontás, egy kötetben lehetnek olyan iratok, amelyek elveszítik a titkos minősítést, és két-három olyan oldal, amelyekre meg fenntartják.

GYGY: Itt valóban kialakulhat vita, csak ezzel van egy probléma. Én és a kutatótársaim is ezen iratokból dolgozunk, és a már szabadon kutatható iratoknak szeretnénk először a végére érni. Ezeknek az iratoknak mintegy 8-10 százalékát dolgoztuk fel eddig. És ebből a töredékből írjuk meg a Rákosi- és a Kádár-korszakot, a politikai rendőrségek történetét. Ha eljutunk a szabadon kutatható mondjuk 98 százalékig, akkor valószínűleg teljesebb lesz a képünk. Aránytalanságot érzek azonban abban, hogy csak azt a 2 százaléknyi, még esetleg a minősítését megőrzött iratot akarom látni, mert a korszak megismerhetősége, megírhatósága biztosan abban van eldugva, anélkül, hogy végignéztem volna a 98 százalékot. És ezt nem mint levéltárvezető, hanem mint 25 éve gyakorló kutató mondom.

MN: Ha mégis előfordul, hogy egy irat minősítését problematikusnak érzik, akkor mit tehetnek?

GYGY: A levéltár titokőrző, de nem titokbirtokos. A titok birtokosa egyedi kérelemre engedélyezheti kutatóknak az államtitoknak minősített iratok megismerését is. Az ilyen kérelmekről a levéltár kuratóriuma dönt, a szolgálat pedig azt szabhatja meg, hogy a kutató a megismert titkos adatot nyilvánosságra hozhatja-e. Előfordulhatnak vitás kérdések, a kutató mondhatja, hogy nem ért egyet a szolgálat nemleges döntésével, és ilyenkor a bírósághoz fordulhatok. A törvény tehát két helyen is beiktat bírói fórumot a vitás kérdések eldöntésére: a bizottsági átvétel és a kutatási procedúra esetében. Ez nehezítés, korlátozás, de nem érzem demokratikus deficitnek, csak lassításnak.

A magyar rendszerváltás sajátossága, hogy hét évig nem rendeztük érdemben törvényileg az előző rendszer hagyatékát. Az első hét év lázas semmittevését a második hét év máig tartó lázas kapkodása követte. Ha háromévente ugyanazt a kérdést gyökeresen más paragrafusok alapján kell kezelnem, az a jogbiztonság szempontjából igencsak problematikus. Németországban hogyan született meg a törvény? A "jó" németek csináltak egy törvényt a "rossz" németeknek. Nekünk nem volt "jó" Magyarországunk, mi, hogy német példánál maradjak, a Münchhausen báró effektusban vagyunk: a hajunknál fogva húzzuk ki magunkat ugyanabból a helyzetből.

MN: Az állampolgárok a részben a politikai osztály gyengesége, részben a jogalkotói következetlenség miatt kialakult információs önrendelkezési hiányhelyzetben egyrészt jogosan bizalmatlanok a szolgálatokkal szemben, másrészt megfogalmazhatnak egy olyan elvárást önök felé, hogy képviseljék az érdekeiket.

GYGY: A kérdése egyben állásfoglalás is, ami szíve joga. A TH jogutódaként az ÁSZTL nem a szolgálatok cinkosa. A szolgálatok által átadott iratmennyiséget én a múlt részének tekintem. Szeretném, ha a múlt kikerülne az aktuálpolitikai csatározások viharfelhője alól. Nem a szolgálatok korlátozása a problematikus, hanem a törvény azon paragrafusai, amelyek iszonyatosan nehézkessé teszik az információs kárpótlás nyújtását, a már említett alapjogok, jogosultságok miatt, melyek egyazon törvényben előírt feladat kapcsán konkurálnak egymással.

MN: Mit gondol arról, hogy megismerhetem, de nem hozhatom nyilvánosságra a rólam jelentő hálózati személy nevét?

GYGY: Ezt kérdezze a törvény alkotóitól, az első jelentésemben én is meg fogom kérdezni.

MN: Az is az új jogszabály előírása, hogy ha a hálózati személy közszereplő, nem ismerhetem meg automatikusan a kilétét.

GYGY: Igen, az is egy bírósági procedúra. Köztisztviselőként nem bírálom a törvényt, de a végrehajtás szempontjából, a korszak kutatójaként vélelmezek némi jogalkotási pongyolaságot. Azt gondolom, hogy a jogalkotó ezt időhatárokhoz szándékozta kötni, tehát az 1990. január után is közszereplőnek minősülő személyekre értette. Ez azonban kimaradt a végső változatból, így most még az 50-es évekbeli járásititkár-jelöltet is nyilatkoztatni kell, hogy hozzájárul-e a neve kiadásához.

MN: Esterházy Péter a Javított kiadás című könyve elején leír egy jelenetet, ami ebben a szobában játszódott le néhány éve. Az ön elődje, a TH akkori vezetője átadta az írónak azt a paksamétát, amit az ő "kutatóként", a családtörténete feldolgozásához beadott kérelmére állítottak össze. Esterházy elbeszélése szerint Markó György olvasta az iratokat, vagy legalábbis tudta, hogy nagyjából mit tartalmaznak. Ez a jelenet lejátszódhatna ma ugyanígy?

GYGY: Mire gondol?

MN: Egyrészt arra, hogy minden tehetséges, de mondjuk kevésbé ismert, fiatal író megkapta volna-e azt a kutatási lehetőséget, amit Esterházy, továbbá arra, hogy mennyire szokásuk az itt dolgozóknak nem csak a kötelező adatvédelmi szempontból előolvasni a kiadott iratokat.

GYGY: Az új törvény értelmében már nem a levéltár dönti el, hogy ki minősül kutatónak, hanem a kuratóriumi testület. Ebben az értelemben nem fordulhat elő.

MN: Elolvasná azt az iratcsomót, amit egy ismert ember kérésére állítottak össze?

GYGY: Ha öt év múlva megkérdezi, akkor tudok majd erre válaszolni, erre most még nincs precedens. Tudom, arra gondol, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek. Nekem nem funkcióm és nem feladatom, hogy ezzel foglalkozzam. Egy dolgot azért bevallhatok. Arra volt példa, hogy a kezembe került egy olyan dosszié, amiről tudtam, hogy valamelyik kollégám kutatása szempontjából érdekes lehet. Felhívtam, és mondtam, hogy adjon be rá kutatási kérelmet, aztán a levéltáros kollégáim még további dossziékat bányásztak elő neki. És el tudok képzelni olyan esetet is, hogy behívok valakit, mielőtt odaadnék neki dokumentumokat. Ha Zöld Sándor volt belügyminiszternek - aki 1951-ben kiirtotta a családját, majd öngyilkos lett - lennének leszármazottai, és érdeklődnének, behívnám őket, és megkérdezném: elég erős idegzetűek-e, hogy az exhumálás sokkoló képeit megnézzék.

Miklósi Gábor

szerző
Miklósi Gábor
publikálva
2003/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra