Állami ünnepek
 Fotó: MTI – Soós Lajos | |
A legnagyobb problémánk az, hogy március 15-ét és október 23-át mind a mai napig nem tudjuk úgy ünnepelni, mint egy szabad ország. Mentalitásban ebben is a szocializmusban maradtunk: iskolásan, pedánsan, szabályosan megyünk ezeknek a különben alapos büszkeségre okot adó napoknak. Öröm és buli helyett komolykodó és unalmas beszédek, vigyázzállás, passzivitás, rutin. Annak, hogy ez az ország a hétköznapjait még mindig az iskolapadban tölti a felszabadult és felelős viselkedés helyett, nyilván sok oka van, de a poroszos seggfejkedés mégis kiemelkedik közülük. Ez pedig már az óvodában kezdődik, sőt az iskolában sem ér véget. Hiszen állami ünnepek minden évben vannak.
Díszkő, díszburkolat
A díszkőben nemcsak az a rossz, hogy csupán két ékezet választja el a diszkótól (ám erről nem tehet), hanem az is, hogy nagy mennyiségben, utcák, terek felújításakor kábé úgy fest, mint a nyolcvanas évek összes vasárnapja. Szürke, fantáziátlan, és nem akar vége lenni. Budapest az utóbbi években díszkőbe borult, ami két dolgot jelenthet: vagy senkinek nincs ízlése az illetékes döntéshozók közül, vagy van, de léteznek magasabb szempontok.
Foci
Bárki bármit mond, a magyar futball Mohácsa nem Amszterdamban, Irapuatóban, Marseille-ben, Bernben volt, nem bizony. 1953. november 25-én, Londonban ért véget a magyar labdarúgás egy nyertes, barátságos meccsel. Azóta csak égünk és mutogatunk vissza a Wembley stadionra, és ahogy telik az idő, úgy égünk és mutogatunk vissza egyre inkább. De most, hogy már annyi szép szobrot felavattak Puskás Öcsiről, a miniszterelnöknek meg saját focipályája van a kert végében, tényleg abba kell hagyni ezt az egészet. Mert most már nem csak az eredményeinken röhög az egész világ.
Helyesírás
Próbálkoztak a nyelvészek apróbb korrekciókkal – hiába. Nem sikerült élhető helyesírást kialakítaniuk. Akkor viszont hagyjuk az egészet a búsba, ne utáltassuk meg a gyerekekkel az írást már az iskola legelején, ne legyen társadalmilag megbélyegzett az, aki „mekken” egy kenyeret, ne szenvedlyen tovább népünk. Legyen a helyesírás sznobéria, úri passzió, ne pedig kötelező teher.
Közszolgálati média
 Fotó: MTI | |
A rendszerváltás előtt és után is sok kiváló műsor készült, és sok kiváló szakember dolgozott a közmédiában. Ezek azonban nem tudják feledtetni, hogy az állami tévé és rádió mindig az aktuális kormány befolyása alatt áll, és ami még ennél is fontosabb: kevesen nézik, és borzasztóan sokba kerül. Az elmúlt három évben pedig azt is láthattuk, hogy a közmédia egy igazán gátlástalan hatalom kezében milyen pusztító fegyverré válhat.
Köztéri szobrok
Köztéri szobrok ott mutatnak jól, ahol a kreativitás, a korszellem a nyerő. Nos, Magyarország sohasem tartozott az ilyen helyek közé. Itt az elmúlt százötven évben a nagyszabású a pitiánerrel, az egyetemes a provinciálissal, a kreatív a közhelyessel párosodott, és különösen igaz ez olyan látványberuházások esetében, amilyen a szoborállítás. Itt minden időben a hatalom birtokosai (kormány, párt, kormánypárt, kisebb kaliberű munkáknál tanácselnök, polgármester) döntöttek, a művész legfeljebb jó kezű kismesterként lehetett közreműködő. Sokan ezzel indokolják a 20. század nagy szobordöntögetéseit és/vagy -eltávolításait. (19, 45, 49, 56, 89 – mi lenne, ha megjátszanánk lottón?) Lehet, hogy így van, de őszintén szólva lenne itt bőven tennivaló. A jó ízlés nevében.
Játékfilmek
A magyar film senkit nem érdekel, aki mégis nézi, lelkesen utálja. 25 év terméséből – kábé 500 próbálkozásból tehát – nagy erőfeszítésekkel 3-4 olyan filmet tudnánk csak összegereblyézni, ahol az értékelésnél nem volna elengedhetetlenül szükséges hozzátoldani a hazait vizsgáló filmkritika legszomorúbb fordulatát: azt, hogy ahhoz képest. A magyar filmes azt erőlteti, ami egyáltalán nem megy neki: a vígjátékot, vagy az úgynevezett művészi önkifejezést. A legizgalmasabb zsánereket, a horrort, a thrillert, a sci-fit vagy, igen, a westernt messzire kerüli, hiszen pontosan tudja, hogy ezekhez legalább a szakma alapismereteinek hiánytalan birtoklása szükséges. A tempót nem érzi, a beszéd zenéjére süket, a feszültségteremtés ínyenc példáit nézni szereti ugyan, de csinálni már nem. És a filmkészítés nálunk nem is csupán ártalmatlan kétbalkezeskedés, hanem inkább a gerincvesztés, a korrupció és a hatalmi erőfitogtatás kiemelt terepe. A milliárdokból, amit szánalmas fikciós mozgóképeinkre költünk, érdemesebb volna talán sok száz kamionnyi luftballont venni, majd ezekkel a nyúl-, dínó- és bohócfigurákkal feldíszíteni az Országházat. Jóval szélesebb tömegeket szórakoztathatnánk így, ráadásul a mélység sem hiányozna: megrázóbb erővel mutathatnánk fel vele a magyar nép sorsának leglényegét, mint száz vagy ezer filmszemlével.
Plázák
A plázákkal mint olyannal semmi baj… ha rendeltetési helyükön, a város határában ütik fel fejüket, s ezáltal nem nyírnak ki komplett sugár- és körutakat, melyek a maguk kis boltjaival díszei lehetnének minden nagyvárosnak. De mint tudjuk, Budapesten minden másképp van: Budapesten a plázák a város kebelében vannak (ezúton is üdvözöljük mindazokat, akik az engedélyeket anno kiadták), így teljes városrészek lettek a lassú, de biztos enyészeté. Well done, fiúk, lányok!
Stand-up comedy
 Fotó: MTI – Kovács Attila | |
Ma is van mit irigyelnünk Amerikától, és annak, amit a stand-up comedy műfajában elértek, feltétlenül vezetnie kell egy ilyen irigységsort. Arrafelé a műfaj a vadság, a tabudöntés, a létfilozófia, a politikai elemzés, a felháborítás és a szívszorítás terepe – egyszerre. Nálunk a fingszagú kocsmai viccelődésé. Ott rocksztárok a komikusok, nálunk izzadós férfiak. Itthon egy darab Bödőcs Tiborra ezer anyósviccbe ragadt, beszédképtelen lúzer jut, és tízezer Bödőcsre lenne szükség ahhoz, hogy elérjük Louis C. K. egyetlen fellépésének nívóját. Hihetetlenül szomorú, de mindennél jobban mutatja alkalmatlanságunkat a műfajra, hogy még manapság is sokan Hofit sírják vissza. És amikor így tesznek, akkor ráadásul még igazuk is van.
Tegezés-magázás
Az megvan, hogy „Szervusz, jó napot kívánok!” – így, egy levegővel. Azok beszélnek így, akik otthon Ghymes-lemezeket hallgatnak. Vagy az, hogy „Ön, hölgyem”, leírva nyilván nagy hával. Vagy az sztk-ban felsikoltó kisnyugdíjas? „A hölgy utánam következik!” Se megszólítani, se megtisztelni nem tudjuk egymást. Nem tudjuk, kinek kell azt mondani, hogy maga, nem tudjuk, mikor kell használni az önt, s ha felütünk bármilyen második világháború utáni illemtankönyvet, abban garantáltan csak marhaságokra bukkanunk, hogy az internetes illemoldalak mesébe illő stupiditását már ne is említsük. Amit pedig a mondott háború előtt csináltak jól utoljára, attól meg kell szabadulni; egyrészt azért, mert itt akkor a jó is rossz volt, másrészt pedig azért, mert szerencsére már senki nem emlékszik rá. Különben is, azt mondjuk mindenkinek, hogy „Figyejjé’”, akkor meg mire ez a nagy igyekezet? Egy olyan országban, ahol a férfiak zakója – tekintet nélkül társadalmi helyzetre – átlagosan 5 centiméterre áll el az inggallértól, tényleg mi a fenének veszkődni a helyes megszólítással, ha úgysem megy. Maradjanak csak meg a Hölgyek és Urak a sloziajtókra írva, hisz’ a többit már rég elfelejtettük, vagy sose tudtuk.
