Nem csak az acél

Az ötvenes évek elején – jórészt a harmadik világháborúra készülve – erőltetett ütemben jött létre a magyar szocialista ipar infrastruktúrája. Később vért izzadva próbálták átállítani az üzemek javát „civil” termelésre – és ez rengetegbe került az országnak.

A II. világháborút követően a szovjet érdekszférába került országok mindegyikében erős központi tervezés alatt megvalósított iparosítási politika zajlott. Az iparfejlesztés az állami erőforrások túlnyomó részét lekötötte, de még így is csak a mezőgazdaságtól, az infrastruktúrától és a lakosságtól elvont forrásokkal volt megvalósítható. Bár az újjáépítés hatására az ipari termelés a legtöbb országban megközelítette vagy meghaladta a háború előtti szintet – és a gyors felfutást a döntéshozók gazdasági csodaként, az ideológia sikereként értékelték –, valójában egy helyreállítási periódus volt ez, amelynek az üteme nem volt fenntartható, és a növekedési trendek már az ötvenes évek első felében megtörtek.

A magyar gazdaságtörténet régóta próbálja megmagyarázni, milyen okok vezettek a negyvenes évek végétől Sztálin haláláig, de sok tekintetben tovább tartó erőltetett iparfejlesztéshez. Nem pusztán a komoly háborús károkat szenvedett gazdaság helyreállítása vezérelte a gazdasági ügyeket már 1948 előtt is domináló, a fordulat évét követően pedig kizárólagosan uraló kommunista párt vezetőit. Ebben az esetben ugyanis sokkal inkább támaszkodtak volna a magyar gazdaság meglévő adottságai­ra, saját technológiai hagyományainkra, és inkább a gépgyártásra, az innovációt igénylő precíziós műszergyártásra, megannyi legendás, nemzetközileg is jó nevű (bár közben államosított) magyar cég minőségi termelésére helyezték volna a hangsúlyt. Továbbá a hazai nyersanyagra épülő élelmiszeripart vagy éppen a könnyűipart fejlesztették volna. Hogy nem ez történt, abban egyaránt szerepe lehet a sztálinista–rákosista vezetés szemellenzős ideologikusságának, a szovjet minták szolgai követésének, és természetesen a direkt moszkvai elvárásoknak is. A Szovjetunió kevés önállóságot engedett a kelet-európai csatlós országok vezetőinek, amit az élet minden területén feltűnt szovjet tanácsadók is nyomatékosítottak.